Stanislaw Lem - Kiberiáda

— Biztosan visszavonod a szidalmaidat, ha végighallgatsz — felelte higgadtan Éni.

— Szóval, még nem mondtál el mindent? Netalán azzal akarsz szórakoztatni, hogy a rám váró síron túli életről beszélsz? Köszönöm szépen!

— Síron túli élet nem létezik — hűtötte le Éni. — Hazudni pedig nem áll szándékomban, mert nem is akarok, és nem is értek hozzá. Nem így fogom fel a baráti vigaszt. De figyelj most jól ide, öregem! Mint tudod, bár erre általában nem gondoltok, a világ mérhetetlenül változatos és gazdag. Tele van nagyszerű, lármás, kincses városokkal, királyi palotákkal, viskókkal, szelíd dombokkal és vad szirtekkel, susogó ligetekkel, hűs tavakkal, fonó sivatagokkal és végtelen északi hómezőkkel. Te azonban mindig csak egyetlen árva helyet érzékelhetsz mindazok közül, amelyeket felsoroltam, meg a milliónyi közül, amelyet nem említettem. Túlzás nélkül mondhatjuk tehát, hogy azon helyek szempontjából, ahol nem vagy jelen, olyan vagy, mint a halott, hiszen nem gyönyörködsz a paloták kincseiben, nem forgolódsz a déli országok körtáncaiban, nem csodálod a szivárványos északi jéghegyeket. Éppoly tökéletesen nem léteznek számodra, ahogyan nem léteznek majd a halálban. Így hát, ha elmélyülten végiggondolod, amit mondtam, megérted, hogy ha nem vagy mindenütt, minden káprázatos helyen, akkor majdnem sehol sem vagy. Tartózkodási hely, mint mondottam, milliószor millió van, te pedig csak ezt az egyet, ezt az unalmas, egyhangúságával szinte bosszantó, sőt undorító helyet érzékelheted: ezt a sziklaszigetkét. Mármost, a „mindenütt” és a „majdnem sehol” között óriási a különbség, és egész életednek az utóbbi az osztályrésze, hiszen mindig csak egyetlenegy helyen voltál egyszerre. A „majdnem sehol” és a „sehol” között viszont, őszintén szólva, mikroszkopikus a különbség. Az érzékelés matematikája tehát azt bizonyítja, hogy tulajdonképpen már most is alig élsz, mert majdnem mindenütt nem vagy jelen, pontosan úgy, mint egy megboldogult! Ennyit előszörre. Másodszor: nézd ezt a kaviccsal kevert homokot, amelytől úgy sajog az a kényes lábad — olyan értékesnek látod? Aligha. Itt ez a töméntelen sós víz, ez a ronda víztömeg: hát kell ez neked? Dehogyis kell! Itt van néhány szikla, meg a forró, ízületeidet kiszárító kék égbolt fölötted. Kell neked ez a kibírhatatlan hőség, ezek az izzó, süket kövek? Hát persze hogy nem kellenek! Vagyis egyáltalán semmi sem kell neked mindabból, ami körülvesz, amin állsz, és ami az ég kupolájával beborít. És mi marad, ha mindezt elvesszük? Egy kis zúgás a fejedben, nyomás a halántékodban, búgás a melledben, egy kis térdremegés meg egyéb zűrzavaros rángatózás. Mármost kell neked ez a zúgás, búgás, szorítás vagy rángatózás? Dehogy kell, barátom! Ha pedig erről is szívesen lemondasz, akkor ugyan mi marad? Esztelenül rohangáló gondolatfoszlányok, néhány szó, jobban mondva szitok, amelyeket magadban énrám szórsz, a barátodra, meg a fojtogató düh és az émelyítő félelem. Hát kell neked, kérdem végül, ez az ocsmány félelem és tehetetlen méreg? Világos, hogy ezekre sincs semmi szükséged. Ha pedig ezeket a meddő érzelmeket is levonjuk, egyáltalán semmi sem marad, a világon semmi, a színtiszta nulla, és éppen ezzel a nullával, vagyis az örök egyensúly, halhatatlan csend és tökéletes nyugalom állapotával óhajtalak téged, mint igaz barátod, megajándékozni!

— De én élni akarok! — ordított Automáté: — Élni akarok! Élni!!

Érted?!

— Ahá, tehát már nem arról van szó, mit érzékelsz, hanem arról, hogy mit kívánsz — jegyezte meg tárgyilagosan Enjámin. — Élni kívánsz, tehát azt akarod, hogy jövőd legyen, amely jelenné válik, hiszen ebből áll az élet. Semmi egyéb nincsen benne. No de élni nem fogsz, mert nem maradhatsz életben, mint már megállapítottuk. A kérdés csak az, hogy milyen módon szűnsz meg élni: hosszú kínlódás után vagy könnyen, simán, mikor egyetlen nagy szippantással beszíva a vizet…

— Elég! Pofa be! Kotródj innét! — üvöltött fel teljes erejéből Automáté, miközben ökölbe szorított kézzel egy helyben ugrált.

— Ezt meg hogy gondolod? — válaszolt Enjámin. — Nem is firtatom most ezt a sértő formát, ezt a parancsolgatást, amely szerintem a barátság felmondására hasonlít, de hogy mondhatsz ilyen esztelenségeket? Mi értelme rám kiabálni, hogy „kotródj”? Hát van nekem lábam, hogy elmehetnék? Vagy akár kezem, hogy elkúszhatnék? Hiszen jól tudod, hogy nincsen. Ha meg akarsz tőlem szabadulni, légy szíves, vegyél ki a füledből, amely, biztosítlak, egyáltalán nem a legkellemesebb hely a világon, és dobj el akárhová!

— Meg is teszem! — horkant fel bőszen Automáté. — Várjál csak! — De hiába turkált a fülében. Túlságosan gondosan helyezte el a barátját, és most semmiképpen sem tudta kiszedni, bár vadul rázta a fejét, mint egy őrült.

— Úgy látom, ez nem megy — jegyezte meg kisvártatva Éni. — Alighanem együtt maradunk, bár te sem óhajtod és én sem. De ha már így van, bele kell nyugodni a ténybe, mivel a tényeknek az a tulajdonságuk, hogy mindig nekik van igazuk. Ez vonatkozik mellesleg mostani helyzetedre is. Jövőre vágyol, mégpedig mindenáron. Én ezt oktalanságnak találom, no de legyen. Engedd hát meg, hogy nagy vonalakban lefessem a jövődet, mert az ismert mindig jobb az ismeretlennél. Jelenlegi dühöd rövidesen átadja helyét a tehetetlen kétségbeesésnek, az pedig, a menekvésre irányuló lázas, de hasztalan erőfeszítések után a fásult eltompulásnak. Ezalatt a tűző nap, amelyet még itt, személyed árnyékos helyén is érzek, a fizika és a vegytan könyörtelen törvényei szerint egyre jobban kiszárítja egész lényedet. Először kiszárad ízületeidben a zsiradék, és a legkisebb mozdulatra is förtelmesen csikorogni és nyikorogni fogsz, szegény barátom! Aztán, mikor a koponyád felhevül a hőségtől, különböző színű forgó karikákat látsz majd, de ez nem hasonlít a gyönyörködtető szivárványhoz, mivel…

— Fogd már be a pofád, te hóhér! — vonított fel Automáté. — Egyáltalán nem akarom hallani, hogy mi lesz velem! Maradj csöndben, érted?!

— Nem kell úgy kiabálnod. Jól tudod, hogy a leghalkabb suttogást is meghallom. Szóval, nem akarsz tudni jövőd kínjairól? Másfelől meg át akarod élni őket? Micsoda logikátlanság! No jó, akkor elhallgatok.

Csak megjegyzem, hogy helytelenül jársz el, mikor rám összpontosítod haragodat, mintha én lennék sajnálatos helyzeted okozója. A szerencsétlenség előidézője, mint tudod, a vihar volt, én pedig a barátod vagyok, és a részvétel a rád váró gyötrelmekben, a kínok és a haldoklás felvonásokra osztott színjátékában már most, előre is őszinte fájdalommal tölt el. Mélységes aggodalom fog el a gondolatra, hogy mi lesz, mikor az olaj…

— Hát nem akarsz elhallgatni? Vagy képtelen vagy csöndben maradni, te ronda szörnyeteg?! — hörögte Automáté, s a fülére csapott, amelyben barátja üldögélt. — Ó, csak lenne kéznél valami ágacska vagy drót, amivel kikotorhatnálak! Hej, de boldogan tipornálak szét!

— Lenne szíved elpusztítani engem? — szomorodott el Éni. — Nem is érdemelsz te meg egy műbarátot, vagy bármiféle testvéri együttérzést!

Automáté erre megint őrjöngeni kezdett, és így veszekedtek, érveltek és vitatkoztak, míg dél is elmúlt, és a szegény robot, belefáradva az ordítozásba, ugrálásba és ökölrázásba, ereje fogytán egy sziklára heveredett, és csak egy-egy reménytelen sóhajtást hallatva, bámulta az óceán végtelen ürességét. Egyszer-kétszer hajófüstnek nézte a láthatár mögül kikandikáló felhő csücskét, de reményét Enjámin már csírájában elfojtotta, emlékezetébe idézve, hogy a lehetőség egy a négyszázezerhez; ez Automátét újabb kétségbeesésbe és dührohamokba kergette, annál is inkább, mivel Éninek, mint kiderült, minden alkalommal igaza volt. Végre aztán elhallgattak. A hajótörött a sziklák hosszabbodó árnyékát bámulta a part fehér homokján, majd Enjámin megszólalt: — Miért hallgatsz? Talán már látod a karikákat, amelyeket említettem?