Stanislaw Lem: Kiberiáda

Az udvaroncok nagyon megrémültek. Látván, milyen hajlíthatatlan a király, a palotába hívattak két bölcs homológust. A király szívesen fogadta őket, mert kíváncsi volt, mit beszél majd Szalamid és Taladon, a két tudós, a sápadt lényről; hátha olyasmit is tudnak róla, amit ő még nem ismer.

— Igaz-e — kérdezte, mihelyt azok, illő tiszteletadás után, fölemelkedtek —, hogy a homosz a viasznál is lágyabb?

— Igaz bizony, Felség — bólogatott a két tudós.

— És az is igaz, hogy az arcuk alján levő réssel különféle hangokat tudnak adni?

— Igaz, Felség, sőt még az is igaz, hogy ebbe a résbe a homosz különféle dolgokat töm, aztán mozgatni kezdi a feje alsó részét, amely zsanérral van a felsőhöz erősítve, ily módon felaprítja ama dolgokat, majd beszippantja őket a belsejébe.

— Különös szokás, már hallottam róla — szólt a király. — De mondjátok, bölcseim, miért csinálja ezt?

— Erre vonatkozólag négy elmélet van, Felség — felelték a homológusok. — Az első szerint. azért teszi, hogy megszabaduljon a fölös méregtől (mert hihetetlenül mérges). A második szerint csak a pusztítás kedvéért csinálja, ugyanis legfőbb örömét abban leli. A harmadik elmélet szerint puszta mohóságból, mert mindent elnyelne, ha tehetné, a negyedik…

— Jól van, jól van! — vágott közbe a király. — És az igaz-e, hogy vízből van, de mégis olyan átlátszatlan, mint az a báb a gyűjteményemben?

— Az is igaz! Belsejében rengeteg nyálkás cső van, azokban keringenek a folyadékok; vannak köztük sárgák, vannak gyöngyszínűek, de legtöbb a piros, ez hordozza az oxigénnek vagy élenynek nevezett szörnyű mérget: aminek ez a gáz közelébe kerül, nyomban rozsdává marja vagy lángra lobbantja. Ezért aztán a homosz is gyöngyszínű, sárga vagy rózsás. Ámde, felséges urunk, alázatosan kérünk, kegyeskedjél letenni arról a gondolatról, hogy eleven homoszt hozatsz ide, mert ez a lény minden más teremtménynél erősebb és gonoszabb…

— Fejtsétek ezt ki tüzetesebben! — buzdította a király a bölcseket, azt színlelve, hogy kész hajlani tanácsukra. Pedig valójában csak roppant kíváncsiságát akarta kielégíteni.

— A lényeket, amelyek közé a homosz is tartozik, kocsonyásoknak nevezik, uram. Szilikonidákra és proteidákra osztjuk őket; az előbbiek állaga sűrűbb, ezért kovalényeknek is nevezik őket; az utóbbiak lazább felépítésűek, s a különböző szerzőknél más-más néven szerepelnek, úgymint: a nagy Pollimeder ragacsoknak vagy csirizeknek nevezi őket, Tricefalosz Arboridosz pempőknek vagy pudingoknak, végül Rézfejű Analcimander nyálkaszemű csuszpájzoknak…

— Hát igaz, hogy még a szemük is nyálkás? — érdeklődött mohón Boludár király.

— Az bizony, uram. Ezek látszólag gyenge és törékeny lények, amelyek ha hetven lépcsőfokról lepottyannak, már csak egy vörös tócsa marad belőlük, velük született ravaszságuk folytán veszedelmesebbek az Asztrális Gyűrű minden örvényénél és zátonyánál együttvéve! Ezért hát könyörgünk, Felség, hogy az ország javára való tekintettel…

— Jól van, fiaim, jól van — szakította félbe őket a király. — Most elmehettek, én pedig majd mindent megfontolok és meggondolok.

Földig hajoltak a bölcs homológusok, és nyugtalan szívvel távoztak, mert sejtették, hogy Boludár nem tett le vészterhes szándékáról.

Nem sokkal ezután éjnek idején egy csillaggálya érkezett, óriási csomaggal. A rakományt nyomban a király kertjébe szállították. Másnap megnyíltak az aranykapuk a birodalom minden alattvalója előtt; s a briliáns bokrok, jáspisból faragott lugasok és márványcsodák között szemük elé tűnt a vaskalitka, benne egy sápadt, nyamvadt csodalény, amely egy hordócskán csücsült, előtte egy tányérban valami furcsa folyadék, amely olajszagú volt ugyan, de olyan, mint az odaégett, tehát felhasználásra már nem volt alkalmas olaj. A csodalény azonban a legnagyobb nyugalommal merítgetett valami kis lapátfélét a tányérba, és buzgón arcnyílásába öntögette az olajos mismást.

A nézők elnémultak a borzalomtól, amikor elolvasták a kalitkán levő feliratot, kiderült ugyanis, hogy egy Antroposz Homoszt, egy eleven sápatagot látnak maguk előtt. Ám a csőcselék hamarosan ingerelni kezdte, s ekkor a Homosz felállt, elővett valamit a hordócskából, és maró folyadékot kezdett locsolni a garázdákra. Ki menekülőre fogta, ki meg köveket ragadott, hogy agyonverje az ocsmány szörnyet, de az őr egykettőre elzavarta őket.

Tudomást szerzett minderről Elektrina, a király leánya. Úgy látszik, örökölte atyja kíváncsiságát, mert bátran oda-odamerészkedett a ketrechez, amelyben a szörny hol vakarózással töltötte az idejét, hol meg annyi víz és büdös olaj benyakalásával, hogy attól a király ezer alattvalója tüstént meggebedt volna.

A homosz hamar megtanulta az értelmes beszédet, s még Elektrinával is szóba mert elegyedni.

Megkérdezte egyszer a királylány, mi az a fehér, ami a szájában csillog.

— Úgy hívják, hogy fogak — felelte.

— Adjál nekem legalább egy ilyen fogat a rácson át! — rimánkodott a királylány.

— És mit adsz érte cserébe? — kérdezte a homosz.

— Odaadom az aranykulcsocskámat, de csak egy pillanatra.

— Miféle kulcsocska az?

— Az én kulcsom, amivel az értelmemet minden este föl kell húzni.

Hiszen biztosan neked is van.

— Az én kulcsom másfajta — felelt kitérően a homosz. — No és hol van?

— Itt a mellemen, az aranyfödél alatt.

— Hát add ide.

— És adsz egy fogat?

— Adok…

A királylány kicsavart egy aranycsavart, felnyitotta a födelet, elővette az aranykulcsocskát, és beadta a rácson. A sápatag mohón megragadta, és vihogva a ketrec mélyébe szaladt. Sírt, könyörgött a királylány, hogy adja vissza a kulcsot, de hiába. Senkinek sem merte elárulni, mi történt, hát búsan visszabandukolt a palotába. Bizony botorul cselekedett, de hát szinte gyermek volt még.

Másnap reggel a szolgák élettelenül találták kristályágyában.

Odafutott a király, a királyné, az egész udvar, Elektrina meg csak feküdt, mintha aludna, de nem lehetett fölkelteni. Hívatta a király az udvari főszerelőket és műszerészdoktorokat, megvizsgálták a királylányt, s felfedezték, hogy a födél nyitva, a csavar meg a kulcsocska sehol! Lett is a palotában nagy felfordulás, futkosott az egész háznép, keresték a kulcsot, de hiába. Másnap aztán jelentették a kétségbeesett királynak, hogy a sápatag beszélni akar vele az elveszett kulcsocska ügyében. A király személyesen sietett a kertbe, a csodalény pedig azt mondta neki, hogy tudja, hol vesztette el a királylány a kulcsot, de csak akkor árulja el, ha a király szavát adja, hogy őt nyomban szabadon engedi, és űrdereglyét is ad, amivel hazatérjen. A király nem állt rá egykönnyen, előbb tűvé tétette az egész parkot, de végül is engedett. Fölszerelték az űrdereglyét, és a sápatagot szigorú őrizet alatt előhozták a ketrecből. A király a hajónál várt, de az antroposz kijelentette, hogy csak akkor árulja el a kulcs hollétét, mikor már a fedélzeten lesz.

E Mikor aztán beszállt, kidugta a fejét a kisablakon, felmutatva a csillogó kulcsocskát, így kiáltott: — Itt van a kulcs! Magammal viszem, király, hogy a lányod soha többé föl ne ébredjen, mivel bosszút fogadtam, amiért megszégyenítettél, vasketrecbe dugtál, világ csúfjára mutogattál!

Tűzoszlop csapott ki az űrdereglye tatjából, s a hajó a döbbent nézők szeme előtt a magasba emelkedett. Utánaküldte a király leggyorsabb űrvadászait és versenyrakétáit, de legénységük üres kézzel tért vissza, mert a ravasz sápatag összezavarta a nyomokat, és egérutat nyert.