Stanislaw Lem - Kiberiáda

Hol különféle robbanóanyagokat gyűjtött, sőt robbantásokkal kísérletezett a saját lakásában, de ezt a szomszédok meghiúsították, a hatóságokhoz fordulva védelemért; hol meg váratlanul baltákat és karborund fűrészeket kezdett gyűjteni. Máskor azt mesélte ismerőseinek, hogy új típusú gondolatolvasó gépet épít. Később magányos természetű lett, és azt a szokást vette fel, hogy fennhangon beszélgetett önmagával; olykor kihallatszott, amint házában fel-alá futkosva hangosan monologizál, sőt szitkokhoz hasonló szavakat ordít.

Végül, sok év után, újabb mániája támadt: zsákszámra kezdte hazahordani a cementet. Óriási gömböt készített belőle, s amikor megszilárdult, ismeretlen helyre szállította. Azt mesélik, őrnek szegődött egy elhagyott bányába, és valamelyik éjjel egy óriási betontömböt gurított le az egyik aknába, aztán pedig napjai fogytáig a környéken sétálgatott, és mindenféle szemetet összegyűjtött, hogy beledobálja ebbe az aknába. Nos, igazán elég érthetetlen szokásokat vett fel, de ezek a pletykák alkalmasint nagyrészt légből kapottak.

Alig hihetjük, hogy annyi év után még neheztelt volna műbarátjára, akinek pedig oly sokat köszönhetett.

Globáris, Eparida ura, színe elé hívatta egyszer három legbölcsebb bölcsét, és így szólt hozzájuk: — Igazán borzasztó a király sorsa, aki már megismert minden megismerhetőt, úgyhogy bármit mondanak neki, üresen kong az, mint a repedt fazék! Ámuldozni szeretnék, és unatkozom, megrendülésre sóvárgok, és meddő fecsegést hallok, rendkívüliségre szomjazom, és lapos hízelgéssel traktálnak. Tudjátok meg, ó, bölcsek, hogy ma fejét vétettem valamennyi tréfamesteremnek és bolondomnak, hasonlóképpen titkos és nyilvános tanácsosaimnak, és ugyanez a sors vár rátok is, ha parancsomat nem teljesítitek. Mondja el nekem mindegyikőtök a legkülönösebb történetet, amit csak ismer, és ha nem fakaszt sem könnyre, sem kacajra, ha ámulásra nem késztet vagy meg nem borzongat, ha meg nem rendít vagy el nem gondolkoztat, úgy fejét vétetem!

A király intett, és a bölcsek már hallották is a bakók acélos léptét, akik körülfogták őket a trón lábánál, s meztelen kardjuk villogott, mint a tűzláng. Megrémültek és egymást böködték könyökükkel, mert egyiknek sem akarózott kihívni a király haragját, és hóhérbárd alá hajtani a fejét. Végül is megszólalt az első: — Uram, királyom! Az egész látható és láthatatlan mindenségben a legkülönösebb történet kétségkívül azé a csillagtörzsé, amelyet a krónikák a fonákok népének neveznek. Ezek a fonákok történelmük hajnalától fogva mindent fordítva csináltak, mint más értelmes lények. Őseik letelepedtek a vulkánjaikról híres Urdrúria bolygón, amely minden évben hegyláncokat szül iszonyú görcsök közepette, és ilyenkor minden romba dől rajta. De hogy a baj még nagyobb legyen, az égiek szeszélyéből ez a bolygó egy nagy meteoráram útját is keresztezi, s minden évből kétszáz napon át kőgolyóbisok zuhognak a felszínére. A fonákok (akiket akkor még nem így hívtak) edzett acélból építették házaikat, és annyi acéllemezt csavartak magukra, hogy olyanok lettek, mint a két lábon járó páncéldombok. De megnyílt a föld, és elnyelte acélvárosaikat, a meteorok pedig összezúzták páncéljukat. Mivel az egész népet pusztulás fenyegette, tanácskozásra gyűltek össze a bölcsek, és így szólt az első: „Jelenlegi formájában népünk nem maradhat fenn — nincs más kiút, csakis a transzmutáció.

Mikor megnyílik a föld, rések támadnak rajta, tehát, hogy beléjük ne zuhanjunk, minden fonáknak széles, lapos talapzatra van szüksége, a meteorok viszont felülről hullanak, tehát felfelé legyen mindegyikünk hegyes. Ha kúp alakúak leszünk, semmi bajunk nem történhet.”

A második így szólt: „Nem ezt kell csinálni. Ha a föld nagyobbra tátja a száját, elnyeli a kúpot is, a ferdén hulló meteor pedig átüti az oldalát. A gömb alak az ideális! Mert mikor a föld remegni és hullámzani kezd, a gömb magától elgurul, a meteor pedig lesiklik gömbölyű oldaláról; alakuljunk tehát gömbbé, hogy egy jobb jövő felé gurulhassunk!”

A harmadik pedig így szólt: „A gömböt éppúgy összezúzza a meteor, vagy elnyeli a föld, mint bármilyen más idomot, amely anyagból van.

Nincs az a pajzs, amely a nála erősebb kardnak ellenállna, nincs az a kard, amely a keményebb pajzson ki nem csorbul. Az anyag, ó, testvéreim, örök változás, folyékonyság és átalakulás. Nem a mulandó anyagban kell hát lakozniuk az igazán okos lényeknek, hanem abban, ami változatlan, örök és tökéletes, jóllehet e világi!”

„És mi legyen az?” — kérdezte a többi bölcs.

„Nem szóval felelek nektek, hanem tettel!” — válaszolt a harmadik.

És szemük előtt nekilátott szétszedni magát: lehántotta kristályokkal kivert legfelső köntösét, a színarany másodikat és az ezüst alsóneműt, levette koponyája és törzse fedőlemezeit, majd egyre gyorsabban és egyre apróbbra cincálta szét magát, a csuklókról áttért a kötésekre, a kötésekről a csavarokra, a csavarokról a drótocskákra, morzsákra, molekulákra, míg elérkezett az atomokig. Aztán hámozni kezdte a bölcs az atomjait, de olyan fürgén hámozta őket, hogy nem is látszott más, csak az olvadásuk és eltűnésük. Olyan ügyesen és gyorsan csinálta, hogy a szétszedelőzködés végén ott állt a többi bölcs ámuló szeme előtt, mint tökéletes nemlét, amely annyira hű ellentéte a létnek, hogy látszik is. Ott ugyanis, ahol azelőtt egy atomja volt, most nem volt az az egy atom, ahol egy pillanattal korábban hat volt, megjelent a hat atom hiánya, ahol csavar volt, megjelent a csavar hiánya, oly híven, hogy semmiben sem különbözött tőle. Ily módon űrré vált, amely ugyanúgy rendeződött el, mint korábban valóságos lénye; és nemléte zavartalan lét volt; mert olyan gyorsan és ügyesen alakult át, hogy egyetlen betolakodó anyagi részecske sem csorbította tökéletes nemlétét! A többiek tehát látták, mint ugyanúgy formált ürességet, amilyen ő volt az imént, megismerték szemeit a fekete szín hiányáról, arcát a kékes csillogás nemlétezéséről, tagjait az eltűnt ujjakról, csuklókról és páncélokról!

„Ily módon, ó testvéreim — mondta a Nemlévővé Lett —, aktív semmivé válásunkkal nemcsak tökéletes ellenálló képességet szerzünk, hanem halhatatlanságot is. Mert csak az anyag változik, a semmi azonban nem tart vele az állandó bizonytalanság útján, ezért a tökéletesség hona nem a lét, hanem a nemlét, és ezért kell lévő helyett nemlévőnek lennünk!”

Ahogy elhatározták, úgy is tettek. Azóta legyőzhetetlen a fonákok népe. Életüket nem annak köszönhetik, ami bennük van, mert nincs bennük semmi, hanem annak, ami körülveszi őket. Amikor valamelyikük bemegy a házába, úgy látható, mint a házban levő nemlét, ha pedig ködbe lép, mint a köd helyi hiánya. Kiűzték magukból a változékony sorsú, ingatag anyagot, és így lehetővé tették a lehetetlent…

— És hogyan utaznak a világűrön át, bölcs barátom? — kérdezte Globáris.

— Erre az egyre nem képesek, ó, király, mert a külső űr összeolvadna az övékkel, és nem léteznének többé, mint helyileg tömörült nemlét.

Állandóan óvniuk kell nemlétük tisztaságát, lényük ürességét, és ezzel az őrködéssel töltik napjaikat. Ezért semmiseknek vagy nihilistáknak is nevezik őket…

— Bölcsem — szólt a király —, ez buta történet, mert hogyan helyettesíthetné az anyag sokféleségét az egynemű semmi? Hát ugyanaz vajon a kőszikla, mint a ház? De a kőszikla hiánya ugyanolyan formát ölthet, mint a ház hiánya, tehát a kettő ugyanazzá válik. — Uram — védekezett a bölcs —, a semminek különféle fajtái vannak…