Stanislaw Lem: Kiberiáda

Piron elhatározta, hogy túljár a király eszén. Mikor barátaival tanácskozott, „lázadás” helyett azt mondta, hogy „csizma”, „összeesküvés” helyett azt, hogy „sarkantyú”, és így szervezte a felkelést. Tóriás csodálkozott, miért lettek az alattvalói ilyen lelkes csizmadiák, hiszen nem tudta, hogy a „rámán varrás” azt jelenti: „tüzes karóba húzni”; a szűk csizmán pedig az ő zsarnokságát értik. De azok, akikhez Piron fordult, nem mindig értették meg, hiszen terveit csak csizmadiául fejthette ki. Magyarázott, ahogy tudott, de mivel nem értették, óvatlanságból egyszer azt sürgönyözte: „plutóniumlemezt szabni”, mármint csizmatalpaláshoz. Ettől megijedt a király, hiszen a plutónium az urán édestestvére, az urán a tóriumé, őt meg Tóriásnak hívták. Nyomban kiküldte a páncélos őrséget, hogy fogják el Piront, és vessék lába elé, az ólompadlóra. Piron nem vallott be semmit, a király mégis a palládiumbástyába csukatta.

Szertefoszlott a platinidák minden reménysége, de közben eljött az idő és visszatért a csillagmérnök, a három bolygó alkotója.

Megnézte messziről, milyen világ van az Aktimán, s azt mondta magában: — Ez így nem maradhat! — Gubót szőtt a legvékonyabb és legkeményebb sugárzásból, belerakta saját testét, hogy ott várjon visszatértéig, aztán szegény csavargó alakját öltötte és lerepült a bolygóra.

Mikor besötétedett, és csak a távoli hegyek hideg koszorúja világította meg a platinavölgyet, a csillagmérnök közeledni akart Tóriás király alattvalóihoz, de azok riadtan menekültek, félve az uránrobbanástól, és ő hiába kergette hol az egyiket, hol a másikat, nem értve, miért iszkolnak előle. Zengő léptekkel járta a pajzs formájú, kerek dombokat, s elérkezett a bástyához, ahol Tóriás a láncra vert Piront tartotta. Meglátta őt Piron a rácson keresztül, és rögtön észrevette, hogy a csillagmérnök, bár külsejét tekintve szerény robotnak látszik, más, mint a platinidák: ugyanis egy csöppet sem fénylett a sötétségben, inkább szurokfekete volt. Ennek oka pedig csak az lehetett, hogy páncéljában egy morzsa urán sincsen. Piron kiáltani akart neki, de a száját összecsavarozták, hát szikrákat csiholt, fejét a börtönfalba verve. A mérnök meglátta a szikrákat, odament a bástyához, és benézett a rácson. Piron nem tudott beszélni, de a láncait csörgethette, hát elcsörgette a csillagmérnöknek a teljes igazságot.

— Tűrj és várj — mondta amaz —, minden jóra fordul.

Elment Aktima legvadabb hegyeibe, és három nap, három éjjel kadmiumkristályokat keresett. Mikor már eleget talált, palládiumkövekkel lemezt kovácsolt belőlük. A lemezből kadmium fülvédőket szabott, és szépen lerakta őket a házak küszöbére. A platinidák megtalálták, és csodálkozva rögtön fel is vették, mivel éppen tél volt.

Éjjel megjelent köztük a csillagmérnök, és egy izzó drótocskát lengetve, tüzes vonalakat írt a levegőbe. Ezt írta: „Most már nyugodtan közeledhettek egymáshoz, a kadmium megvéd az uránrobbanástól.” De a király kémjének vélték, és nem hallgattak a tanácsaira. Mérgelődött a csillagmérnök, hogy nem hisznek neki, elment a hegyekbe, uránércet gyűjtött, ezüstös fémet olvasztott belőle, abból fényes dukátokat vert; egyik oldalukon Tóriás csillogó profilja volt, a másikon hatszáz karjának képe.

Dukátokkal megrakodva visszajött a völgybe, és csudát mutatott a platinidáknak: messzire dobálta a dukátokat, egyiket a másikra, csengő halomba, s amikor még egyet rájuk dobott, megreszketett a levegő, vakító fény csapott fel a dukátokból, fehér tűzgömbbé váltak, s miután a szél mindent szétfújt, csak egy kráter maradt a sziklában.

Aztán másodszor is dobálni kezdte a dukátokat a zsákjából, de másképp, mint az előbb: minden dukátot lefödött egy kadmiumlemezkével, és bár a pénzhalom hatszor akkorára nőtt, mint az előbb, mégsem történt semmi. Most már hittek neki a platinidák, összedugták a fejüket, és tettvágytól égve, nyomban összeesküvést kezdtek szőni Tóriás ellen. Meg akarták dönteni a királyt, de nem tudták, hogyan, mert a palotát sugárfal vette körül, a felvonóhídon pedig hóhérgép állt, és aki nem tudta a jelszót, azt miszlikbe aprította.

Éppen közeledett az adófizetés napja, mert a kapzsi Tóriás újabb dézsmát rendelt el. A csillagmérnök kiosztotta a platinidáknak az urándukátokat, s azt tanácsolta, hogy azokkal fizessék az adót, így is tettek.

Örült a király, hogy ennyi fényes dukát került a kincstárába, mert nem tudta, hogy uránból és nem ólomból vannak. Éjjel aztán a csillagmérnök megolvasztotta a börtönrácsot, és kiszabadította Piront, s amint némán ballagtak a völgyben, a radioaktív hegyek fényében, amelyek úgy sorakoztak egymás mellett, mintha fényes holdak koszorúja szállt volna le a látóhatárra, egyszerre csak roppant világosság támadt, mert a király kincstárában akkorára nőtt az uránpénzhalom, hogy bekövetkezett a láncreakció. Az iszonyatos robbanás szétvetette a palotát és Tóriás ormótlan fémtestét, de olyan erővel, hogy a zsarnok hatszáz karja leszakadt, és kirepült az űrbe.

Volt nagy öröm az Aktinián. Piron lett a bolygó igazságos királya, a csillagmérnök pedig visszatért a sötétségbe, előszedte testét a sugárgubóból, és továbbment a csillagokat gyújtogatni. Tóriás hatszáz platinakarja máig is a bolygó körül kering, mint valami gyűrű, olyasféle, mint a Szaturnuszé, pompásan világít, százszor erősebben, mint a radioaktív hegyek, és vidáman mondják olykor a boldog platinidák: — Nézzétek, milyen szépen ragyog az öreg Tóri!

A hatalmas Boludár király élt-halt a furcsaságokért. Egész életében ezeket gyűjtötte, olykor még a fontos államügyekről is megfeledkezett miattuk. Volt egy óragyűjteménye, benne hajnalfényből készült órák, táncoló toronyórák, felhőkronométerek. Kitömött élőlényeket is gyűjtött, voltak remek példányai a Világmindenség legtávolabbi csücskeiből, s egy külön teremben, üvegharang alatt tartotta a legritkább lényt, a Homosz Antroposz nevű, csudamód sápadt kétlábút, kitűnő állapotban, még szemei is voltak, illetve csak szemüregei, s a király két szép rubinkövet rakatott beléjük, hadd nézzen a Homosz bíborpillantással. Boludár, ha jókedvében volt, legkedvesebb vendégeit elhozta ebbe a terembe, s megmutatta nekik a kitömött szörnyeteget.

Egy szép napon híres űrtudós vendégeskedett a király udvarában.

Vénséges vén volt ez a Holazon nevű tudós, kristályaiban kissé már bomladozott is az értelem az öregségtől, de mindenfajta galaktikus bölcsesség tárházának hírében állott. Azt beszélték róla, hogy zsinórra tudja fűzni a fotonokat, és nyakláncokat csinál fényből; sőt még azt is tudja, hogyan lehet eleven antroposzt fogni. Hallott erről a király, és nyomban kinyittatta pincéit; az űrtudós nem utasította vissza a szíves kínálást, s miután a kelleténél többet húzott a leydeni palackból, úgyhogy egész testében kellemes áramok terjedeztek, elárulta a királynak a rettentő titkot, sőt megígérte, hogy szerez neki egy antroposzt, aki holmi csillagközi törzs uralkodója; igaz, hogy borsos árat szabott: annyi öklömnyi gyémántot, amennyit az antroposz nyom, de a király kapva kapott az ajánlaton.

Másnap Holazon útnak indult, a király pedig dicsekedni kezdett a koronatanács előtt, hogy micsoda szerzeményt vár; nem is titkolhatta volna, hiszen már el is rendelte, hogy a palota kertjében, ahol a legszebb kristályok nőnek, kalitkát építsenek vastag vasrudakból.