Stanislaw Lem - Kiberiáda

A király már türelmetlenkedett, mert nyolc nap és nyolc éjjel telt el, mióta fiúkészítői bezárkóztak, és még nem adták jelét, hogy a mű a sikeres befejezéshez közeledik. Mindegyik tanácsos arra várt ugyanis, hogy a többi ellankadjon, és akkor ő gyorsan beírhassa a matrica kristályhálójába azt, ami a királyfit az ő érdeke szerint formálja. Cápolyt hatalomvágy fűtötte, a pénzsóvárság Hináront, akinek a mikrociták gazdag jutalmat ígértek, Vizidort és Locsárdot pedig a kölcsönös gyűlölség.

Mikor aztán fogytán volt a türelmük, ha erejük nem is, így szólt a ravasz Hináron: — Nem értem, nemes uraim, miért húzódik így el a munkánk. Hiszen a király pontos irányelveket szabott elénk; ha azokat követnénk, a királyfi már készen is lenne. Kezdem gyanítani, hogy lassúságotokat olyasmi okozza, ami egészen másfajta kapcsolatban áll a királyi gyermekáldással, mintsem azt az uralkodó szíve óhajtaná. És ha ez tovább is így megy, mélységes fájdalmamra kénytelen leszek votum separatummal élni, vagyis…

— Feljelenteni bennünket! Erről beszél méltóságod sziszegte Locsárd, bőszen rezgetve csillogó kopoltyúit, hogy rendjelei csak úgy libegtek a vízben. — Hát csak rajta, rajta! Magam is szívesen megírnám a királynak, hogy méltóságodat újabban furcsa uszonyremegés bántja, máris tönkretett tizennyolc gyöngymatricát, mivel ama formula után, hogy szeretni kell, ami nem nagy, szikrányi helyet sem hagyott a tilalomnak, hogy nem szabad szeretni azt, ami nem víz alatti!

Biztosítottál ugyan bennünket, Hináron uram, hogy ez puszta szórakozottság volt, de tizennyolcszor esett meg, és ez éppen elég ahhoz, hogy az árulók tömlöcébe vagy az őrültekházába csukjanak, és legfeljebb e kettő között legyen szabad választásod!

Hináron, miután így keresztülláttak rajta, védekezni akart, de Cápoly megelőzte: — Még azt hihetné valaki, nemes Locsárd, hogy a te lelked átlátszó, mint egy kristálymedúza. Holott jómagad a matrica azon fejezetébe, hogy mitől kell irtóznia a királyfinak, érthetetlen módon tizenegy ízben írtad be a hármas farkuszonyt, egyszer a kékpikkelyes hátat, kétszer a dülledt szemeket, továbbá a kettős halpáncélt és a három piros pontot, mintha nem tudnád nagyon jól, hogy mindezek a jegyek a köztünk levő Vizidor szülőtársra jellemzőek, tehát ily módon gyűlöletet ültetnél a királyfiba e jeles férfiú iránt…

— És miért csempészte be Vizidor a matrica záradékába minden olyan lény megvetését, amelynek a neve „árd”-dal végződik? — locsogta dühösen Locsárd. — És ha már itt tartunk, miért soroltad te, Cápoly uram, a királyfi előtt gyűlöletes tárgyak közé az ötszögletű karosszéket, uszony formájú, gyémántos támlával? Te ne tudnád, hogy szakasztott ilyen a birodalmunk trónja?

Kínos csend állt be, csak a víz csobogott halkan. Sokáig torzsalkodtak még a tanácsosok, ellentétes érdekeiket egymásnak szegezve; végül Hináron és Cápoly megegyezett abban, hogy a fiúmatrica tartalmazzon rokonszenvet minden iránt, ami apró, és azt a hajlamot, hogy a királyfi sohasem áll az apró lények útjába. Hináron persze a mikrocitákra gondolt, Cápoly viszont önmagára, mivel ő volt a legkisebb termetű az urak között. Ezt a formulát egyszerre csak Vizidor is elfogadta, mert Locsárd volt köztük a legnagyobb növésű. A hidrokiber eleinte hevesen tiltakozott, de hirtelen megbékélt, mert eszébe jutott, hogy hiszen bármikor összezsugoríthatja magát, vagy megvesztegetheti az udvari cipészt, hogy talpalja meg Vizidor cipőjét tantállemezekkel, miáltal a gyűlöletes vetélytárs magas termetűvé válik, és magára vonja a királyfi ellenszenvét.

Ezután már gyorsan összecsapták a fiúmatricát, és miután a selejtet kihajították a zsilipen, sorra került a fiúkészítés hosszú ünnepsége.

Mihelyt a királyfi tervét tartalmazó matrica a gépbe került, és a díszőrség elvonult a gyerekkemence előtt, amelyből nemsokára kilép az uszoncok jövendő uralkodója, Locsárd hozzáfogott ármányos terve végrehajtásához. A megvesztegetett udvari cipész egyre újabb tantállemezeket csavarozott Vizidor talpához. A királyfi már a főkohászok kezében volt, mikor Vizidor, megnézve magát a nagy palotatükörben, rémülten látta, hogy máris magasabb ellenségénél, márpedig a királyfi a program szerint csak a parányi személyeket és tárgyakat fogja kedvelni!

Gyorsan hazaúszott Vizidor, végigkopogtatta magát ezüstkalapáccsal, fölfedezte a talpához csavarozott lemezeket, és rögtön rájött, kinek a keze van a dologban. „Ó, a gazember!! — gondolt azonnal Locsárdra.

— De most mit csináljak?!” Rövid gondolkodás után elhatározta, hogy lekicsinyíti magát. Behívta hű szolgáját, és utasította, hogy hozzon a palotába egy jó lakatosmestert. De a szolga nem egészen értette meg a parancsot, kiúszott az utcára, és behozón egy Halajos nevű szegény drótospontyot, aki naphosszat a városban úszkált, és így kiáltozott: — Drótozni, fótozni! Fejeket drótozok, hasakat fótozok, uszonyokat csiszolok! — Ennek a drótosnak rossz felesége volt, aki esténként bunkóval a kezében várta haza, elszedve minden keresetét, és ráadásul még alaposan el is verte.

Halajos remegve állt meg a Főprogramozó előtt, az pedig így szólt hozzá: — Ide figyelj, meg tudnál engem kicsinyíteni? Tudod, az az érzésem, hogy túl nagy vagyok… Egyébként mindegy, hogy miért! Kicsinyítsél meg, de úgy, hogy ugyanilyen szép maradjak! Ha jól megcsinálod, busás jutalmat kapsz, de rögtön el kell felejtened, hogy mi történt. El ne járjon a szád, különben becsavaroztatom!

Halajos csodálkozott, de nem mutatta; sok kacifántos bolondság kitelik a gazdagoktól. Jól megnézte Vizidort, bekukkantott a belsejébe, végigkopogtatta, és így szólt: — Kicsavarhatnám nagyságod farkának középső részét…

— Nem, azt nem! — tiltakozott hevesen Vizidor. — A farkamért kár! Olyan gyönyörű!

— Akkor talán lecsavarjam a lábait? — kérdezte Halajos. — Úgyis teljesen fölöslegesek.

Igaza volt, hiszen az uszoncok nem használják a lábaikat. Csökevények azok a hajdankorból, amikor őseik még a szárazföldön tengődtek.

Vizidor azonban dühbe gurult: — Te vasbolond! Nem tudod, hogy csak nekünk, magas rangúaknak lehet lábunk?! Meg akarsz fosztani nemesi származásom jelétől?!

— Alázatosan megkövetem nagyságodat… De hát akkor mit csavarhatok le?

Látta Vizidor, hogy ha makacskodik, semmit sem ér el. Felhorkant hát: — Csináld, ahogy jónak látod…Halajos megmérte, körbekopogtatta, s így szólt: — Nagyságod engedelmével lecsavarnám a fejét…

— Megőrültél?! Hogy maradhatnék fej nélkül? Mivel fogok gondolkodni?

— Mi sem egyszerűbb, uram! Nagyságod tisztelt agyát a hasába szerelem, ott bőven van hely…

Vizidor beleegyezett. A drótosponty ügyesen lecsavarta a fejét, kristályagyának félgömbjét a hasába tette, mindent szépen beszögecselt, megforrasztott, kapott öt dukátot, és a szolgák kivezették a palotából. Kimenet azonban megpillantotta Kecsegellát, Vizidor lányát. Soha nem látott még nála gyönyörűbbet: karcsú alakján ezüst— és aranypikkelyek ragyogtak, uszonya libbenésekor kristálycsengők csilingeltek. Halajos szomorúan tért haza, felesége már várta a vasbunkóval, nagy csetepatét csapott, s a szomszédok fejcsóválva mondták: — Hallod? Az a szipirtyó Halajosné már megint veri az urát!

Vizidor elégedetten úszott vissza a palotába. A király kicsit csodálkozott, mikor miniszterét fej nélkül látta viszont, de a programozó rögtön megmagyarázta, hogy ez a legújabb divat. Locsárd nagyon megijedt, hiszen fortélya kudarcot vallott. Hazaúszott hát, és ugyanúgy járt el, mint ellensége. Attól kezdve miniatürizálási verseny indult köztük. Sorra lecsavartatták uszonyaikat, kopoltyúikat, fémtestük szakaszait, úgyhogy egy hét múlva mindkettő cilinderben is beúszhatott az asztal alá. De a másik két tanácsos szintén jól tudta, hogy a leendő király csak a parányokat fogja kedvelni, és kénytelen-kelletlen ők is kisebbedni kezdtek. Végül aztán már nem volt mit lecsavarni róluk; ekkor Vizidor elküldte szolgáját a drótospontyért.