Stanislaw Lem - Kiberiáda

— Jól van — mondta Automáté.

Lemérték Énit, a feltaláló kapott érte egy szép briliánst, a robot pedig, örülve, hogy van útitársa, jó barátja, vidáman vágott neki a hosszú útnak.

Enjámin nagyon kellemes útitárs volt. Reggelente kívánatra fölkeltette, vidám ébresztő nótát fütyörészett halkan a fülébe, később különféle tréfás történeteket mesélt, de Automáté hamarosan megtiltotta, hogy akkor is meséljen, mikor társaságban vannak, a többiek ugyanis már félnótásnak nézték, mert időnként minden látható ok nélkül felröhögött. Így utazott Automáté először a szárazföldön, míg elérte a tengerpartot, s ott már várta egy szép, fehér hajó. Nem sok poggyásza volt, így hát hamarosan elhelyezkedett egy kényelmes kabinban, és elégedetten hallgatta a csörömpölést, amely azt jelezte, hogy felhúzzák a horgonyt, és kezdődik a hosszú hajózás. A fehér hajó néhány napig vígan hasította a hullámokat a derűs napfényben, és álomba ringatta utasait a holdezüstös éjszakában, ám egy reggel szörnyű vihar tört ki. Az árbocnál háromszorta magasabb hullámok zúdultak a recsegő-ropogó hajóra, olyan rémes zúgás támadt, hogy Automáté egy szót sem hallott a szép vigasztalásokból, amelyeket Éni ezekben a nehéz pillanatokban feltehetőleg a fülébe sugdosott.

Egyszerre csak mennydörgő robaj hallatszott, sós víz zúdult a kabinba, s a hajó a rémült Automáté szeme előtt darabokra kezdett válni.

Úgy, ahogy volt, felszaladt a fedélzetre, s alig ugrott be az utolsó mentőcsónakba, jött egy óriási hullám, felborította a hajót, és lerántotta az óceán fortyogó mélyébe. Automáté egyetlen tengerészt sem látott, egyedül kuporgott a mentőcsónakban a háborgó tenger közepén, és remegve várta, mikor zúzza szét a következő hullám ezt a lélekvesztőt vele együtt. Bömbölt a szél, az alacsony felhőkből zápor zúdult a viharos tengerre, úgyhogy még most sem hallotta, mit szól mindehhez Éni. De a kavargásban egyszer csak valami sötétlő foltot vett észre, amelyet el-elöntött a fehér tajték; ismeretlen szárazföld partján törtek meg a hullámok! A csónak recsegve futott fel a köves partra, s az átázott, sós víztől csöpögő Automáté minden erejét összeszedve, rogyadozó lábbal futott a menedéket nyújtó szárazföld belseje felé, minél távolabbra a háborgó óceántól. Aztán összeroskadt egy szikla alatt, és a végsőkig kimerülve, eszméletlen álomba zuhant.

Gyengéd fütyörészésre ébredt. Éni emlékeztette ily módon baráti jelenlétére.

— De jó, hogy itt vagy, Énikém! Most látom csak, milyen áldás, hogy elhoztalak magammal, sőt magamban! — sóhajtott fel Automáté, mély álmából ébredezve. Körülnézett. Sütött a nap, a tenger még hullámzott, de már eltűntek a félelmetes hullámtarajok, a felhők, az eső; sajnos, velük együtt eltűnt a hajó is. Szörnyű erővel tombolhatott az éjszaka a vihar, mert elragadta a csónakot is, amely Automátét megmentette. Feltápászkodott a robot, futni kezdett a part mentén, de már tíz perc múlva visszaért ugyanarra a helyre. Lakatlan és ráadásul parányi szigetre került. Helyzete nem volt éppenséggel vidám. No de sebaj, hisz vele van Éni! Gyorsan tájékoztatta barátját a helyzetről, és tanácsot kért.

— Hajaj, öregfiú! Szép kis csávába kerültél! — sopánkodott Éni. — No várj, hadd gondolkodjam egy kicsit. Mire is van neked szükséged?

— Hogyhogy mire? Hát mindenre: segítségre, ruházatra, létfenntartási eszközökre! Hiszen itt nincs egyéb, mint kő meg homok!

— Ejha! Azt mondod? És teljesen biztos vagy benne? Nem hevernek valahol a parton a hajótörésből idesodródott ládák, tele szerszámokkal, érdekes olvasmányokkal, különböző alkalmakra való öltözékekkel meg száraz lőporral?

Automáté még egyszer végigkutatta a partot, de semmit sem talált, még egy árva deszka sem sodródott ide a hajóról, úgy elsüllyedt az, mint a kő.

— Azt mondod, nincs semmi? Hm, ez nagyon furcsa. A lakatlan szigetekre vetődött hajótöröttekről szóló gazdag irodalom világosan bizonyítja, hogy a hajótörött közelében mindig található balta, fűrész, szögek, édesvíz, olaj, imakönyv, harapófogó, puska és még sok egyéb hasznos holmi. De ha nincs, hát nincs. Akkor talán akad valami barlang, ahol meghúzódhatsz?

— Nem, nincs semmiféle barlang.

— Az sincs? Ejnye, ez már igazán szokatlan! Lennél szíves akkor fölmenni a legmagasabb sziklára, és körülnézni?

— Máris megyek — buzgólkodott Automáté, felkapaszkodott a sziget közepén levő meredek szirtre, és kővé dermedt: a vulkanikus szigetkét mindenfelől csak a végtelen óceán övezte!

Elcsukló hangon tett jelentést Enjáminnak, reszkető ujjával megigazítva a vattát a fülében, nehogy elveszítse barátját. Milyen szerencse, hogy nem esett ki, amikor a hajó elsüllyedt, gondolta még, és mivel megint elfogta a fáradtság, leült egy sziklára, és türelmetlenül várta a baráti segítséget. — Hát ide figyelj, barátom! Hallgasd meg tanácsaimat, amelyekkel segítségedre sietek ebben a nehéz helyzetben — szólalt meg végre Éni epedve várt hangocskája. — Számításokat végeztem, és azokból kiderül, hogy ismeretlen szigetecskén vagyunk, afféle zátonyon, vagy inkább egy tenger alatti hegylánc csúcsán, amely lassan kiemelkedik az óceánból, és három-négy millió év múlva összeköttetése lesz a szárazfölddel.

— Hagyd az évmilliókat, azt mondd meg, hogy most mit csináljak?! — kiáltott fel Automáté.

— A sziget távol esik a hajójáratok útvonalától. Az esély, hogy véletlenül feltűnik a közelben valami hajó, egy a négyszázezerhez.

— Te jó ég! — jajdult fel kétségbeesve a hajótörött. Ez szörnyű! Hát akkor mit tanácsolsz?

— Rögtön megmondom, csak ne szakíts folyton félbe. Menj ki a tengerpartra, és lépkedj be a vízbe, hogy körülbelül mellig érjen.

Így nem kell majd túlságosan lehajolnod, mert az kényelmetlen lenne.

Ezután alámerülsz, és annyi vizet szívsz magadba, amennyit csak bírsz. Tudom, hogy keserű, de nem tart sokáig. Még jobb, ha közben tovább gyalogolsz a mély víz felé. Egyszerre csak elnehezülsz, a sós víz kitölti belső részeidet, egy pillanat alatt megszakít minden szerves folyamatot, és így egykettőre életedet veszted. Ily módon megmenekülsz a hosszú sínylődéstől és lassú haldoklástól ezen a szigeten, továbbá az óhatatlanul bekövetkező szellemi zavaroktól. Azt is megteheted, hogy egy-egy nehéz követ veszel a kezedbe. Noha ez nem feltétlenül szükséges, mindazonáltal…

— Megőrültél! — fakadt ki Automáté, felugorva a földről. — Fojtsam magam a tengerbe? Öngyilkosságra beszélsz rá? Szép kis tanács! És te nevezed magad a barátomnak?!

— Hát hogyne! — felelte Éni. — Egyáltalán nem őrültem meg, nem is lennék rá képes. Én sohasem veszítem el szellemi egyensúlyomat. Annál jobban fájlalnám, kedves barátom, ha végig kellene néznem, amint csúnyán megzavarodsz, és hosszú kínok között pusztulsz el itt a tűző napon. Biztosítlak, hogy gondosan elemeztem a helyzetet, és sorra kizártam a megmenekülés minden lehetőségét. Nem készíthetsz csónakot vagy tutajt, mert nincs hozzá anyagod; hajó, mint már mondtam, nem vetődik erre; a sziget fölött nem szállnak el repülőgépek, és te magad sem tudsz effélét építeni. Választhatod persze a lassú halódást a gyors és könnyű halál helyett, de teljes szívemből lebeszéllek erről a balga döntésről. Ha jól beszívod a vizet…

— A ménkű csapjon beléd azzal a rohadt vízzel! — ordított fel dühtől remegve Automáté. — És egy ilyen barátért adtam én egy gyönyörűen csiszolt briliánst! Tudod, micsoda a te feltalálód? Közönséges csaló, szélhámos, kapcabetyár!