Stanislaw Lem - Kiberiáda

Heptódusz makacsul továbbhaladt, de őt is keserű vég várta. Hajója két gravitációs örvény közé került, amelyeknek Bahridisz és Szcintilla a nevük; a Bahridisz gyorsítja az időt, a Szcintilla lassítja, és van köztük egy holt sáv, amelyben az idő se előre, se hátra nem moccan. Ide sodródott a szegény Heptódusz, elevenen megdermedt, és azóta is ott van, számtalan fregatt és bárka között, temérdek csillagutas, űrkalóz és ködcsavargó társaságában, egy pillanatot sem öregszik, csak van és van a csendben és iszonyatos unalomban, amelynek a neve Örökkévalóság.

Miután a három szelektrita útja ilyen gyászosan végződött, Perpétuán, aki a hetedik lett volna, sokáig nem indult el. Hosszan készülődött a hadjáratra, egyre hárítósabb villámhárítókat, egyre szikrázóbb szikravetőket próbált ki, és elhatározta, hogy a biztonság kedvéért erős csapatot toboroz. Gyülekeztek is a marcona zsoldosok meg a vitézi életre vágyó ifjú vaslegények. Űrbandériumot alakított Perpétuán, mégpedig páncélos nehézrobotságot, lehengerész-gyalogságot, meg a szétroppancsok könnyű osztagait.

De mikor végiggondolta, hogy most már el kell indulnia, életét ismeretlen országokban kell végeznie, s majd valami távoli pocsolyában fog rozsdásodni, huzalaiba szállt a bátorság, szörnyen megsajnálta magát, és csapatával együtt szépen hazavonult, topáz könnyeket sírva restelkedésében és bánatában, mivel gazdag úr volt, kincsekkel teli lelkű.

Az utolsó előtti bajnok, Matríciusz Perforátusz, okosan látott a dologhoz. Hallott a pigmeliusok országáról, ezek amolyan robottörpécskék, akik onnét erednek, hogy tervezőjük kezében megcsúszott a grafosz a rajztáblán, ezért a sokszorosítóból csupa púpos korcs került ki, de átalakítani őket már nem volt érdemes, hát úgy maradtak. Ezek a törpék, mint más törpék a kincset, tudást gyűjtögetnek.

Bölcsességük abban áll, hogy műgyűjtői a tudásnak, nem hasznosítói; hozzájuk indult Perforátusz, de nem harci vértben, hanem pompás ajándékoktól roskadozó gályán. Vitt nekik pozitronhímes, neutronsujtásos díszruhákat, öklömnyi aranyatomokat, habzó ionoszférával teli amforákat. De a pigmeliusokat még az űrpincékben érlelt, nemes vákuum sem érdekelte; s azzal is hiába fenyegette őket, hogy rájuk uszítja a vicsorgó Robodrit. Végül aztán megszánták, és adtak neki egy kalauzt, de az milliárd karú polipolip volt, és egyszerre mutatott a világ minden irányába.

Mit tehetett Perforátusz, elkergette a polipolipot, és a sápatag nyomába eresztette Robodrit, de kiderült, hogy téves a nyom, mert egy kalcitüstökös járt arra, és az együgyű Robodri összetévesztette a kalcitot a kalciummal, amely a sápatagok csontjainak fő alkotóeleme.

Így aztán eltévedtek, és egyre sötétebb napok között bolyongtak, mert a kozmosz nagyon öreg vidékei felé vitt az útjuk.

Sokáig repült Perforátusz a vörös óriások között, míg egyszer csak észrevette, hogy hajója a néma csillagrajjal együtt ezüstfényű, nagy tükörben tükröződik; elcsodálkozott, és biztos, ami biztos, elővette a szupernova oltogatót, amelyet a pigmeliusoktól vásárolt, hogy túlságosan meg ne pörkölődjön a Tejúton. Nem tudta ugyanis, mi került a szeme elé, márpedig az nem volt egyéb, mint egy tércsomó, de olyan iszonyú erejű, hogy még a környékbeli monoaszteriták sem merik megközelíteni, csak annyit mesélnek róla, hogy aki odasodródott, többé nem tér vissza. Máig sem tudni, mi történt Matríciusszal ebben a hírhedt csillagmalomban; a hű Robodri egyedül iszkolt haza, halkan vonítva a holdakra, és zafírszeméből olyan rémület sütött, hogy aki ránézett, megremegett. De sem a hajót, sem a szupernova oltogatót, sem Matríciuszt nem látta többé senki.

Az utolsó vállalkozó, Öngerjesztő Erg, egyedül indult útnak. Egy évig és hat napig volt távol. Mikor visszatért, soha nem látott országokról mesélt, például a gejzek földjéről, akik forró méreggejzíreket építenek; aztán a puhaszeműek bolygójáról — ezek fekete sziklákká olvadtak előtte össze, mert mindig így tesznek, ha baj van, ő kettéhasított egyet, elébe tárult a mészkőszikla, vagyis a csontjuk, ekkor mégjobban összeolvadtak, s a végén egy akkora arc nézett rá, mint a fél égbolt; megrohanta, hogy az utat tudakolja tőle, rácsapott tűzkardjával, mire annak megrepedt a bőre, és előbukkantak a fehér, kígyózó idegerdők; mesélt Aberíciáról, az átlátszó jégbolygóról, amely, mint egy gyémántlencse, az egész kozmosz képét magában foglalja; onnét rajzolta le magának a sápatagok földjéhez vezető utat. Mesélt Alumniáról, az örök hallgatás országáról, ahol csak a csillagfényt látni a lebegő jéghegyek ormán; mesélt a kenhető lekvoidokról, akik lávából gyúrnak izzó csecsebecséket, meg a gázfaragókról, akik metángőzben, ózonban, klórban és vulkánok füstjében fel tudják szítani az értelem fényét, s egyre azon fáradoznak, hogyan csinálhatnának a gázból lángelméket.

Hogy eljusson a sápatagok országába, mesélte, ki kellett fordítani sarkából a Medúzafőnek nevezett napot, de amint éppen kiemelte krómozott zsanérjából, belepottyant a csillag mélyébe, a lila és kékesfehér tüzek közé, a hőségtől egészen összetekeredett a páncélja.

Elmondta, hogyan törte a fejét harminc álló napig a varázsszón, amely kinyitja az Asztroszézám kaput, mert csak azon át lehet bejutni a puhányok hideg poklába; hogyan jutott el közéjük, hogyan akarták azok megfogni ragacsos lépjeikkel, aztán kiverni a fejéből a higanyt, vagy mindenestül zárlatossá tenni; hogyan ámítgatták, torz csillagokat mutatva neki, de csak ** volt az, mert az igazit ravaszságból eldugták; hogyan akarták kínzásokkal kivenni belőle, milyen az algoritmusa, és mikor ő mindent kibírt, hogyan csalták kelepcébe; magnetitsziklát csaptak rá fedélnek, ő azonban nyomban sok kis öngerjesztő erggé szaporodott, ledobta a vasfödelet, kimászott, és szigorú ítélőszéket tartott a sápatagok fölött egy hónapon és öt napon át; hogyan rohanták meg a szörnyek végső erejükkel tankoszoknak nevezett lánctalpasaikon, ám ez sem segített rajtuk, mert ő változatlan harci hévvel addig ütötte-vágta és aprította őket, míg a lába elé nem hurcolták az álnok, kulcsrabló sápatagot, ő pedig lenyisszantotta a sápatag undok fejét, a tetemet jól kirázta, talált benne egy nekeresd nevű követ, a kövön egy feliratot, s a felirat elmondta a sápatagok zavaros nyelvén, hogy hol van az aranykulcsocska. Öngerjesztő Erg hatvanhét fehér, kék és rubinvörös napot vagdalt miszlikre, míg megtalálta az igazit, és benne a kulcsot.

Hazatérőben megélt kalandjairól, újabb csatáiról említést sem akart tenni, mivel igen vágyakozott már a királylány után, no meg a koronázással egybekötött esküvőt is nagyon várta. Boldogan vezette a királyi pár Erget a királylányhoz, aki dermedten, mély álomba merülve feküdt; Erg fölébe hajolt, mesterkedett valamit a nyitott födél körül, beletett valamit, megforgatta, és láss csodát: a királylány, anyja, apja és az udvar elragadtatására, kinyitotta a szemét, és rámosolygott megmentőjére. Erg lecsukta a födelet; leragasztotta egy kis ragtapasszal, hogy ki ne nyíljon, és megjegyezte, hogy a csavart, noha azt is megtalálta, később elvesztette, miközben Poleander Partobonnal, a jatapurgok császárával csatázott. Erre azonban senki sem figyelt oda, pedig nagy kár, mert a király rájöhetett volna, hogy Erg egyáltalán el sem indult hazulról, csupán kicsi robot kora óta értett mindenfajta zár kinyitásához, s ezért tudta felhúzni Elektrina királylányt. Az elbeszélt kalandok közül egyet sem élt át, otthon csücsülve várta ki az egy évet és hat napot, nehogy gyanút fogjanak, ha túl hamar tér vissza a becses szerzeménnyel, no meg arról is meg akart győződni, hogy vetélytársai közül egy sem tér vissza. Akkor sétált csak be a királyi palotába, felélesztette a királylányt, feleségül vette, majd sokáig boldogan uralkodott Boludár trónján, és füllentésére sohasem derült fény.