Stanislaw Lem - Kiberiáda

Erről eszébe jutott, hogy ilyen sandán szokott nézni Fondor bácsi, a nagybátyja, aki korábban a tanítója is volt. Arra is gondolt, hogy biztosan a bácsi állíttatta ide a gépet az ő bosszantására, különben miért bandzsítana a masina? Aggodalom fogta el, a gép pedig lassan, nyekeregve lejátszott egy komor dallamocskát, mintha valaki egy kripta vastetején kopogna lapáttal, aztán a csappantyún kicsusszant egy fekete papírlap, csontsárga betűkkel teleírva.

Nagyon megijedt a király, de kíváncsiságának sem tudott ellenállni.

Felkapta a papírt, és visszarohant a lakosztályába. Mihelyt egyedül maradt, előrántotta a jóslatot. — Megnézem, de a biztonság kedvéért csak fél szemmel — határozta el magát, és így is tett. A papíron ez volt olvasható:

Úgy megrémült Böhöm király, hogy egészen elsötétedett a világ a szeme előtt. Szánta-bánta könnyelműségét: minek is húzta fel azt a jósmasinát?! De már késő volt a bánat, látta, hogy cselekedni kell, ha el akarja kerülni a legrosszabbat. Szemernyi kétsége sem volt a jóslat értelme felől: mint régóta gyanította, tulajdon rokonai fenekednek rá.

Hogy hívek legyünk a teljes igazsághoz, nem lehet tudni, pontosan úgy történt-e minden, ahogy elbeszéljük. Mindenesetre szomorú, sőt rémséges események következtek. A király egész családját lenyakaztatta, egyes-egyedül Fondor bácsi menekült el az utolsó pillanatban, kintornának álcázva magát. De ez nem segített rajta, hamarosan elfogták, és lecsapták a fejét. Ez esetben Böhöm tiszta lelkiismerettel írhatta alá az ítéletet, mert a nagybácsit éppen királyellenes összeesküvés közben kapták el.

Miután ilyen hirtelen elárvult, gyászt öltött a király. Könnyebb lett a szíve, bár szomorkodott is, mert alapjában véve nem volt gonosz vagy kegyetlen. De nem sokáig tartott a király békés gyásza, mert eszébe jutott, hogy hátha vannak rokonai, akikről nem tud. Utóvégre bármelyik alattvalója szegről-végre atyafia lehet; egy ideig lenyakaztatta hát hol ezt, hol amazt, de ez csöppet sem nyugtatta meg, hiszen alattvalók nélkül nem lehet uralkodni, tehát semmiképpen sem irthatta ki népét egy szálig. Olyan gyanakvó lett már, hogy hozzászegecselte magát a trónhoz, nehogy valaki letaszítsa róla, páncél hálósipkában aludt, és éjjel-nappal törte a fejét, hogy mihez fogjon. Végre aztán rendkívüli dolgot művelt, olyan rendkívülit, hogy neki magának aligha jutott volna eszébe. Állítólag egy bölcsnek öltözött házaló súgta neki az ötletet, vagy egy házalónak öltözött bölcs — sok mindenfélét suttogtak a dologról. Azt is rebesgették, hogy a palota szolganépsége egy álarcos alakot látott, akit a király éjszaka bocsátott be a lakosztályába. Elég az hozzá, hogy Nagy Böhöm egy napon maga elé hívatta valamennyi udvari építőmestert, főszerelőt, áramkörkerekítőt és tranzisztornokot, s megparancsolta nekik, hogy növeljék meg felséges személyét, de akkorára, hogy túlérjen a látóhatáron. A parancsot bámulatos gyorsasággal teljesítették, mert a tervezőiroda igazgatójává a király az érdemes hóhért nevezte ki. Villanyszerelők és lakatosok egész csapatai cipelték a palotába a drótokat és tekercseket, s amikor a megnövelt király már betöltötte az egész palotát, úgyhogy egyszerre volt a trónteremben, a pincében és a műhelyekben, akkor áttértek a szomszédos házakra. Két év múlva Nagy Böhöm már az egész belvárost elfoglalta. A nem elég pompás házakat, amelyek nem voltak méltók, hogy bennük lakozzék a király elméje, földig rombolták, és helyükre elektronikus palotákat, úgynevezett Böhöm-erősítőket építettek.

A király lassan, de szüntelenül növekedett, sokemeletesre, ezüstkapcsolókkal, aranytárolókkal, perszonalisztikus erősítő egységekkel, ő lett az egész főváros, de még akkor sem hagyta abba.

Megjavult a hangulata. Rokonai nem voltak, a viasztól meg a huzattól már nem félt, hiszen egyetlen lépést sem kellett tennie, mivel mindenütt egyszerre volt jelen. — Az állam én vagyok — mondogatta teljes joggal, hiszen rajta kívül, aki áramköreivel benépesítette a tereket és az utakat, már senki más nem lakott a fővárosban; kivéve persze a királyi portörölgetőket és a karbantartó komornyikokat, akik a király épületről épületre folydogáló, sokmérföldes gondolkodását tisztogatták, ápolgatták. Így keringett városszerte Nagy Böhöm király öröme, hogy sikerült elérnie az evilági és szó szerinti nagyságot, és ráadásul mindenhová rejtőznie, mint a jóslat parancsolta, hiszen mindenütt jelen volt egész országában. Különösen festői volt a látvány estelente, mikor az óriás király vörösen hunyorgott gondolatfényeivel, aztán lassan kihunyt, megérdemelt álomba merülvén.

De az első éjszakai órák sötét öntudatlansága később itt-ott felvillanó, lidérces bolygótüzeknek adta át a helyét. Ekkor kezdett álmodni az uralkodó. Álomképei viharos lavinává nőttek, végigzuhogtak az épületeken, úgyhogy a sötét éjszakában kigyúltak az ablakok, és egész utcák villogtak felváltva vörös és lila fényben. A karbantartó komornyikok, akik az üres járdákat róva, érezték őfelsége átizzott kábeleinek égett szagát, lopva belestek az ablakokon, amelyek között fel-felvillant a fény, és halkan így szóltak egymáshoz — Ahá! Biztosan lidércnyomás gyötri a királyt. Csak nehogy aztán mi igyuk meg a levét!

Egy éjszaka, különösen fárasztó nap után — újfajta rendjeleket kellett kitalálnia, amelyekkel majd kitüntetheti magát — azt álmodta a király, hogy Fondor bácsi a sötétség leple alatt, csuklyás fekete köpönyegben belopózott a fővárosba, és az utcákon bolyong, cinkosokat keresve, hogy galád összeesküvést szőjön. A pincékből seregestül bújtak elő az álarcosok, de annyian voltak, és olyan ádáz királygyilkos düh hevítette őket, hogy Böhöm összeborzadt, és rémületében felébredt. Közeledett már a reggel, a napocska bearanyozta az égen úszó fehér bárányfelhőket, hát azt mondta a király: — Ej, hisz álom volt az egész! — és hozzáfogott, hogy újabb rendjeleket találjon ki, mert az előző nap tervezettek már ott lógtak az erkélyein és teraszain. Ám amikor az egész napi fáradságos fejtörés után ismét nyugovóra tért, alig szundított el, máris teljes virágzásában látta a királygyilkos összeesküvést. Az történt ugyanis, hogy mikor Böhöm felébredt összeesküvős álmából, nem ébredt fel teljesen; az óváros, ahol az államellenes álom kicsírázott, egyáltalán nem ébredt fel, hanem tovább álmodta rémálmát, de a király erről ébren mit sem tudott. Így hát lényének egy része, nevezetesen az óváros, nem tudván, hogy a gaz nagybácsi minden ármánykodásával együtt csak álomkép és rémlátomás, továbbra is a lidércnyomás tévvilágában élt. Ezen a második éjszakán Böhöm álmában a nagybácsi tovább sürgött-forgott. Összehívta a rokonokat, elő is jöttek egytől egyig, holtakhoz illően nyikorogva, de még akiknek legfontosabb alkatrészeik hiányoztak, azok is kardot emeltek törvényes uralkodójuk ellen! Lázasan nyüzsgött a város. Álarcosok csapatai suttogva lázadó mondókákat skandáltak, a pincékben már varrták a zendülés fekete lobogóit, mindenütt mérgeket főztek, fejszéket élesítettek, drótocskákat tekergettek, készültek a nagy csatára a gyűlölt Böhömmel. A király megint összerázkódott, egész testében reszketve fölébredt, és már arra készült, hogy a Királyszáj Aranykapuval segítségül hívja összes csapatait, hadd kaszabolják le a lázadókat, de aztán rájött, hogy ez lehetetlen. A hadsereg nem vonulhat be az álmába, és nem zúzhatja szét az ott folyó összeesküvést. Egy darabig megpróbálta puszta akaraterővel felébreszteni lényének azt a négy négyzetmérföldjét, amely makacsul az összeesküvésről álmodott, de hiába. Egyébként, igazság szerint, nem is tudta, hiába-e vagy sem, mert amikor ébren volt, nem észlelte az összeesküvést, az csak akkor jelent meg, mikor ő álomba merült.