Stanislaw Lem - Kiberiáda

A fedélzet egyik zugában, közvetlenül a páncélfalnál, szétfröccsent tócsára bukkantak a kutatók, olyan volt, mint a vörös festék, foltot ejtett ezüst ujjaikon, amikor hozzáértek; a tócsából valami ismeretlen ruházat lucskos, vörös foszlányait sikerült kiszedni, meg néhány nem túl kemény, meszes szilánkot. Nem tudták, miért, de valamennyiüket félelem fogta el, amint ott álltak a kristályfénnyel átszabdalt sötétségben. A király közben tudomást szerzett az ügyről; kisvártatva meg is érkeztek a küldöttei, és hozták a szigorú parancsot, hogy az idegen hajót mindenestül meg kell semmisíteni, de legfőként — parancsolta a király — az idegen űrhajósokat kell atomtűzzel porrá égetni.

A tudósok azt felelték, hogy nem volt ott senki, csak a sötétség, törött roncsok, fémbelsőségek és valami vörös festékben ázó maszat.

Összerezzent a király futárja, és megparancsolta, hogy azonnal gyújtsák meg az atommáglyákat.

— A király nevében! — mondotta. — A vörös valami, amit találtatok, a pusztulás hírnöke! Az élteti a fehér halált, amely nem ismer semmi egyebet, csak a bosszúállást az ártatlanokon, puszta létükért…

— Ha ez volt a fehér halál, bennünket már nem fenyeget, hiszen a hajó halott, és bárki is utazott rajta, elpusztult a védőabroncsok gyűrűjében — felelték. — Mérhetetlen a sápadt lények hatalma, mert ha el is pusztulnak, százszor újjászületnek, távol izzó napjaiktól! Végezzétek kötelességeteket, atomosok!

Félelem szállta meg e szavakra a bölcseket és kutatókat. Igaz, nem nagyon hittek a pusztulás veszélyében, annyira valószínűtlennek vélték. De azért felemelték fekhelyéről az egész hajót, szétzúzták a platinaüllőkön, s amikor darabokra törött, kemény sugárzásba mártották, úgyhogy széthullott milliárd röpdöső atomra, amelyek örökké hallgatnak, mert az atomoknak nincsen történetük, mind egyformák, akár a legtüzesebb csillagokból erednek, akár halott bolygókból, akár értelmes lényekből, jókból avagy gonoszakból, mert az anyag egyforma az egész mindenségben, és nem tőle kell félni.

Mindamellett még ezeket az atomokat is összefogdosták, egyetlen tömbbe fagyasztották, kilőtték a csillagok felé, és csak akkor szóltak megkönnyebbülten: — Megmenekültünk. Most már nem lehet baj.

Ám amikor a platinakalapácsok lecsaptak a hajóra, és az darabokra törött, a vérben ázó ruhafoszlány felfeslett varrásából kihullott egy láthatatlan csíra, olyan parányi, hogy százat is eltakarna egyetlen homokszem. De ebből a csírából éjjel, a porban és piszokban, a barlang kövei között, fehér telepecske nőtt ki; abból a második, a harmadik, a századik — és lehelni kezdték a salétromot és nedvességet, s azoktól rozsda telepedett a tükörvárosok fényes falaira, és láthatatlan szálacskák keltek ki és fonódtak össze az interitek hideg belsejében, úgyhogy mikor felkeltek, már magukban hordták a halált. És nem telt el egy esztendő, s rendre elpusztultak.

Megálltak a bolygó mélyében a gépek, kihunytak a kristálytüzek, barna fekély lepte el a tükörkupolákat, s amikor az utolsó atomhő is elillant, leszállt az örök sötétség, amelyben tovább növekedett, ellepve a csikorgó csontvázakat, behatolva a rozsdás koponyákba, beszőve a kihunyt szemüregeket — a bolyhos, nyirkos, fehér penész.

A csillagászok azt tanítják, hogy minden, ami csak létezik tejútrendszerek, ködök, csillagok —, állandóan távolodik, menekül egymástól, és e szüntelen távolodás következtében a Világmindenség évmilliárdok óta tágul.

Sokan csodálkoznak ezen az általános menekülésen, és ha gondolatban visszatekint enek, arra a véleményre jutnak, hogy hajdanában, nagyon régen, az egész kozmosz egyetlen pontba tömörült, egyetlen csillagcsöppecske volt, aztán érthetetlen okb ól felrobbant, s ez a robbanás máig is tart.

Miután ezt kiokoskodták, persze furdalja az oldalukat a kíváncsiság, mi lehetett a robbanás előtt, de nem tudnak rájönni. Pedig egyszerű a dolog, és mindjárt el is beszéljük.

Az előző Világmindenségben élt két tervezőmérnök, a kozmogónia páratlan mesterei. Nem volt olyan csodamű, amit ők meg ne tudtak volna építeni. Persze ahhoz, hog y valamit építeni lehessen, először meg kell tervezni, a tervet pedig ki kell go ndolni, mert különben honnan vennék? Így hát a két mérnök, Mikromill és Gigacián, folyvást azon töprengett, honnan tudhatnák meg, mi mindent lehetne még építeni azokon a csodaműveken kívül, amik eszükbe jutnak.

— Mindent meg tudok csinálni, ami eszembe jut — kesergett Mikromill —, de nem mi nden jut eszembe. Ez korlátoz mindkettőnket: nem tudunk mindent elgondolni, ami elgondolható, pedig talán valami mást lenne értelmesebb megcsinálni, nem azt, am i eszünkbe jut! Mit szólsz ehhez?

— Kétségkívül igazad van — felelte Gigacián —, de látsz-e megoldást?

— Bármit csinálunk is, anyagból csináljuk — elmélkedett tovább Mikromill —, tehá t az anyagban rejlik minden lehetőség. Ha házat gondolunk ki, házat építünk; ha palotát, akkor palotát; ha gondolkodó csillagot képzelünk el, azt is meg tudjuk csinálni. De az anyagban több lehetőség van, mint a mi fejünkben; tehát szájat k ellene adni az anyagnak, hogy maga mondja meg, mit lehet még csinálni belőle!

— Szájra csakugyan szükség van — helyeselt Gigacián —, de ez nem elég, mert a sz áj csak azt mondja, amit az elme kigondolt. Ezért nemcsak szájat kell az anyagna k adnunk, hanem gondolkodásra kell bírnunk, s akkor biztosan minden titkát feltá rja előttünk!

— Igazad van! — szólt Mikromill. Ez a munka megéri a fáradságot. Így képzelem: m ivel minden, ami létezik, energia, tehát energiából kell gondolkodást építenünk, a legkisebb adaggal, vagyis a kvantummal kezdve; a gondolkodáskvantumot pedig a tomokból épített minél kisebb kalitkába kell zárni. Atommérnöki feladat ez: fő a miniatürizálás! Ha majd százmillió lángelme könnyen elfér a zsebemben, akkor el értük célunkat: ezek a lángelmék egyre többen lesznek, és bármelyik marék gondol kodó homok megmondja, akárcsak egy számtalan személyből álló tanács, hogy mit cs ináljunk és hogyan!

— Nem, nem így kell eljárni! — vitázott Gigacián. — Ellenkezőleg, hiszen minden, ami létezik, tömeg. A Világmindenség egész tömegéből kell tehát egyetlen agyat építeni, gondolkodástól izzó gigászi agyat; ha ezt vallatóra fogom, a teremtés m inden titkát elárulja nekem. Erre csak ő képes. A te zseniális porod haszontalan szemét, mert ha minden gondolkodó parány másvalamit fog mondani, sohasem igazod sz ki rajtuk, és tudásod nem gazdagodik!

Érvről érvre, szóról szóra, a két mérnök csúnyán összekapott, és már említés sem történt arról, hogy közösen lássanak hozzá a feladathoz. Elváltak hát, egymás m ódszerét csepülve, és mindegyik a maga módján kezdte a munkát: Mikromill nekiáll t kvantumokra vadászgatni, atomkalitkákba zárta őket, s mivel legszorosabban a k ristályokban voltak, gyémántokat, kalcedonokat és rubinokat fogott gondolkodásra. A rubinok voltak a legtanulékonyabbak, annyi okosságot töltött beléjük, hogy c sak úgy sziporkáztak. Voltak mindenféle egyéb értelmes drágakövei is, bölcsen zö ldellő smaragdok, gyors eszű sárga topázok, de mégiscsak a vörös rubinoknak ment a legjobban a gondolkodás. Míg ő csillogó, fényes kavicsokkal fáradozott, Gigac ián az óriásoknak szentelte idejét: roppant erőfeszítéssel munkába vett napokat és egész tejútrendszereket, olvasztotta, keverte, kavarta, összegyúrta őket, kön yökig csillagporosan formálgatta művét, végül olyan gigászi kozmóriást teremtett, hogy szinte már semmi sem maradt azon kivül, csak ő maga és Mikromill a drágak öveivel.