Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

Idegességében felugrott, és járkálni kezdett a kabinban. Megszólalt a telefon; Calder volt a kormányfülkéből; megbeszélték a pályamódosításokat és a gyorsítást éjszakára, aztán Pirx leült, és összevont szemöldökkel, nem tudni, mire gondolva, maga elé bámult. Ekkor kopogtattak. „Mi ez már megint?” — gondolta.

— Tessék! — szólt ki.

Burns lépett be a kabinba, neurológus, orvos és kibernetikus egy személyben.

— Nem zavarom?

— Tessék, foglaljon helyet.

Burns elmosolyodott.

— Azért jöttem, hogy megmondjam önnek: én nem vagyok ember.

Pirx, karosszékével együtt, hirtelen feléje fordult.

— Hogyan? Maga nem…

— Nem vagyok ember. És ebben a kísérletben az ön oldalán állok.

Pirx nagyot sóhajtott.

— Amit mond, az persze maradjon közöttünk, ugyebár? — tudakolta.

— Ezt az ön belátására bízom. Nekem nem fontos.

— Hogyhogy?…

Burns megint elmosolyodott.

— Nagyon egyszerű. Engem önző szempontok vezérelnek. Ha ön elismerő véleményt ad a nemlinekről, láncreakciót vált ki a termelésben. Ez több, mint valószínű. Elkezdenek tömegesen feltűnni a magamfajták; és nemcsak az űrhajókon. Ennek végzetes következményei lesznek az emberekre nézve: újfajta diszkrimináció és gyűlölködés kezdődik, a közismert eredményekkel. Mindezt előre látom, de, ismétlem, elsősorban személyes indítékok vezetnek. Amíg magam vagyok, amíg kettő vagy tíz van belőlünk, ennek nincs társadalmi jelentősége; egyszerűen elveszünk a tömegben, észrevétlenül és észrevehetetlenül. A jövőm, a jövőnk hasonló lesz bármelyik ember jövőjéhez, azzal az igen lényeges eltéréssel, hogy a mi intelligenciánk és számos különleges képességünk hiányzik a közönséges emberekből. Sokra vihetjük tehát, de csak akkor, ha nem indul meg a tömeggyártás.

— Hát igen… van benne valami… — mondta lassan Pirx. Kissé kavargott a feje. — De miért nem fontos magának, hogy ez a vallomása titokban maradjon? Nem fél, hogy a gyártó cég…

— Nem. Egyáltalán nem félek. Semmitől — felelte Burns ugyanazon a nyugodt, magyarázó hangon. — Én roppant költséges vagyok, navigátor úr. Ebbe itt — mellére mutatott — több milliárd dollárt fektettek be. Csak nem gondolja, hogy a gyáros dühében csavarokra szedet szét? Persze képletesen mondom, hiszen egyetlen csavar sincs bennem… Dühösek lesznek, az biztos, de a helyzetemen ez nem változtat. Valószínűleg ennél a cégnél kell majd dolgoznom, de nem is bánom. Sőt, még szívesebben dolgozom náluk, mint másutt, mert ők jobban ellátnak, ha… megbetegszem. Azt se hiszem, hogy megpróbálnának fogva tartani. Tulajdonképpen minek? És ha erőszakot alkalmaznak, az nagyon szomorúan végződhetne számukra. Ön is tudja, milyen nagy hatalom a sajtó…

„Zsarolásra gondol” — villant át Pirx agyán. Úgy rémtett, álmodik. De feszülten figyelt tovább.

— Most tehát már érti, miért óhajtom, hogy negatív minősítést adjon a nemlinekről.

— Hogyne. Értem. És… azt is meg tudja mondani, hogy a legénység többi tagja közül…

— Azt nem tudom. Illetve nem vagyok benne biztos, puszta feltevésekkel pedig többet árthatnék, mint amennyit segítek. Jobb a nulla információ, mint a félrevezető adat, mert az negatív információ kevesebb a nullánál.

— No igen. Hm. Hát mindenesetre… függetlenül az indítékaitól… köszönöm. Igen. Köszönöm. No és… mondhatna akkor valamit önmagáról? Olyasmikre gondolok, amik segíthetnének…

— Sejtem, mire gondol. A szerkezetemről nem tudok semmit, ahogyan ön sem ismeri saját anatómiáját és fiziológiáját, vagy legalábbis nem ismerte, amíg el nem olvasott valami élettani könyvet. De azt hiszem, a szerkezetünk úgyse nagyon érdekli, inkább a pszichikai vonásaink, igaz? Például a… gyenge pontjaink?

— Azok is. De nézze, valamennyit azért mindenki tud a saját szervezetéről, nem tudományos adatokra gondolok, hanem tapasztalatokra, megfigyelésekre…

— No persze, hiszen az ember használja a szervezetét, benne lakik… alkalma van megfigyelni…

Burns megint elmosolyodott, mint az előbb, kivillantva egyenletes — de nem túl egyenletes — fogsorát.

— Tehát kérdezhetem?

— Tessék.

Pirx igyekezett összeszedni a gondolatait.

— Lehetnek… tapintatlan kérdések is? Kényesek?

— Nincs semmi titkolnivalóm — felelte Burns egyszerűen.

— Találkozott már olyan reakcióval, például megdöbbenéssel; rémülettel, iszonyattal, amit az váltott ki, hogy nem ember?

— Igen, egyszer, mikor egy műtétnél asszisztáltam. A másik asszisztens nő volt. Akkor már tudtam, hogy mi az.

— Nem egészen értem…

— Akkor már tudtam; mi az, hogy nő — magyarázta Burns. — Eleinte nem tudtam a nemek létezéséről…

— Vagy úgy!

Pirx dühös volt magára, hogy nem sikerült lenyelnie ezt a felkiáltást.

— Szóval egy nő volt ott. És mi történt?

— A sebész véletlenül az ujjamba vágott a szikével, a gumikesztyű felhasadt, és látszott, hogy nem vérzem.

— Nem?… Hiszen McGuirr azt mondta…

— Most már véreznék. Akkor még „száraz” voltam. Így hívják ezt a „szüleink” házi tolvajnyelvén… — világosította fel Burns. — A vérünk ugyanis csak szemfényvesztés bőrünk szivacsos belső felületét átitatják vérrel. Ezt az eljárást elég gyakran meg kell ismételni.

— Értem. Tehát a nő észrevette? És a sebész?

— Ó, a sebész tudta, hogy ki vagyok, de a nő nem. Nem is értette meg rögtön, csak a műtét végén, akkor is főleg azért, mert a sebész zavarba jött…

Burns elvigyorodott.

— A nő megfogta a kezemet, fölemelte, és mikor meglátta, hogy mi van… belül, ellökte, és ki akart rohanni. Elfelejtette, hogy a műtő ajtaja kifelé nyílik, rángatni kezdte, de nem nyílt ki. Erre hisztériás rohamot kapott.

— Értem — mondta Pirx. Nyelt egyet. — És maga mit érzett akkor?

— Általában nem túl élénkek az érzéseim… de nem volt kellemes — felelte lassan Burns, és megint elmosolyodott. — Senkivel sem beszéltem erről — tette hozzá kisvártatva —, de az a benyomásom, hogy a férfiak, még a kívülállók is, könnyebben elvannak velünk. A férfiak elfogadják a tényeket. A nők bizonyos tényeket nem akarnak elfogadni. Akkor is nemet mondanak, ha már semmit sem lehet mondani az igenen kívül.

Pirx egész idő alatt a beszélőt fürkészte, különösen olyankor, mikor az másfelé nézett. Valami másféleséget próbált fölfedezni benne, amely megnyugtatná, mint annak bizonyítéka, hogy a gép emberi testbe bújtatása mégsem lehet tökéletes. Amíg mindenkit gyanúsított, más volt a helyzet; de most, mikor percről percre kevésbé kételkedett benne, hogy Burns igazat beszél, és lázasan kereste rajta a hibát, hol sápadtságában, amely már az első találkozásnál meghökkentette, hol túlságosan kimért mozdulataiban, vagy világos szemének merev csillogásában, be kellett látnia, hogy hiszen az emberek között is akad ilyen sápadt vagy lassú mozgású; ekkor ismét megrohanták a kételyek; s egész vizsgálódását és fejtörését az orvos mosolya kísérte, amely mintha nem mindig illeszkedett volna szavaihoz, inkább azt tükrözte, hogy tisztában van Pirx érzéseivel. Ez a mosoly bosszantotta és feszélyezte Pirxet. Nehezére esett folytatni a vallatást, már csak azért is, mivel Burns válaszai olyan zavartalanul őszinték voltak.

— Egy eset alapján általánosít — dünnyögte.

— Ó, később még sokszor voltam nők társaságában. Dolgozott velem néhány, már úgy értem: tanítottak. Előadóként, meg ilyesmi. De azok eleve tudták, hogy ki vagyok, tehát igyekeztek eltitkolni az érzéseiket. Nem volt könnyű dolguk, mert időnként előszeretettel bosszantottam őket.