Stanislaw Lem - Kiberiáda

Ebből is látszik, hogy színigaz, amit elbeszéltünk, nem pedig mese, hiszen a mesékben mindig diadalmaskodik az erény.A KÉT SZÖRNYETEG Réges-régen, az úttalan feketeségben, a galaktikus póluson, egy magányos csillagszigetben volt egyszer egy hatos rendszer; öt napja magányosan keringett, a hatodiknak azonban volt egy bolygója tűzsziklákból, jáspis éggel, s ezen a bolygón virágzott az argensek, vagyis ezüstök hatalmas birodalma.

A fekete hegyek között, a fehér síkságokon emelkedtek városaik: Ilidár, Bizmália, Szinalosz, de a legpompásabb volt Eterna, az ezüstök fővárosa, nappal kék, mint a jéghegy, éjjel domború, mint a csillag. Függő falak védték a meteoroktól, aranynál fényesebb krizopráz paloták sorakoztak benne, meg turmalin bástyák és szurokból öntött tornyok, feketébbek az űrnél. Leggyönyörűbb volt azonban az argens királyok palotája, a negatív építészet híres remeke: tervezői nem akartak gátat szabni sem a pillantásnak, sem a gondolatnak, ezért imaginárius, matematikai kastélyt építettek, amelynek nincs se padlója, se teteje, se falai. Itt lakott az egész bolygón uralkodó Energ-dinasztia.

Treon király idejében azmeus űrhordák támadtak a birodalomra, aszteroidjaik földig lerombolták Bizmália fémvárosát, és azontúl is sokat háborgatták az ezüstöket, mígnem az ifjú Ilorax király, a csaknem mindentudó poliarcha, összehívatta legbölcsebb csillagmérnökeit, és megparancsolta, hogy vegyék körül az egész bolygót mágneses örvények rendszerével és gravitációs árkokkal, amelyekben az idő olyan őrülten száguld, hogy mihelyt a támadó belepottyan, nyomban elrepül fölötte vagy százmillió esztendő, úgyhogy vénségében porrá hullik szét, mielőtt megláthatná az argens városok fényét. Ezek a láthatatlan időszakadékok és mágneses sáncok pompásan megvédték a bolygót, így az ezüstök most már ellentámadásra is gondolhattak. Hadba indultak tehát az azmeusok ellen, s addig bombázták és bosszantották az ellenség napját fehér sugárvetőikkel, amíg atomtűzvészt nem gyújtottak benne; szupernova lett belőle, s lángölelésében porrá égett a gonosz azmeusok bolygója.

Ezután századokon át nyugalom, rend és jólét honolt az argensek között. Az uralkodóház sem halt ki. Koronázása napján minden trónra lépő Energ levonult az imaginárius kastély föld alatti termeibe, hogy halott elődje kezéből átvegye az ezüstjogart. Nem holmi közönséges jogar volt ez; évezredekkel azelőtt vésték rá a feliratot: „Ha a szörnyeteg örök, akkor nincsen, vagyis kettő van; ha már nincs segítség, törj el engem.”

Nem tudta senki az Energek udvarában, de az egész országban sem, hogy mit jelent ez a felirat, mert eredetét már hosszú évszázadok óta elfelejtették. Történt azonban Inhiszton király uralkodása idején, hogy a bolygón feltűnt egy ismeretlen, óriási szörny. Félelmetes híre hamarosan mindkét féltekén elterjedt. Senki sem látta közelről, mert aki odamerészkedett, soha többé nem tért vissza szeretteihez; nem lehetett tudni, honnan jött a szörnyeteg; az öregek azt állították, hogy az aszteroidokkal lerombolt Bizmália roncsmezején szanaszét heverő ozmium és tantál korongokból kelt ki; a várost ugyanis nem építették újjá. Azt is beszélték a vének, hogy gonosz erők szunnyadoznak az ősrégi, mágneses ócskavasakban, rejtett áramok alusznak a fémekben, vihar idején felébrednek, s olyankor a vaslemezek csikorgó csúszkálásából, a rozsdatemető kísértettáncából titokzatos lény születik, se nem élő, se nem halott, és csak egyvalamire képes: mérhetetlen pusztulást áraszt. Mások amellett kardoskodtak, hogy az erő, amely a szörnyet létrehozta, a gonosz tettekből és gondolatokból táplálkozik; ezek visszaverődnek a bolygó nikkelmagjáról, mint valami homorú tükörből, és egy helyre gyűlve, addig vonzzák magukhoz a girbegurba, rozsdás vas— és fémroncsokat, mígnem azok szörnyeteggé forrnak össze. A tudósok persze gúnyolódtak az efféle beszédeken, azt mondták, mindez csupán babonás mendemonda.

De bárhogyan volt is, a szörny garázda módon pusztította a bolygót.

Egyelőre kerülte a nagyobb városokat, csak magányos településeket támadott meg, s fehér és lila tűzzel megsemmisítette őket. Mikor nekibátorodott, még Eterna tornyaiból is láthatták a horizont mentén elhullámzó hátát: acél hegylánchoz hasonlóan ragyogott a napfényben.

Hadjáratokat indítottak ellene, ő azonban egyetlen leheletével gőzzé változtatta a fegyvereseket.

Nagy rémület szállt mindenekre. Inhiszton király összehívatta bölcseit, s azok gondolkodtak éjjel-nappal, fejüket közvetlenül összekapcsolva, hogy világosabban felmérhessék a helyzetet, míg végül is kisütötték, hogy a szörnyet csak valami fortélyos ötlettel lehet elpusztítani. Elrendelte hát Inhiszton, hogy a Főkibernátor, a Fődinamikus és a Főabsztraktor készítse el közösen a szörnyölő gép tervét.

Ők azonban képtelenek voltak megegyezni, mert mindegyik más elgondolásból indult ki; ezért azután három szörnyölőt építettek. Az első, a Rézkolosszus, olyan volt, mint egy kivájt hegy, amelynek méhében okos gépezet lakozik. Három napig öntötték memóriatartályaiba az eleven ezüstöt; félelmetesen tornyosult az állványerdő közepette, ezer vízesésként zúgott benne az áram. A második, a Higanyfelhő, dinamikus óriás volt, kavargott, mint a forgószél, nem is volt állandó alakja.

A harmadikat, amelyet a Főabsztraktor éjszakánként barkácsolt titkos tervei szerint, nem láthatta senki.

Mikor a Főkibernátor befejezte művét, és lehullott az állványzat, a Rézkolosszus először is nyújtózkodott egyet, s ettől városszerte megcsendültek a kristálycsillárok; lassan térdre emelkedeti, a föld is belerendült, aztán feltápászkodott, és egész magasságában kiegyenesedett, de feje a felhőkbe nyúlt, nem látott le tőlük; felhevítette hát őket, úgyhogy sziszegve tisztultak az útjából; ragyogott, mint a vörös arany, talpa alatt beszakadt az utcák kövezete, sisakjában két zöld szem volt, meg egy harmadik, csukott, amellyel a sziklákat is porrá égette, ha fölemelte szemhéjpajzsát.

Egyet lépett, kettőt lépett, és máris kint volt a városból, távolodó tűzként fénylett. Lábnyoma olyan volt, mint egy meteorkráter, négyszáz argens kézen fogva alig érte körül.

Az ablakokból, tornyokból, bástyákból távcsövön át figyelték, amint roppant lépteivel az alkonypír felé haladt, egyre feketébben rajzolódva az égre, végül olyan kicsinek látszott, mint egy közönséges argens, de akkor már csak deréktól emelkedett a láthatár fölé, lábát és fele törzsét eltakarta a bolygó domborulata. Leszállt a várakozás nyugtalan éjszakája, füleltek a csatazajra, lesték a harc tűzfényét, de csak nem történt semmi. Pirkadatkor aztán távoli mennydörgéshez hasonló morajt hozott a szél. Megint csönd lett, lassan megvirradt. S akkor egyszerre csak száz nap gyulladt ki az égen, és tüzes bolidák serege zuhant Eternára; a romba dőlő paloták, a leomló falak maguk alá temették a szerencsétlen ezüstöket, hiába kiáltoztak, meg sem hallotta senki. A Rézkolosszus tért vissza ilyen borzalmas módon, a szörnyeteg ugyanis összetörte, felaprította, és darabjait kidobta a légkör fölé; onnan visszapotyogtak, zuhanás közben felizzottak, és romba döntötték a főváros negyedrészét.

Iszonyatos csapás volt ez. Még két nap és két éjszaka hullott a rézeső az égből.

Most az örvénylő Higanyfelhő indult a szörnyeteg ellen.

Elpusztíthatatlannak vélték, mert minél több ütést kapott, annál tömörebb lett. A csapások nem szórták szét, hanem megszilárdították.