Stanislaw Lem - Kiberiáda

Automáté nem is válaszolt.

— Ahá! — monologizált Éni. — Tehát nemcsak a karikák, hanem minden valószínűség szerint az a fásult eltompulás is bekövetkezett, amelyet oly pontosan sikerült megjósolnom. Igazán furcsa, milyen értetlen tud lenni egy értelmes lény, különösen ha a körülmények szorongatják.

Lakatlan szigetre kerül, ahol el kell pusztulnia, bebizonyítják neki, mint a kétszer kettő négyet, hogy ez elkerülhetetlen, megmutatják az egyetlen kiutat a helyzetből, az egyetlen lehetőséget, hogy használja az eszét és akaratát: vajon hálás lesz érte? Szó sincs róla, ő holmi reményre vágyik, ha pedig remény nincs, mert nem is lehet, akkor látszatokba kapaszkodik, és inkább az őrületbe merül, mint a vízbe, amely…

— Ne beszélj vízről!! — hörgött Automáté.

— Csak ki akartam domborítani irracionális indítékaidat — magyarázta Éni. — Már semmire sem beszéllek rá. Azaz, semmiféle cselekedetre, mert ha lassan akarsz meghalni, illetve semmit sem csinálsz, és így hozzákezdesz a lassú meghaláshoz, akkor ezt az egész dolgot jól át kell gondolni. Milyen hamis és esztelen dolog félni a haláltól, mint állapottól, noha inkább dicsőítésre méltó! Mi hasonlítható a nemlét tökéletességéhez? Igaz, a hozzá vezető agónia, mint olyan, nem valami vonzó jelenség, de másfelől még sohasem volt olyan gyenge testű vagy lelkű lény, aki ki ne bírta volna, vagy akinek ne sikerült volna teljesen, maradéktalanul és véglegesen meghalnia. Az egész ügy tehát szinte szóra sem érdemes, ha egyszer minden anyámasszony katonája, minden szamár és léhűtő képes rá. Sőt, többet mondok: ha egyszer mindenki meg tudja csinálni (és alighanem elismered, hogy így van, legalábbis én még sohasem hallottam senkiről, akinek ne sikerült volna), akkor legjobb nyugodtan elgyönyörködni a küszöb után megkezdődő irgalmas semmi gondolatában. A haldoklás befejeztével ugyanis már nem lehet gondolkodni, minthogy a halál és a gondolkodás kölcsönösen kizárja egymást, tehát okvetlenül még életünkben érdemes alaposan és részletesen magunk elé képzelni mindazon kiváltságokat, előnyöket és gyönyöröket, amelyekkel a halál majd eláraszt bennünket!

Gondold csak el, kérlek: semmiféle fáradozás, félelem, szorongás, semmiféle testi vagy lelki szenvedés, semmiféle átkos kaland, és micsoda biztonság! Még ha minden gonosz hatalom összefogna és ellened esküdne is, akkor sem árthatna neked! Ó, milyen páratlan a halott édes biztonsága! És ha még hozzátesszük, hogy ez nem holmi pillanatnyi, futó, röpke biztonság, hanem teljességgel visszavonhatatlan és csorbíthatatlan, akkor valóságos elragadtatással…

— Hogy dögölnél meg! — rebegte gyönge hangon Automáté, s e tömör szavakat rövid, de zamatos káromkodás követte.

— Mennyire sajnálom, hogy nem tehetem! — válaszolta rögtön Éni. — Nem csupán önző irigységből sajnálom (hiszen, mint éppen említettem, nincs pompásabb dolog a halálnál), de a legtisztább altruizmus is arra késztetne, hogy elkísérjelek a megsemmisülésbe. Mindamellett nem tehetem, mivel feltalálóm elpusztíthatatlannak gyártott, nyilván mérnöki ambíciójától fűtve. Tudod, ha elgondolom, hogy itt maradok majd sókéreggel borított, kiszáradt tetemedben, amelynek felbomlása bizonyára lassú lesz, hogy itt ülök majd, és csak önmagamnak beszélhetek, igazán elfog a szomorúság. És mennyit kell majd várakoznom, míg végre eljön az a hajó, négyszázezerből az első, amely a valószínűségszámítás szerint végűl is rátalál erre a szigetre…

— Micsoda?! Te nem pusztulsz itt?! — mordult fel Automáté, akit Enjámin legutóbbi szavai felráztak fásultságából. — Szóval te élni fogsz, míg én… Ó! Azt már nem! Soha! Soha!! Soha!!!

És bősz ordítással talpra szökkent, ugrálni kezdett, rázta a fejét, teljes erejéből kotort a fülében, a legfurább bakugrásokat és táncfigurákat mutatva be — de hiába. Közben Éni vadul sipogott: — Hagyd már abba! Mi van, máris megőrültél? Hiszen még korai!

Vigyázz, kárt teszel magadban! Még eltöröd vagy kificamítod valamidet! Vigyázz a nyakadra! Hiszen ennek nincs értelme! Más lenne persze, ha képes lennél egy csapásra, tudod… de így csak nyomorékká teszed magad! Mondom, hogy elpusztíthatatlan vagyok, és punktum, hát mire jó ez a kínlódás? Még ha kiráznál is, akkor sem tehetsz velem semmi rosszat, akarom mondani jót, hiszen mint fentebb bőven kifejtettem, a halál irigylésre méltó dolog. Au! Hagyd már abba! Hogy lehet így ugrándozni!

Automáté azonban tovább hányta-vetette magát, semmivel sem törődve, sőt odáig ment, hogy döngetni kezdte a fejével a követ, amelyen korábban ült. Addig verte belé a fejét, szikrázó szemmel és lőporfüsttel az orrlyukaiban, egészen megsüketülve saját csapásaitól, míg Enjámin egyszer csak kirepült a füléből, és elgurult a kövek közé, halk, megkönnyebbült kiáltással, hogy végre kiszabadult.

Automáté nem is vette rögtön észre, milyen hatékonynak bizonyultak erőfeszítései. Elnyúlt a naptól izzó kövön, pihent egy darabig, aztán, noha még kezét-lábát sem bírta mozdítani, így mormogott: — Semmi, semmi, csak pillanatnyi elgyengülés. De kirázlak én, széttiporlak én, barátocskám, hallod? Hallod?… Hé! Mi ez?!

Hirtelen felült, mert megérezte, hogy üres a füle. Kábultan körülnézett, aztán feltérdelt, és lázasan keresni kezdte Enjámint az apró kavicsok között.

— Éni! Éniiii!!! Hol vagy? Szólj már!! — kiáltozta vadul. Enjámin azonban, óvatosságból-e vagy valami más okból, meg sem mukkant.

Automáté most gyengéd szavakkal kezdte csalogatni, biztosította, hogy már megváltozott a véleménye, egyetlen kívánsága, hogy megfogadja műbarátja jó tanácsát, és a vízbe fojtsa magát, csak előbb szeretné még egyszer meghallgatni a halál dicséretét. De ez sem vezetett eredményre, Enjámin megátalkodottan hallgatott. Ekkor a hajótörött, vadul szitkozódva, nekilátott rendszeresen átvizsgálni minden talpalatnyi területet. Egyszer csak, mikor egy marék kavicsot már éppen el akart dobni, még egyszer a szeme elé emelte, és megremegett a kaján örömtől, mert megpillantotta a kavicsok között Enjámint, aki tompán, alattomosan, fémesen csillogott.

— Á! Itt vagy, bogárkám! Itt vagy, drágalátos barátocskám! Megfogtalak, te híres halhatatlan! — sziszegte Automáté, óvatosan ujjai közé szorítva Énit, aki egy pisszenést sem hallatott. — No, most majd meglátjuk, mi van azzal a híres szilárdságoddal! Most majd kiderül, mennyire vagy elpusztíthatatlan. Nesze!!!

Utolsó szavai közben egy kőlapra tette Énit, majd teljes erejéből rácsapott acélsarkával, és biztonság kedvéért még körbe is fordult rajta. Éni meg se mukkant, csak a szikla csikorgott, mintha acélfúróval fúrnák; Automáté lehajolt, és látta, hogy a fémgolyócska sértetlen, csak a szikla csorbult ki alatta. Enjámin most a kőlap gödröcskéjében feküdt.

— Mi az, ilyen erős vagy? Majd keresünk egy keményebb követ! — vicsorgott Automáté. Végigfutkosta az egész szigetet, összeszedte a legkeményebb kovaköveket, bazalt— és pordarabokat, hogy azokon tiporja szét Enjámint. Miközben taposta, hol színlelt nyugalommal beszélt hozzá, hol szitkokkal árasztotta el; mintha arra várt volna, hogy a fémgolyócska válaszol, sőt talán kegyelemért kezd könyörögni.

Enjámin azonban makacsul hallgatott. Az acélsarok bősz dobbantásait és a kövek csikorgását csak Automáté kacskaringós káromkodása kísérte. Mikor aztán nagy sokára meggyőződött róla, hogy Enjámint valóban nem lehet széttaposni, az elkeseredett és kimerült Automáté megint leült a parton, markában tartva műbarátját.