Stanislaw Lem: Kiberiáda

Látta már Boludár király, milyen rosszul tette, hogy nem hallgatott a bölcs homológusokra, de hát késő volt a bánat. A legjobb műszerészdoktorok próbáltak pótkulcsot csinálni, jött a királyi főkulcsár, jöttek az udvari vésnökök és fegyverkovácsok, főaranyozók és főszerelők, lakatnokok és sperhaknisták, próbálkoztak, de hiába.

Látta a király, hogy nincs más lehetősége: vissza kell szerezni az aranykulcsocskát a sápatagtól, máskülönben örök sötétség borul a királylány ifjú életére.

Kihirdette hát az egész országban, hogy ez meg ez történt, a Homosz Antroposz, vagyis a sápatag, elrabolta az aranykulcsot, és aki elfogja a rablót, vagy legalább visszaszerzi az éltető kincset, és felébreszti a királyleányt, azé lesz a lánya és fele királysága, holta után pedig az örökli a trónt.

Tódultak is a vakmerő vállalkozók. Voltak köztük híres acélvitézek, de voltak ravaszdi szélhámosok is, robotolvajok, kibetörők; megérkezett nagy dérrel-dúrral Megawatt Szvetozár vitéz, a híres oszcillátor, akinek akkora a feszültsége, hogy messze földön senki sem birkózhat vele, jöttek kóbor lovagok távoli országokból, jött a két deli Automát, száz csatában edzett vitézek, jött a hírneves Protézis, a nagy konstrukcionista, aki két szikrafogót viselt, egy feketét meg egy ezüstöt, jött monokristályokból épült, hórihorgas Arbitron Kozmozofovics, meg Palibaba, az intelektrikus, aki negyven roböszvér hátán, nyolcvan ládában hozta el a sok gondolkodástól rozsdás, de híresen leleményes, vén számítógépét. Jött három hős a szelektriták nemzetségéből: Diódusz, Triódusz és Heptódusz, ezeknek a fejében tökéletes vákuum lakott, s így elméjük fekete volt, mint a csillagtalan éjjel. Jött Perpétuán, tetőtől talpig damaszkuszi páncélban, háromszáz hengeres, zöldrozsdás akkumulátorral, meg Matríciusz Perforátusz, akinek egyetlen napja sem múlhatott el anélkül, hogy valakit agyon ne integrált volna, magával hozta hűséges Robodriját is, amely a visszacsaholás elve alapján működött. Egyszóval mindenki eljött, és amikor az udvar már telis-tele volt vitézekkel, a kapu elé gördült egy hordócska, s abból higanycsöppecskék formájában előgurult Öngerjesztő Erg, aki tetszés szerint változtatta külső alakját.

Nagy lakomát csaptak a hősök koszorújának, úgy kivilágították a palota termeit, hogy a márványtetőn rózsásan átderengett a fény, mint a felhőkön alkonyatkor. Aztán elindultak a vitézek, ki-ki más irányban, hogy felkutassák a sápatagot, halálos párbajra hívják, visszaszerezzék az aranykulcsocskát, és imigyen elnyerjék a királylány kezét meg a királyságot.

Elsőnek Megawatt Szvetozár indult el. A Zselatin bolygóra repült, ahol a kocsonyoncok törzse él, mert azt remélte, ott majd hírt hall a sápatagról. Leszállt a bolygón, de rögtön el is merült benne, kapálózva tipródott a kocsonyában, távirányított kardjával próbált utat törni, de túlságosan felhevült, és megrepedt a hűtése.

Idegen földön lelte sírját a páratlan bajnok, deli katódjait örökre elnyelte a kocsonyoncok remegő földje.

A két büszke Automát a radiomantok országába repült, akik a világító gázokból építik palotáikat, szörnyen radioaktívak, és annyira fukarok, hogy minden este megszámolják bolygójuk minden atomját. Álnok módon fogadták a zsugori radiomantok a két Automátot.

Elvezették őket egy szakadékhoz, amely tele volt ametiszttal, ónixkővel, krizoprázzal meg acháttal, s amint a két lovag szedegetni kezdett a kincsekből, megkövezték őket: drágakőlavinát zúdítottak rájuk a magasból, szivárványos zuhatagot, ezerszínű csillagesőt, sziporkázó fénye az egész környéket beragyogta. A radiomantok ugyanis titkos szövetségben voltak a sápatagokkal, de erről nem tudott senki.

Harmadiknak Protézis indult el, a konstrukcionista. Soká hajózott a csillagközi sötétségben, mígnem elért az algonok országába.

Meteorok kőtájfunjai járnak azon a vidéken, meteoreső falába ütközött Protézis hajója, törött kormánnyal sodródott tovább a mélységek fölött, a távoli napok felé, s vakon bolyongtak a fények a boldogtalan dalia szemének halott tükrében.

A negyediknek, Arbitron Kozmozofovicsnak eleinte több szerencséje volt. Átvágott az Androméda-szoroson, a Vadász négy csigaörvényén, s a fényhajózásnak kedvező, békés űrbe jutott; fürge sugárként maga támaszkodott a tatnak, és lángvarkoccsal jelölve nyomát, elérte Majeszticia partjait. A rideg bolygó meteoritsziklái között megpillantott egy hajóroncsot: a bárkáét, amelyen Protézis indult útnak. Bazalthalom alá temette a szerencsétlen konstrukcionista testét, amely éppoly hatalmas, hideg és csillogó volt, mint életében, de levette róla a két szikrafogót, az ezüstöt meg a feketét, hogy pajzsul szolgáljanak, és továbbindult. Vad hegyvidék volt Majeszticia, kőlavinák mennydörögtek a hegyoldalakon, ezüst villámdudva burjánzott a komor felhőkben, a szakadékok fölött.

Eljutott a lovag a horhosok vidékére, ott támadták meg a majesztiták egy zöld malachitszurdokban. Villámokkal lövöldöztek rá fentről, de ő szikrafogó pajzsával visszaverte a tűznyilakat; erre megragadtak egy vulkánt, kráterét lefelé fordították, beirányozták, és abból okádták rá a tüzet. Földre zuhant a lovag, a forró láva a koponyájába hatolt, és kifolyt belőle minden ezüst.

Az ötödik, Palibaba, az intelektrikus, egyáltalán el sem indult. Letanyázott Boludár országának határán, a roböszvéreket kicsapta a csillaglegelőkre, ő meg a gépét építgette, szépítgette, programozta, ide-oda futkosott a nyolcvan láda között, s amikor úgy megszívták magukat árammal, hogy már csak úgy duzzadtak az okosságtól, pontosan kigondolt kérdéseket kezdett föltenni nekik: merre lakik a sápatag?

miféle út vezet hozzá? hogyan lehetne legyőzni? hogyan lehet rávenni, hogy visszaadja a kulcsocskát? De a gép homályos és kitérő válaszokat adott. Megdühödött Palibaba, bőszen nyaggatta masináját, ütötte-verte, szidalmazta, miközben izzó réz szaga kezdett terjengeni: — Mondod meg rögtön az igazat, átkozott vén számológép! — Ezüst ónkönnyeket sírva kiolvadtak a biztosítékok, csörömpölve megrepedtek a túlhevült csövek, és Palibaba ottmaradt a kiégett ócskavassal, dühösen lóbálva a botját. Szégyenszemre haza kellett kullognia. Új gépet fabrikált, de az csak négyszáz év múlva készült el.

A szelektriták kalandos útja volt a hatodik vállalkozás. Diódusz, Triódusz és Haptódusz bőséges készleteket vitt tríciumból, lítiumból és deutériumból, mert azt tervezték, hogy majd nehézhidrogén-robbantásokkal nyitnak maguknak utat a sápatagok földje felé. Csak éppen azt nem tudták, hogy merre induljanak. Meg akarták kérdezni a tűzlábúaktól, de azok városuk aranyfalai közé zárkóztak előlük, és lángokkal rugdalóztak; a harcias szelektriták megostromolták a várost, nem sajnálták a deutériumot meg a tríciumot, úgyhogy a felhasadozó atomok pokoltüze csillagokkal szórta be az eget. De a város aranyfalai a tűzben megmutatták igazi természetüket: sárga kénfüstté váltak, hiszen piritből emelték őket. Elesett a hős Diódusz, a tűzlábúak rátapostak, agya szétfröccsent, mint tarka kristálycsokor, s páncéljára pergett. Fivérei eltemették fekete ólomsírba, és tovább vonultak, míg el nem érték az ozmalán birodalmat, ahol Asztrocid király, a nagy csillagölő uralkodott.

Kincstára tele volt a fehér törpékből kihámozott, szörnyen nehéz tűzmagokkal, melyeket erős palotamágnesek tartottak, nehogy átszakítsák a padlót, és a bolygó mélyébe zuhanjanak. Aki erre a földre lépett, kezét-lábát sem bírta mozdítani, mert az iszonyú gravitáció jobban megbéklyózta minden csavarnál és láncnál. Nehéz dolga volt itt Triódusznak és Heptódusznak, mert Asztrocid, mihelyt várából megpillantotta őket, előrántott néhány tűzokádó fehér törpét, s a lovagokhoz vagdosta. Mégis legyőzték, s a király elárulta nekik, merre vezet az út a sápataghoz, jobban mondva, csupán elámította őket, mert maga sem tudta, csak meg akart tőlük szabadulni. A vitézek most a ködök fekete magjába utaztak, de vesztükre, mert Triódusz egyszerre csak eltűnt, talán lelőtte valaki antianyag-parittyával, például egy kóbor kibervadász, vagy talán egy ottfelejtett antipetárdába lépett a farkatlan üstökösön. Elég az hozzá, hogy Triódusz megsemmisült, éppen csak annyit tudott még kiáltani: „Bit-bit-hurrá!!”, ami törzsének kedvenc csatakiáltása volt.