Stanislaw Lem - Kiberiáda

Álmélkodott Halajos, mikor a nagyúr elé vezették, mert a miniszterből már alig maradt valami — és lám, megint azt követeli, hogy csökkentse tovább.

— Úgy látom, nagyságos uram, itt már csak egy lehetőség van — mondta. — Nagyságod engedelmével kiszerelném az agyát…

— Elment az eszed?! — háborgott Vizidor, de a drótos megmagyarázta: — Szépen elrejtjük az agyát a palotában valami biztos helyre, például ebbe a szekrénybe, nagyságodnak pedig egy kis adó-vevője lesz, és elektromágneses kapcsolatban marad az agyával.

— Értem! — örvendezett Vizidor, mert nagyon tetszett neki az ötlet. — Rajta, láss hozzá!

Halajos kiszedte a miniszter agyát, betette a szekrény egyik fiókjába, kulcsra zárta a fiókot, a kulcsot átadta Vizidornak, majd hasába illesztett egy apró készüléket és mikrofont. Vizidor most már olyan pici lett, hogy alig látszott. Három vetélytársa egészen megrémült ettől a sikeres csökkenéstől, a király pedig csodálkozott, de nem szólt semmit. Cápoly, Locsárd és Hináron kétségbeesetten igyekezett utolérni Vizidort, szemlátomást zsugorodtak napról napra, és hamarosan ugyanúgy tettek, mint ő: agyukat elrejtették, ki hova tudta, íróasztalba, ágy alá, maguk pedig csak csillogó, uszonyos dobozkák maradtak, egy-két rendjellel, de azok már alig voltak kisebbek, mint ők maguk.

Vizidor megint elküldte szolgáját a drótosért, és mikor az megjelent, rákiáltott: — Tenned kell valamit! Feltétlenül tovább kell zsugorodnom, különben baj lesz!

— Nagyságos uram — felelte a drótosponty, mélyen meghajolva a tanácsos előtt, aki már alig látszott a fotelban —, roppant nehéz feladat ez, nem is tudom, lehetséges-e még egyáltalán…

— Muszáj! Csináld, amit mondok! Ha úgy össze tudsz zsugorítani, hogy senki ne lehessen nálam kisebb, minden kívánságodat teljesítem!

— Ha nagyságod nemesi szavát adja, hogy így lesz, igyekszem megtenni, ami tőlem telik — felelte Halajos, és hirtelen fényesség gyúlt a szívében, mintha tiszta aranyat öntöttek volna belé, hiszen napok óta nem gondolt már semmi másra, csakis az aranypikkelyes Kecsegellára és a csilingelő kristálycsengőcskékre.

Vizidor a szavát adta. Ekkor Halajos fogta az utolsó három rendjelet, amely a tanácsos apró mellét még díszítette, dobozkát készített belőlük, közepébe betette a készüléket, amely akkora volt, mint egy dukát, mindezt aranydróttal körülkötözgette, hátul aranylemezt forrasztott rá, halfarok formára csinosította, és így szólt: — Készen vagyunk, nagyságos uram! Ezekről a magas kitüntetésekről mindenki könnyen felismeri majd kegyes személyedet; az aranylemezzel úszhat majd nagyságod, a készülék révén pedig kapcsolatot tarthat a szekrénybe rejtett agyával.

Vizidor ragyogott örömében.

— Nos, mit kívánsz? Mindent megkapsz!

— Feleségül kívánom venni nagyságod lányát, az aranypikkelyes Kecsegellát!

Rettentő haragra gyulladt a miniszter. Dúlva-fúlva úszkált a drótos arca körül, nekirontott rendjeleivel, szidta, mint a bokrot, szemtelen latornak, himpellérnek és gazfickónak nevezte, majd megparancsolta, hogy dobják ki a palotából. Aztán hatfogatú tengeralattjárójában a király elé hajtatott.

Mikor a három miniszter meglátta Vizidort új alakjában — persze csak fényes rendjeleiről ismerték fel, amelyekből most állott, ha nem számítjuk a farkát —, szörnyű dühbe gurultak. Mint elektronikus ügyekben járatos férfiak, rögtön megértették, hogy a miniatürizálásban ennél tovább aligha lehet jutni, márpedig holnap lesz a királyfi ünnepélyes születése, és sürget az idő. Locsárd és Hináron tehát megbeszélték, hogy mikor Vizidor hazatér a palotájába, megtámadják, elrabolják és foglyul ejtik, ami nem lesz nehéz, hiszen egy ilyen apró személyiség eltűnését észre sem veszi senki. Ahogy elhatározták, úgy is tettek. Locsárd előkészített egy régi bádogdobozt, azzal lesbe állt egy korallzátony mögött; mikor Vizidor hajója közeledett, álarcos szolgái hirtelen előugrottak, és mielőtt még Vizidor lakájai uszonyt emelhettek volna uruk védelmére, a parányi minisztert máris a bádogdobozba csukták és elrabolták.

Locsárd lecsavarozta a doboz födelét, nehogy a programozó kiszökhessen, és gúnyosan kacagva hazavitte. Később azonban belátta, hogy mégsem lesz jó otthon tartani a foglyot: ekkor kiabálást hallott az utcáról: — Drótozni, fótozni! Fejeket drótozok! Hasakat, farkakat fótozok, csiszolok! — Megörült, felhívatta a drótospontyot, aki éppen Halajos volt, megparancsolta neki, hogy forrassza be hermetikusan a dobozt, majd adott neki egy tallért, és így szólt: — Ide hallgass, drótos! Ebben a dobozban egy fém skorpió van, amelyet palotám pincéjében fogtam. Vedd magadhoz, és dobd ki a város határában a nagy szemétdombra, érted? Biztonság kedvéért tegyél rá egy jó nagy követ, nehogy a skorpió idővel kiszökhessen. És a Nagy Matricára mondom, ki ne nyisd a dobozt, mert azon nyomban meghalsz!

— Úgy lesz, ahogy parancsolod, uram — felelte Halajos, fogta a dobozt meg a fizetséget, és elment. De nagyon fúrta az oldalát ez a história. Megrázta a dobozt: valami csörgött benne.

„Nem lehet ez skorpió — gondolta —, ilyen kicsi skorpió nincsen…

No, majd később megnézem, mi az.” Hazatért, elrejtette a dobozt a padláson, mindenféle ócskavasat rakott rá, és pihenni tért. De az asszony észrevette, hogy dugdos valamit odafent, tehát mikor a drótosponty másnap elment hazulról, hogy szokása szent a várost járja, kiabálva: drótozni, fótozni! — tüstént felszaladt, megtalálta a dobozt, megrázta, és hallotta a fémes csörgést.

— Ó, a gazember, hogy vetnék ki a levegőre! — szidta a férjét. — Hát már ide jutottunk! Dugdossa előlem a kincseit! — Gyorsan lyukat fúrt a dobozba, de nem látott semmit, hát vésővel kezdte a bádogot feszegetni. Mikor nyílást sikerült hasítania rajta, arany csillogást pillantott meg: Vizidor érdemrendjeit. Féktelen kapzsiságában remegve hasította le a bádogfödelet, s ekkor a tanácsos, aki mindaddig dermedten feküdt, mert a bádog elszigetelte a szekrényben levő agyától, hirtelen magához tért, és felkiáltott: — Mi ez? Hol vagyok? Ki merészelt megtámadni?! Ki vagy te, ronda némber? Tudd meg, hogy összecsavarozva, nyomorultul pusztulsz el, ha azonnal vissza nem adod a szabadságomat!

A drótosné úgy megijedt, a három ugráló, ordítozó és farkával csapkodó aranyéremtől, hogy esze nélkül futott a padlásajtó felé, Vizidor meg utána úszott, és szidta, fenyegette. A rémült asszony megbotlott a létra legfelső fokában, lezuhant a padlásról, és rögtön kitörte a nyakát. A létra is felborult, a padlásajtó becsapódott, így Vizidor fogva maradt a padláson, faltól falig úszkált, és hiába kiabált segítségért.

Estére megjött Halajos, és csodálkozott, hogy felesége nem várja az ajtóban a bottal. Mikor aztán meglátta, mi történt, kicsit még el is szomorodott, mert igen jólelkű volt; de hamarosan belátta, hogy a baleset csak a javára szolgál, annál is inkább, mivel az asszonyt szétszedheti és felhasználhatja pótalkatrésznek, ami igazán kifizetődő üzlet. Leült hát a padlóra, csavarhúzót vett elő, és hozzálátott a megboldogult szétszereléséhez, ám ekkor meghallotta odafentről a csipogó kiabálást.

— Nicsak! — hegyezte a fülét. — Ezt a hangot ismerem! Hiszen ez a király főprogramozója, aki tegnap kidobatott a palotájából, és a béremet sem fizette ki. De hogy kerül ide, a padlásomra?

Felállította a létrát, felmászott, és beszólt: — Nagyságodhoz van szerencsém?