Stanislaw Lem - Kiberiáda

— Én vagyok! — locsogta Vizidor. — Én vagyok! Valaki megtámadott, elrabolt, dobozba csukott, egy asszony kinyitotta, megrémült és lezuhant a padlásról, az ajtó becsapódott, és én foglyul estem.

Eressz ki, akárki vagy is, és a Nagy Matricára mondom, megadok neked mindent, amit csak kívánsz.

— Ezt mintha már hallottam volna nagyságodtól, tehát tudom, mennyit ér a szava — felelte Halajos. — Én vagyok ugyanis a drótos, akit kidobatott — aztán elmondta az egész históriát, hogyan hívatta magához az ismeretlen nagyúr, hogyan parancsolta meg neki: forrassza be a dobozt, és hajítsa a város környéki szemétdombra. Vizidor rögtön kitalálta, hogy valamelyik tanácsos lehetett, alkalmasint Locsárd.

Rimánkodni kezdett Halajosnak, hogy engedje ki a padlásról, de a drótos azt kérdezte: hogyan hihetne ő most már Vizidor szavának?

És csak mikor a miniszter a világ minden szentségére megesküdött, hogy feleségül adja hozzá a lányát, akkor nyitotta ki a drótos az ajtót. Két ujja közé fogta a nagyurat, a legszebbik rendjellel fölfelé, és hazavitte a palotájába. Az órák éppen delet csobogtak, és megkezdődött a királyfi kemencéből kivételének nagy ünnepsége; Vizidor tehát gyorsan ráfüggesztett a három rendjelre, amelyből állt, egy szalagra hímzett tengeri csillagot, és sietve a királyi palotába úszott. Halajos pedig bement a szalonba, ahol Kecsegella, hölgyei között, éppen villanyciterán játszott; és vagyon megtetszettek egymásnak.

A palota tornyaiban szóltak a harsonák, mert már megkezdődött az ünnepség, mikor Vizidor a főkapuhoz ért. Az ajtónállók először el akarták zavarni, aztán felismerték a rendjeleiről, és beengedték. De amikor kitárták a kaput, vízáradat zúdult be a trónterembe, elragadta a miniatűr Locsárdot, Cápolyt és Hináront, s a konyhába sodorta őket.

Egy darabig ott keringtek a lefolyó fölött, hasztalanul kiáltozva segítségért, majd belepottyantak, és a föld alatti csatornákon elsodródtak messze a város falai mögé. Mire kievickéltek a sárból és mocsokból, tisztára pucolták magukat, és visszatértek az udvarba, az ünnepség már véget is ért. Ugyanaz a vízár, amely így elbánt a három miniszterrel, Vizidort is felragadta, és olyan erővel sodorta körbe a trónteremben, hogy elpattant az aranydrót, amely a tanácsost összetartotta, szanaszét repült a három rendjel meg a tengeri csillag, az adó-vevő készülék pedig éppen Halfonz király homlokának ütközött. Elcsodálkozott a király, mikor a morzsa ezt csipogta: — Ezer bocsánat, felséges uram! Nem akartam! Én vagyok az, Vizidor, a főprogramozó…

— Miféle hülye viccek ezek, ilyen fontos pillanatban?! — mérgelődött a király, és elhessentette magától. A készülék a padlóra pottyant, és a főkopoltyúőr, amikor aranybotjával háromszor a földre ütve megnyitotta az ünnepséget, véletlenül porrá zúzta. A királyfi kilépett a kemencéből, pillantása egy villamos halacskára esett, amely ezüstkalitkában úszkált a trón mellett, arca felderült, és nyomban megkedvelte ezt az apróságot. Nagy fénnyel, pompával lefolyt az ünnepség, a királyfi trónra tépett, átvéve Halfonz koronáját. Az uszoncok jó királya és nagy filozófusa lett, a nemlét kérdéseit boncolgatta, mivel ennél kisebb tárgyat már nem talált; igazságosan uralkodott, fölvette a Halozófus nevet, és kedvenc csemegéje az apró villanyhalacska volt. Halajos pedig feleségül vette Kecsegellát, neje kérésére megjavította Vizidor smaragd testét, amely a pincében hevert, és beleillesztette a szekrényből kivett agyat. Látva, hogy mást nem tehetnek, a főprogramozó és a többi tanácsos azontúl híven szolgálta az új királyt, Halajos pedig, akiből főkopoltyúőr lett, boldogan élt Kecsegellával, míg meg nem haltak.

Volt egyszer egy robot, aki hosszú és veszélyes útra készült. Hallott ez a robot egy csuda hasznos szerkentyűről, amelyet feltalálója műbarátnak nevez. Úgy gondolta, vidámabban telik majd az idő, ha útitársa lesz, még ha csupán gép is, elment tehát a feltalálóhoz, és megkérte, mesélne valamit a műbarátról.

— Szolgálatodra — felelte a feltaláló. (Mint tudjuk, a mesékben mindenki tegeződik, még a sárkányokat sem urazzák, csak a királyokat szólítják felségednek.) Azzal elővett a zsebéből egy marék fémgolyócskát, olyanokat, mint az apró sörét.

— Mi ez? — csodálkozott a robot.

— Mi neved, ó, jövevény, mert a mese megfelelő helyén elfelejtettem megkérdezni? — érdeklődött a feltaláló.

— Automáté a nevem.

— Az nekem túl hosszú, Autominak foglak szólítani.

— Autominak ugyan az Automásokat becézik, de legyen, ahogy kívánod — felelte amaz.

— Nos hát, kedves Automi, ez itt egy marék elektronikus barát. Tudnod kell, hogy szakmám és hivatásom a miniatürizálás. Egyszóval, a nagy és súlyos készülékekből aprókat és hordozhatókat csinálok. Minden ilyen szemecskében egy hallatlanul okos és sokoldalú elektronikus agy lakik. Nem mondom éppen, hogy lángész, mert az túlzás lenne, olyasféle, mint a hazug reklám. Mellesleg most éppen elektronikus lángelmék gyártásán fáradozom, és addig nem is nyugszom, míg olyan kicsiket nem tudok fabrikálni, hogy ezerszám elférjenek a zsebemben; ha majd zsákba öntöm és súlyra árulom őket, mint a sódert, akkor érem csak el kitűzött célomat. No de most nem a távlati terveimről van szó. Egyelőre darabonként árulom a műbarátokat, nem is drágán: akkora briliánst kérek darabjáért, amennyit nyom. Beláthatod, hogy ez igazán szolid ár. Gondold meg: a műbarátot csak a füledbe kell rakni, attól kezdve éjjel-nappal jó tanácsokat sugdos, és ellát mindenféle tájékoztatással. Itt egy darab puha vatta, ezzel dugd be a füledet, hogy a haver ki ne pottyanjon, ha oldalra hajtod a fejed. No, megveszed? Ha egész tucatot vennél, olcsóbban adhatnám…

— Egyelőre egy is elég lesz — mondta Automáté. — De előbb tudni szeretném, mit várhatok tőle tulajdonképpen. Segít, ha nehéz helyzetbe kerülök? — Hát persze, hiszen arra való! — magyarázta vidáman a feltaláló.

Tenyerébe szórt egypár golyócskát, fémesen csillogtak, hiszen ritkafémekből készültek, s így folytatta: — Fizikai értelemben vett segítségre persze nem számíthatsz, de hiszen nem is arról van szó.

Buzdító megjegyzések, jó és gyors tanácsok, magvas elemzések; hasznos útmutatások, intések, találó észrevételek, vigasztaló szavak, aranymondások, amelyek visszaadják önnön erődbe vetett hitedet, továbbá mély gondolatok, amelyek minden nehéz, sőt veszedelmes helyzeten átsegítenek: mindez csak egy kis része műbarátaim repertoárjának. Tökéletesen hűségesek és odaadók, állandóan éberek, mert sohasem alusznak, azonkívül hallatlanul tartósak, tetszetős formájúak, és magad is láthatod, milyen könnyen kezelhetőek! No, szóval csak egyet veszel?

— Egyet — felelte Automáté. — És mondd, kérlek, mi lesz, ha netalán ellopják tőlem? Visszajön hozzám? Romlást hoz a tolvajra?

— Sajnos, nem — ismerte be a feltaláló. — Éppoly buzgón és híven szolgálja, mint korábban téged. Ne kívánj túl sokat, Automikám. Ő nem hagy el téged a bajban, ha te el nem hagyod. De hát nem veszítheted el, ha szépen a füledbe rakod, és bedugod egy kis vattával…

— No jó — nyugodott meg Automáté: — És hogyan beszéljek hozzá?

— Egyáltalán nem kell beszélned, a hangtalan suttogást is tökéletesen hallja. Ami a nevét illeti, Enjáminnak hívják. Szólítsd egyszerűen Énikémnek.