Stanislaw Lem - Kiberiáda

A butaság megsokszorozva is butaság marad, csak még nevetségesebb.

A kozmosz pedig nem egyéb, mint pöttyök összevissza sokasága!

Akármerre nézünk, akármeddig nyúlunk: semmi egyéb! A Teremtés egyhangúsága a legtriviálisabb és leglaposabb koncepció, amit csak el lehet képzelni. Kipöttyözött semmi, és ugyanez a végtelenségig — ugyan ki fabrikálna ilyen ötlettelen fércművet, ha ezután kellene megteremteni? Talán csak egy félkegyelmű. Veszi a végtelen űrt, és itt-ott telepötyögteti, ahogy éppen eszébe jut! Hogy is lehet egy ilyen tákolmány rendjét és fenségét emlegetni? Térdre hullani előtte?

Legföljebb elkeseredésünkben, hogy nincs ellene apelláta. Hiszen az egész csak folytonos önplágium eredménye, maga a kezdet pedig a legteljesebb ötlettelenségről tanúskodik. Gondoljuk csak meg: ugyan mit lehet csinálni, ha előttünk fekszik egy tiszta papírlap, kezünkben a toll, és nem tudjuk, de a leghalványabb fogalmunk sincsen, hogy mivel töltsük meg a papírt? Rajzokkal? Az ám, de ahhoz tudni kellene, hogy mit rajzoljunk. No de ha semmi sem jut eszünkbe?

Ha egy fikarcnyi képzelőerőnk sincsen? Nos, a papírra helyezett toll mintegy önmagától, akaratlan érintéssel, pontot rajzol. És amint a gondolat legkisebb szikrája nélkül, tompán bámuljuk ezt a pontot, máris utánozható mintának látjuk; annál is szuggesztívabbnak, mivel rajta kívül egyáltalán semmi sincsen a világon, és mert ahhoz kell a legkisebb szellemi erőfeszítés, hogy ezt a pontot ismételgessük a végtelenségig. Igen ám, de hogyan? A pontokból valami konstrukciót is ki lehet hozni. No jó, de ha még ez sem megy? Akkor nem marad más hátra, mint hogy tehetetlenségünkben megrázzuk a tollat, és tintacseppecskéket szórva, megtöltsük a papírt vaktában odafröccsentett pacákkal. — E szavaknál a bölcs fogott egy nagy papírlapot, és a tintatartóba mártott tollal néhányszor tintacseppeket fröccsentett rá, aztán előhúzta köntöse alól az ég térképét, s mindkettőt megmutatta a királynak. A hasonlatosság megdöbbentő volt. Millió pontocska látszott a papíron, kisebbek-nagyobbak, mert a toll egyszer bővebben szórta a tintát, másszor kiszáradt. Az ég pedig ugyanígy festett a térképen. A király nézte a trónról a két papírlapot, és hallgatott. A bölcs pedig folytatta: — Téged arra tanítottak, király, hogy a világegyetem csodálatos, nagyszerű építmény, csillagokkal telehintett magasztos végtelenség.

De nézd csak meg: vajon ez a tiszteletre méltó, mindenütt jelenvaló és örök alkotmány nem a legbárgyúbb butaság műve, nem az értelem és a rend szöges ellentéte-e? Miért nem vette ezt eddig senki észre? — kérdezed. Mert a butaság mindent betölt! De éppen ezért kell mielőbb hangot adni a gúnynak, a távol tartó kacajnak, mert ez a kacaj egyben a lázadás és felszabadulás hírnöke lesz. Bizony, érdemes lenne ebben a szellemben paszkvillust írni a világegyetemről, hogy a legfőbb bárgyúságnak ez a műve végre megkapja, amit megérdemel, s ezentúl ne áhítatos sóhajok kórusa kísérje, hanem csúfondáros kacaj.

A király döbbenten hallgatta, a bölcs pedig egy pillanatnyi csend után hozzátette: — Minden tudósnak kötelessége lenne, hogy megírja ezt a paszkvillust, csakhogy ehhez rá kellene mutatnia az ősokra, amely létrehozta ezt a csak ironikus sajnálkozásra méltó, univerzumnak nevezett állapotot.

Nos, a dolog akkor történt, amikor a Végtelenség még teljesen üres volt, és még csak várta a teremtő tetteket. A semminél kevesebbről a semmi révén kicsírázó világ csak egy maroknyi testet hozott még létre, és ezeken uralkodott a te ük-ük-ükapád, Allegorik. Lehetetlen és őrült szándék fogamzott meg benne ekkor, eltökélte ugyanis, hogy helyébe lép a végtelenül türelmesen és lassan alkotó természetnek.

Elhatározta, hogy a Természet helyett ő teremti meg a drágalátos csodákkal teli, gazdag mindenséget. És mivel egymaga nem tudta megcsinálni, építtetett egy rendkívül okos gépet, hogy a művet végrehajtsa. Háromszáz és még háromszáz esztendeig építették ezt az óriást, egyébként akkor még más időszámítás járta, mint most. Nem takarékoskodtak sem a pénzzel, sem a fáradsággal, és a gépszörnyeteg szinte határtalanul nagy és erős lett. Amikor elkészült, a bitorló beindíttatta. Nem sejtette, hogy mit csinál tulajdonképpen.

Határtalan gőgje következtében a gép már túlságosan nagy volt, s ezért okossága, messze maga mögött hagyva az értelem csúcsait, túlrepülve a géniusz tetőpontján, az elme teljes bomlásába csapott át, szanaszét futó áramok dadogó sötétségébe, amelyek minden tartalmat szétszaggattak, úgyhogy ez a metagalaktikához hasonlatosan ágas-bogas monstrum, őrült sebességre kapcsolva, már az első kimondatlan szavaknál megtébolyodott; és az egész, szörnyű erőfeszítéssel gondolkodó káoszból, amelyben a ki nem fejlődött fogalmak rajai ismét semmivé foszlottak, ezekből a meddő görcsökből, viaskodásokból és összeütközésekből csak értelmetlen írásjelek kezdtek átszivárogni a kolosszus engedelmes végrehajtó alegységeibe!

Mert nem a lehetséges legokosabb gép volt ez, nem Kozmokreátor Omnipotens, hanem esztelen bitorlásból született korcs, amelyet világformálásra szántak, de csak pontokat tudott dadogni. Mi történt ekkor? Az uralkodó várta a beteljesülést, amely igazolja terveit, a legmerészebb terveket, amelyeket gondolkodó lény valaha szőtt, és senki sem merte neki megmondani, hogy értelmetlen dadogás forrása mellett áll, gépi agóniát hozott létre, amely már haldoklásként jött a világra. De a végrehajtó egységek vakon engedelmes gépóriásai készek voltak teljesíteni minden parancsot, tehát a megadott ütemben gyártani kezdték az anyagmasszából azt, ami a háromdimenziós térben megfelel a pont képének: gömböket — és ily módon, szakadatlanul ugyanazt ismételve, amíg ki nem fogyott az anyagot felizzító hő, sorra hajigálták az űr torkába a tűzgolyókat, s a dadogás ütemére létrejött a kozmosz! Ük-ük-ükapád volt tehát a világmindenség teremtője, de egyszersmind akkora ostobaság elkövetője, amelyhez foghatót soha többé nem követ el senki. Az így elvetélt mű megsemmisítése ugyanis sokkal ésszerűbb cselekedet lesz, főleg azonban szándékos és tudatos tett, amit amarról a Teremtésről, nem lehet elmondani. Ez minden, amit el kellett neked magyaráznom, ó, Allegorik király, a világok építőjének unokája, aki vagy.

Amikor a király már elbocsátotta a bölcseket, kegyeivel halmozva el őket, kiváltképp az öreget, akinek sikerült egy csapásra a legnagyobb hízelgést és a leggorombább szidalmat zúdítania rá, az egyik fiatal tudós, négyszemközt maradva az aggastyánnal, megkérdezte tőle, mennyi igazság volt elbeszélésében.

— Mit feleljek erre? — szólt az öreg. — Amit elmondottam, nem tudásból ered. A tudomány nem foglalkozik a lét olyan tulajdonságaival, mint a nevetségesség. A tudomány megmagyarázza a világot, de megbékéltetni vele csak a művészet képes. Ugyan, mit is tudunk a kozmosz keletkezéséről? Az ilyen mérhetetlen űrt legendákkal és mítoszokkal lehet kitölteni. Az volt a szándékom, hogy e mitologizálásban elérjem a valószínűtlenség határát, és azt hiszem, hogy közel is jártam hozzá. Ezt azonban úgyis tudod, tehát csak azt akarod kérdezni, hogy valóban nevetséges-e a világmindenség. Ám erre a kérdésre mindenkinek magának kell válaszolnia.

A jó Áldor királyt fia, Böhöm követte a trónon. Mindenki búsult emiatt, mert tudták róla, hogy nagyratörő és ijedős. Elhatározta, hogy kiérdemli a Nagy előnevet, de félt a huzattól, a szellemektől, a viasztól, mert a viasszal fényesített padlón kitörheti a lábát, a rokonaitól, hogy akadályozzák a kormányzásban, de leginkább a jóslatoktól. Miután megkoronázták, nyomban elrendelte, hogy egész országában csukják be az ajtókat, és ne nyissanak ablakot, széttöretett minden jósgépet, a szellemelhárító gép feltalálójának pedig érdemrendet és évjáradékot adott. Csakugyan jó gép volt, mert szellemet Böhöm sohasem látott. A kertbe sem ment ki, nehogy szellő érje, csak a palotában sétált, amely igen nagy volt. Egyszer a folyosón és teremsorokon át bolyongva elvetődött a palota régi részébe, ahol még sohasem járt. Először felfedezett egy termet, amelyben ük-ükapjának felhúzható testőrgárdája állt, még azokból az időkből, amikor nem ismerték a villamosságot. A második teremben gőzlovagokat látott, azok is rozsdásak voltak már, de mindez nem érdekelte, és már vissza is akart fordulni, mikor megpillantott egy kis ajtót „Belépni tilos” felirattal. Vastagon belepte a por a kilincset. Nem is nyúlt volna hozzá, ha nincs ott a felirat. Az nagyon felháborította. Mi ez — neki, a királynak merészelnek valamit megtiltani?! Némi erőlködéssel kinyitotta a nyikorgó ajtót, és a csigalépcsőn egy elhagyott bástyába jutott. Nagyon öreg rézmasina állt ott, rubinszemekkel, kulccsal és csappantyúval. Rájött, hogy ez jósgép, és megint dühbe gurult, hogy parancsa ellenére idetették ezt a masinát a palotába, de aztán eszébe jutott, hogy egyszer utóvégre ki is próbálhatná, milyen az, amikor a gép jósol. Lábujjhegyen odaóvakodott, felhúzta a kulcsot, és amikor semmi sem történt, megkocogtatta a csappantyút. A gép rekedten felsóhajtott, a szerkezet csikorogni kezdett, és bandzsán a királyra nézett rubinszemével.