Stanislaw Lem - Kiberiáda

A mindenség végtelen, és nincs határa, de nincs határa az ő gyűlöletüknek sem; bármelyik nap, bármelyik órában elérhet bennünket is.

Aragém befelé épült bolygó volt; ugyanis uralkodója, Metamerik, aki az egyenlítő mentén végignyúlt a szélesség 360 fokán, s ily módon körülövezte birodalmát, nemcsak uraként, hanem védőjeként is, meg akarta óvni alattvalóit, az interitek népét mindenfajta kozmikus betöréstől, ezért megtiltotta, hogy a bolygó felszínén bármit is változtassanak, még egy kavicsot sem volt szabad elmozdítani. Aragém szárazföldjei tehát vadon és kihaltan terültek el, csak a villámok fejszéje hasogatta a hegyláncok szilícium hátát, csak a meteorok farigcsálták tele a kontinenseket kráterekkel. De tíz mérföldnyire a felszín alatt annál lázasabban munkálkodtak az interitek; összevissza furdalták anyabolygójuk mélyét, megtöltötték kristálykertekkel, ezüst— és aranyvárosokkal; befelé álló házakat építettek, dodekaéder meg ikozaéder alakban, úgyszintén hiperbolikus palotákat, amelyeknek tükörkupolájában ki-ki húszezerszeresre növelve láthatta magát; mint egy óriás színházban — kedvelték ugyanis a pompát meg a geometriát, és kiváló építőmesterek voltak. Csővezeték-rendszerekkel vitték le a bolygó mélyébe a napfényt, hol smaragdon, hol gyémánton, hol rubinon szűrték át, és így kedvük szerint csináltak maguknak rózsaujjú hajnalt, tüzes delet vagy alkonypírt; annyira imádták saját alakjukat, hogy egész világuk csupa tükörből állt, forró gázok leheletével hajtott kristályjárműveik voltak, ablaktalanok, mert mindenestül átlátszóak, és utasaik menet közben láthatták önmagukat a paloták és templomok homlokzatának tükrében, mint különös, tovasikló, elmosódó, szivárványló, sokszoros tükörképet. Még saját egük is volt, amelyen molibdén, és vanádium hálóban ékkövek és tűzben nevelt hegyikristályok ragyogtak.

Dinasztikus és egyben örökös királyuk volt Metamerik, szép, hideg, soktagú teste volt ugyanis, amelynek első tagjában lakott az értelem; ez pár ezer év alatt elöregedett, mert a kristályhálók elkoptak a sok gondolkodástól, ilyenkor a következő tag vette át az uralmat, és ez így ment robotemlékezet óta, hiszen nyolcvanmilliárd tagból állt.

Metamerik az aurigének leszármazottja volt, akiket senki sem látott, és csak annyit lehetett tudni róluk, hogy amikor pusztulással fenyegették őket bizonyos rettentő lények, amelyek rákaptak az űrhajózásra, és elhagyták érte hazai napjukat, az aurigének minden tudásukat meg élni vágyásukat mikroszkopikus atomcsírácskákba zárták, s ezekkel termékenyítették meg Aragém sziklás földjét. Azért adták neki ezt a nevet, mert a sajátjukra emlékeztet, de soha nem tették páncélos lábukat a bolygó szikláira, nehogy nyomára vezessék kegyetlen üldözőiket; elpusztultak mind egy szálig, és csak az vigasztalta őket, hogy ellenségeik, akiket fehéreknek vagy sápadtarcúaknak neveztek, nem is sejtik: nem érték el, hogy az aurigéneknek írmagjuk se maradjon. Az internek, akik Metamerikból keletkeztek, nem tudták azt, amit ő tudott rendkívüli származásáról: az aurigének szörnyű végének és az interitek keletkezésének története egy fekete vezúvi őskristályban állott megírva, és ez a kristály a bolygó magjában rejtőzködött. Annál jobban ismerte a történetet a király, és egy pillanatig sem feledkezett meg róla.

A köves, mágneses talajból, amelyet a derék építőmesterek a föld alatti birodalom növelése közben kitermeltek, Metamerik abroncsokat készíttetett, s azokat kidobták az űrbe. Pokolkarikákként keringtek a bolygó körül, senkit sem engedtek a közelébe. Az űrhajósok tehát elkerülték ezt a vidéket, amelyet Fekete Csörgőkígyónak neveztek, mert az óriási, keringő bazalt— és porfírtömbök folyton összeütköztek, s ilyenkor egész meteoráram keletkezett, innét eredt mindaz a sok üstökösfej, bolida és aszteroid, amely teleszemeteli az egész Skorpió-rendszert.

A meteorok kőesője persze Aragém földjére is hullott, szüntelenül bombázta és barázdálta, a becsapódások tűzkútjai nappallá változtatták az éjszakát, a porfelhők pedig éjszakává a nappalt. De a legkisebb remegés sem jutott le az interitek országáig; és ha bárki megközelítette volna a bolygót, nem lát egyebet, ha ugyan hajóját a sziklaörvények már addig szét nem zúzzák, mint egy kráterlyuggatta kőgolyóbist. Az interitek gondoskodtak róla, hogy a föld alatti birodalomba vezető kapuk se különbözzenek holmi sziklahasadéktól.

Évezredeken keresztül senki sem tette a lábát a bolygóra, de azért Metamerik egy pillanatig sem engedett a szigorú éberségből.

Történt egyszer, hogy néhány interit kisétált a bolygó felszínére, és megpillantott egy óriási kehelyfélét, amelynek talpa a sziklák közé ékelődött, égre néző homorulata pedig repedezett és sok helyütt lyukas volt. Nyomban odahívták a csillaghajózás tudorait, s azok úgy vélekedtek, hogy ismeretlen tájakról érkezett, idegen csillaghajó roncsát látják maguk előtt. A hajó igen nagy volt. Csak közelről látszott, hogy alakja karcsú henger, amelynek orra a sziklába fúródott; vastagon borítja a pörk és a korom, kehelyszerű tatja pedig a föld alatti paloták boltíveire emlékeztet. Fogókarokkal ellátott gépek kúsztak elő a föld alól, óvatosan kiemelték gödréből a titokzatos hajót, és bevonszolták a föld alá. Aztán egy csoport interit elsimította a hajó fúrta tölcsért, hogy a bolygó felszínéről eltüntessék az idegen behatolás minden nyomát, és tompán becsapódtak a bazaltkapuk.

Ott nyugodott most a feketére szenesedett hajótest a pompásan felszerelt kutatócsarnokban, a tudósok ráirányították legfényesebb kristályaik tükrös felületét, és gyémántkésekkel felvágták a legkülső páncélt; alatta különösen fehér, másik réteget találtak; ettől kissé aggódni kezdtek, s mikor a karborund fúrók ezt a burkot is átrágták, megmutatkozott a harmadik, áthatolhatatlan páncél, légmentesen záró ajtó is volt rajta, de azt nem bírták kinyitni.

Afinor, a legidősebb tudós, gondosan megvizsgálta az ajtó zárját; kiderült, hogy a zár egy bizonyos szó kimondására nyílik. De a szót nem ismerték, és nem is ismerhették. Sokáig próbálkoztak különféle szavakkal, mint például „kozmosz”, „csillag”, „űrrepülés”, de az ajtó meg sem moccant.

— Nem tudom, jól tesszük-e, hogy Metamerik király tudta nélkül próbálgatjuk kinyitni a hajót — mondta végül Afinor. — Gyerekkoromban hallottam egy legendát a fehér lényekről, amelyek világszerte minden fémből született életet üldöznek és kiirtanak, bosszúból, mert…

Itt elakadt a szava, s a többiekkel együtt döbbenten meredt a hajó roppant oldalára, mert utolsó szavai közben az addig mozdulatlan ajtó egyszerre csak megremegett, és lassan kitárult. A szó, amely kinyitotta, ez volt: „bosszú”.

A tudósok fegyvereseket hívtak segítségül, s a szikravetőt szegező katonákkal együtt beléptek a hajó fülledt, sötét, mozdulatlan belsejébe, kék és fehér kristályokkal világítva maguk körül.

A gépek jórészt összetörtek, az internek sokáig vizsgálódtak a romok között, keresték a legénységet, de még csak nyomát sem találták.

Tanakodtak, vajon nem maga a hajó volt-e értelmes lény, hiszen vannak roppant nagy lények: az ő királyuk például ezerszer akkora, mint az ismeretlen hajó, és ő is egyetlen lény. De a benne talált elektronikus gondolkodó központok elég aprók, és szétszórtak voltak; az idegen hajó tehát nem lehetett egyéb, mint valami repülő gépezet, amely legénység nélkül csupán halott tárgy.