Stanislaw Lem - Kiberiáda

Mire befejezték a munkát, már nem is az érdekelte őket, melyikük tud meg több ti tkot a teremtményétől, hanem csakis az, hogy melyik főzi le a másikat, melyikük választott jobban. Versenyre hívták ki egymást. Gigacián ott várta Mikromillt a kozmóriás mellett, amelynek széle, hossza, magassága több fényévszázad volt, söt ét csillagfelhők alkották a szélét, lélegzetvételében napok nyüzsögtek, galaxisk arokkal hadonászott, tejútlábakon topogott, gravitációizületei könnyedén mozogta k, száztrillió vasglóbuszból állt a feje, rajta napszőrméből készült, lángoló, b olyhos kucsma. Így kiöltöztette Gigacián a kozmóriását, nemhiába röpködött annyi t egyik fülétől a másikig, noha mindegyik utazás hat hónapig tartott. Mikromill viszont egy szál maga érkezett a versenytérre, üres kézzel; zsebében volt egy pa rányi rubin, azt akarta szembeállítani a kolosszussal.

Felkacagott erre a látványra Gigacián.

— Ugyan, mit mondhat az a morzsa? — hetvenkedett. — Ugyan, mit tudhat ehhez a ga laktikus észóriáshoz, ehhez a végtelen csillagbölcsességhez képest, amelyben nap okról napokra száll a gondolat, roppant gravitáció erősíti, felrobbanó szupernov ák teszik világossá a koncepciókat, s az űr sötétsége mélyíti az elmélkedést?

— Öndicséret és hencegés helyett inkább kezdjünk hozzá — szólt Mikromill. — Vagy tudod, mit? Miért kérdezgessük mi a teremtményeinket? Hadd versenyezzenek ők eg ymással! Ütközzön meg az én mikroszkopikus géniuszom a te kozmóriásoddal páros v iadalban, amelyben bölcsesség a pajzs, éles elme a kard!

— Legyen! — mondta Gigacián. Magukra hagyták hát versenyzőiket a viadal terén. K eringett, keringett a vörös rubin a sötétségben, az űróceánok fölött, melyekben csillaghegyek úsztak a végtelen, fényes monstrum körül, és így csipogott: — Hé, te ormótlan fajankó, te túlméretezett tűzbarom, képes vagy te egyáltalán g ondolkodni!?

Már egy év múlva elértek e szavak a kolosszus agyához, s abban forogni kezdtek a mesteri harmóniává szerkesztett firmamentumok. Elcsodálkozott a vakmerő szavako n, s kíváncsi volt, ki merészelt így szólni hozzá.

Arrafelé fordította hát a fejét, ahonnét a kérdést föltették, de mire odafordíto tta, eltelt két esztendő. Fürkészte a sötétséget fényes galaxis-szemével, de sem mit sem látott, mert a rubin már rég nem volt ott, hanem most a háta mögül csiri pelte: — De nagy mamlasz vagy te, csillagfelhős, naphajú haverom, de tohonya fráter vag y te! Ahelyett, hogy azt a napkitöréskócos, loncsos fejedet forgatod, mondd meg inkább, képes vagy-e kettőt meg kettőt összeadni, mielőtt a kék óriások fele kié g az agyadban vagy kialszik az öregségtől!

Megharagudott a kozmóriás erre a pimaszkodásra, gyorsan meg akart fordulni, hisz en a háta mögül szóltak hozzá; egyre gyorsabban forgott, és testének tengelye kö rül örvényleni kezdtek a tejútrendszerek, spirálissá csavarodtak a galaxisok egy enes karjai, gömbbé formálódtak a csillaghalmazok, s minden nap és bolygó pörögn i kezdett, mint a búgócsiga; de mire fénylő szemét ellenfelére villanthatta voln a, az már a másik oldalról csúfolódott.

A vakmerő kristály egyre gyorsabban keringett, a kozmóriás meg csak forgott, for gott maga körül, de semmiképpen sem tudta utolérni, pedig már pörgettyűként forg ott, mígnem aztán akkora sebességre tett szert, olyan iszonyúan megnőtt a fordul atszáma, hogy meglazultak a gravitáció kapcsai, felhasadoztak a tér feszes varra tai, amelyeket Gigacián oly nagy gonddal készített el, megrepedtek a villamos vo nzás abroncsai, s mint egy túlpörgetett centrifuga, egyszerre csak darabokra has adt, és a világ minden tája felé szétrepült a kozmóriás, spirális csapokkal hado nászva, tejútrendszereket szórva, és ezzel a centrifugális erővel kezdődött a kö dök menekülése. Mikromill ezután kijelentette, hogy ő győzőtt, hiszen Gigacián k ozmóriása felrobbant, mielőtt egy szót is szólhatott volna; Gigacián viszont egy re azt hajtogatta, hogy a verseny célja nem a szilárdság, hanem az ész mérése vo lt, tehát azt kellett volna megállapítani, melyikük versenyzője okosabb, nem ped ig azt, melyik robban fel hamarabb. Ennek semmi köze sem volt a verseny tárgyáho z, Mikromill tehát galádul becsapta őt.

Attól kezdve még ádázabbul veszekedtek. Mikromill mai napig keresi a rubinját, a mely elkallódott valahol a katasztrófában, de nem tudja megtalálni, mert akármer re néz, vörös fényeket lát, rögtön odarohan, de mindig csak az öregségtől hamvad ozó csillagok vöröslenek, tehát elölről kezdi a keresgélést, és megint hiába. Gi gacián viszont egyre azon töri magát, hogy gravitáció-zsineggel vagy sugár-cérná val újra összefércelje felrobbant kozmóriását, a legkeményebb sugárzást használv a tűnek. De amit összevarr, rögtön felfeslik újra, olyan iszonyú erővel meneküln ek már a ködök. És így aztán egyiküknek sem sikerült az anyag titkait megtudnia, holott gondolkodni is megtanították, szájat is adtak neki, de mielőtt a döntő b eszélgetésre sor került volna, megtörtént a baj, amelyet a tudatlanok a világ te remtésének neveznek.

Pedig csak Gigacián kozmóriása robbant fel Mikromill rubinja miatt, de olyan ala posan, hogy mind a mai napig szanaszéjjel repül. Aki pedig nem hiszi, hogy így v olt, kérdezze csak meg a tudósokat, nem igaz-e, hogy minden égitest szüntelenül pörög a tengelye körül, mint a búgócsiga; mert ebből is látszik, hogy minden azz al a kerge forgással kezdődött.

Poleander Partabon király, Kibéria uralkodója, ízig-vérig katona volt, s nagyra tartván a modern hadászat módszereit, mindenekfelett becsülte a kibernetikát. Országában csak úgy nyüzsögtek a gondolkodó gépek, mert Poleander mindent telerakatott velük; nemcsak a csillagvizsgálókba és az iskolákba, de még az út menti kilométerkövekbe is elektronikus agyacskákat szereltetett, amelyek fennhangon intették a járókelőt, hogy beléjük ne botoljon; hasonlóképpen az oszlopokba, falakba, fákba, hogy mindenütt meg lehessen kérdezni az utat; számítógépeket helyeztetett a felhőkbe, hogy jó előre bejelentsék az esőt, komputereket rakatott a hegyekbe és a völgyekbe, egyszóval Kibériában léptennyomon értelmes gépekbe botlott a lakos. Szép világ volt a bolygón, mert a király nemcsak azt rendelte el, hogy ami régebben volt, azt kibernetikusan tökéletesítsék, hanem teljesen új dolgokat is bevezetett.

Katódicabogarak és kódarazsak röpködtek a levegőben, kiberlegyek fogdosták össze a géppókokat, ha nagyon elszaporodtak. A bolygó kiberdeiben lyukkártya-lombok susogtak, az öreg diódafákon kiberigók énekeltek — és ezek még csak a polgári berendezések! De legalább kétszer annyi volt a katonai, hiszen a király élt-halt a háborúzásért. Palotája pincéjében állt egy hadastyán számítógép, egész sereg komputisztje volt és temérdek fegyvere: dinamordályok, kibágyúk, komputankok és mindenféle egyéb gyilkos szerszám, no meg lőpor, egész raktárakra való. Csak egyetlen bánat emésztette: egy szál ellensége sem volt, országát még véletlenül sem akarták megtámadni, hogy végre megmutatkozhasson a király vitézsége, hadászati lángelméje és a kiberfegyverek rendkívüli hatékonysága.

Igazi ellenség híján a király műellenséget csináltatott mérnökeivel, az ellen háborúskodott, és mindig ő győzött. De mivel a hadjáratok és csaták valódiak voltak, a lakosság sokat szenvedett miattuk.

Az alattvalók zúgolódtak, mikor már túl sok műellenség pusztította falvaikat és városaikat, mikor a szintetikus agresszor folyékony tűzzel árasztotta el őket, sőt még akkor is morogni merészeltek, mikor megmentőjük, a király, bőszen irtva a műellenséget, a csata hevében miszlikbe aprított mindent, ami csak elébe került. Még emiatt is nyűgösködtek a háládatlanok, pedig csakis az ő felszabadításukért történt!