Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

— Természetesen, de talán ne itt!

A platinaszőke titkárnő egy nagy tárgyalóterembe vezette őket.

A hosszú asztal két oldalán karosszékek álltak, nyílegyenes sorban. Leültek az asztal végéhez, ahol nyitott irattartó feküdt a szerződésekkel.

— Parancsoljon — mondta McGuirr. A hamu a nadrágjára hullott, lefújta, Pirx észrevette, hogy a mérnök szeme véreres, fogsora túl egyenletes. „Műfogsor — gondolta. Fiatalabbnak akar látszani, mint amilyen.”

— Azok, akik… nem emberek, ugyanúgy viselkednek, mint az emberek? Esznek? Isznak?

— Hogyne.

— Minek?

— Hogy az illúzió teljes legyen. Mármint a környezet számára, természetesen.

— Eszerint a tápláléktól… meg is szabadulnak?

— No persze.

— És a vérük?

— Tessék?

— Van vérük? Szívük? Véreznek, ha megsebesülnek?

— Van vérük és szívük… látszólag — felelte McGuirr, óvatosan válogatva meg szavait.

— Mit jelent ez?

— Hogy csak egy jó szakorvos tudná eldönteni, alapos vizsgálat után…

— Én tehát nem?

— Nem. Kivéve persze, ha speciális készülékeket használ.

— Röntgen?

— Már ki is találta! De a hajón nem lesz röntgenkészüléke.

— Ezt nem szakember gondolta ki — jegyezte meg nyugodtan Pirx. — A máglyából annyi izotópot szerezhetek, amennyit akarok, hibakereső készüléknek is lennie kell a hajón, röntgenre tehát semmi szükségem.

— Nincs kifogásunk az ilyen készülékek ellen, ha megígéri, hogy csak rendeltetésszerűen használja őket.

— És ha nem ígérem meg?

McGuirr felsóhajtott, s elnyomta szivarját a hamutartóban, mintha hirtelen megundorodott volna tőle.

— Kapitány úr… ön mindenáron meg akarja nehezíteni a dolgunkat!

— Az igaz! — felelte nyájasan Pirx. — Szóval vérezhetnek?

— Igen.

— És a vérük igazi vér? Mikroszkóp alatt is?

— Igazi vér.

— Hogy csinálták ezt?

— Bámulatos, mi? — McGuirr szélesen elvigyorodott. Csak nagy vonalakban beszélhetek róla: szivacs. Különleges, bőr alatti szivacs.

— Emberi vérrel?

— Igen.

— De minek?

— Bizonyára nem azért, hogy önt félrevezessük. Értse meg végre: nem ön miatt indítottuk be a termelést, több milliárd dolláros költséggel! Ezeknek úgy kell kinézniük, olyannak kell lenniük, hogy az utasokban vagy más emberekben semmi körülmények között fel ne merülhessen a gyanú…

— Nehogy bojkottálják a „termékeiket”?

— Azért is. No meg a pszichológiai kényelem kedvéért…

— És ön meg tudja őket különböztetni?

— Csak azért, mert ismerem őket. Persze, volnának bizonyos erőszakos — módszerek… de hát csak nem fog baltát emelni rájuk?!

— Szóval nem mondja meg, miben különböznek az emberektől élettani szempontból? Lélegzés, köhögés, pirulás…

— Ó, ezt mind megcsináltak. Vannak persze különbségek, de már mondtam: csak orvos venné őket észre.

— És a pszichikai különbségek?

— Az agyuk a fejükben van! Ez a legnagyobb diadalunk! — büszkélkedett McGuirr. — Az Inteltron mindmáig a törzsben helyezi el, mert túl nagy. Mi vagyunk az elsők, akik a fejbe helyeztük!

— Mondjuk, a másodikak, az első a Természet volt…

— Haha! No jó, hát akkor a másodikak. De a részleteket nem árulhatom el. Monokristályos multisztát, tizenhat milliárd kétállapotú elemmel!

— És az, is titok, hogy mire képesek?

— Mire gondol?

— Például hazudhatnak-e, és milyen mértékben… elveszthetik-e az uralmat önmaguk fölött, tehát a helyzet fölött…

— Igen. Mindez lehetséges.

— Miért?

— Ez elkerülhetetlen. Mindazok a képletesen szólva, fékek, amelyeket a neuron— vagy kristályhálózatba beépítünk, viszonylagosak, legyőzhetek. Ezt azért mondom el, mert tudnia kell az igazságot. Egyébként ha csak egy kicsit is ismeri a téma irodalmát, tudja, hogy az olyan robot, amely szellemileg felér az emberel, de ugyanakkor nem képes hazudni vagy csalni, puszta fikció. Vagy teljes értékű ember-ekvivalenseket állítunk elő, vagy bábokat. Harmadik út nincsen.

— Az a lény, amely bizonyos cselekedetekre képes, szükségképpen más dolgokra is képes, így van?

— Így. Ez természetesen nem rentábilis. Legalábbis egyelőre. A sokoldalúan fejlett pszichikum, az emberi küllemről már nem is beszélve, pokolian drága dolog. Ezekből a modellekből, amelyeket ön kap, csak igen kevés prototípus készült, éppen azért, mert nem kifizetődőek. Egy darab előállítása többe kerül, mint egy szuperszónikus bombázóé!

— Csak nem?!

— Beszámítva persze a gyártást előkészítő kutatások költségeit. Később talán futószalagon gyártjuk majd ezeket a robotokat, sőt esetleg tökéletesítjük is őket, bár azt hiszem, ez már nem is lehetséges. A legjobbat adjuk önnek, amit csak nyújtani tudunk. Egyszóval az önuralom elvesztésének, holmi összeroppanásnak, ha nem is zárható ki, rendszerint kisebb a valószínűsége, mint ugyanolyan helyzetben egy embernél!

— Végeztek ilyen kísérleteket?

— Hogyne!

— Emberi kontrollcsoporttal?

— Úgy is.

— Katasztrófahelyzetek? Életveszély?

— Pontosan.

— És az eredmény?

— Az emberek kevésbé megbízhatóak.

— És mi a helyzet az agresszivitásukkal?

— A robotok és az emberek viszonyára gondol?

— Nemcsak arra.

— Nyugodt lehet. Különleges inhibitorokat építettünk beléjük, úgynevezett reaktív levezető rendszereket, amelyek mintegy amortizálják az agressziós potenciált.

— Mindig?

— Nem, az lehetetlen. Az agy valószínűségi rendszer, a miénk is. Növelhetjük benne egyes állapotok valószínűségét, de teljes bizonyosság soha nem létezik. Mindamellett, ezen a téren is felülmúlják az embert!

— És mit csinál egy ilyen robot, ha megpróbálom beverni a fejét?

— Védekezik.

— Meg is akar ölni?

— Nem, csak megvédi magát.

— És ha az önvédelem egyetlen lehetősége a támadás?

— Akkor megtámadja.

— Adja ide azt a szerződést — mondta Pirx.

Tolla sercegett a csendben. A mérnök összehajtotta az íveket, és a táskájába tette.

— Ön visszatér az Államokba?

— Vissza, már holnap.

— Közölje a főnökeivel, hogy igyekszem a legrosszabbat kihozni a gyártmányaikból — figyelmeztette Pirx.

— Világos! Éppen erre számítunk! Mert abban a legrosszabban is jobbak az embernél! Csak…

— Mondani akart valamit?

— Ön bátor ember. De saját érdekében azt tanácsolom: vigyázzon.

— Hogy a robotjai meg ne orroljanak rám? Pirx akaratlanul is elmosolyodott.

— Nem. Hogy saját maga meg ne bánja a lépéseit, mert az emberek fognak hamarább kikészülni. Akik közönséges, derék, becsületes fiúk. Érti?

— Értem — felelte Pirx. — No de indulnom kell. Ma még át kell vennem a hajót.

— Itt van a tetőn a helikopterem — mondta McGuirr, miközben felállt. — Elvihetem?

— Nem, köszönöm. Metróval megyek. Tudja, nem szeretem a kockázatos dolgokat… Tehát megmondja a főnökeinek, hogy milyen sötét szándékaim vannak?

— Ha kívánja.

McGuirr újabb szivart húzott elő a zsebéből.

— Meg kell mondanom, hogy ön elég különösen viselkedik. Tulajdonképpen mit akar tőlük? Hiszen nem emberek ezek, azt senki sem állítja. Kitűnő munkaerők, és amellett igazán rendes fickók! Nekem elhiheti! Mindent meg fognak tenni önért!

— Igyekszem, hogy még annál is többet tegyenek — válaszolta Pirx.