Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

— Hallottam róla. De a szakszervezetek tiltakoztak, igaz? És, ha jól tudom, az érvényben levő törvények gyökeres módosítására lenne szükség?

— Ön hallott erről? A sajtó, holmi pletykákon kívül, semmit sem közölt…

— Nem. De folytak bizonyos kulisszák mögötti tárgyalások, alkudozások, és ennek híre ment a mi köreinkben. Gondolom, ez érthető.

— Hogyne. Természetesen. Hát akkor… annál jobb, ámbár… No és mi a véleménye?

— Erről a dologról? Nem nagyon helyeslem. Sőt, egyáltalán nem. De attól tartok, hogy az egyéni vélemények itt nem sokat számítanak. A felfedezések következményei kérlelhetetlenek; legfeljebb fékezni lehet egy ideig a megvalósulásukat.

— Egyszóval, szükségen rossznak tartja?

— Nem így fogalmaznám. Szerintem az emberiség nincs felkészülve az ember formájú mesterséges lények inváziójára. Persze az a legfontosabb, hogy csakugyan egyenértékűek-e az emberrel. Én ilyennel sohasem találkoztam. Nem vagyok robotszakértő, de szakember ismerőseim szerint az emberrel igazán egyenértékű robotokról nem lehet szó.

— Nem elfogult ön egy kissé? Sok szakember valóban így vélekedik, illetve vélekedett. Csakhogy, tudja… ezeknek a cégeknek a tevékenységét gazdasági tényezők határozzák meg. A termelés rentabilitása.

— Vagyis a nyereség reménye.

— Úgy van. Nomármost, az a helyzet, hogy a szövetségi kormány (Amerikára gondolok), továbbá a brit és a francia kormány az állami kutatóintézetekben készült dokumentációt még nem adta át teljes egészében a magáncégeknek. De a dokumentáció hézagait a cégek a kormány segítsége nélkül, saját erejükből is kiegészíthetik, hiszen megvannak a saját kutató laboratóriumaik.

— A Cybertronicsra gondol?

— Nemcsak arra. Ott van a Machintrex, az Inteltron meg a többi. Csakhogy az említett országok kormányköreiben sokan tartanak a dolog távolabbi következményeitől. A magáncégeket nem érdekli, hogy az államnak nincs pénze az emberek tömeges átképzésére, akiket kiszorít munkájukból a nemlinek özöne.

— Nemlinek? Érdekes. Ezt a terminust még nem hallottam.

— Csak amolyan házi tolvajnyelv. Még mindig jobb, mint a „homunculus” vagy a „műember”. Különben is, ezek nem emberek, se nem mesterségesek, se nem valódiak.

— Azért, mert nem teljes értékűek?

— Nézze, kapitány úr, én sem vagyok szakember ezen a téren, tehát ha akarnék se tudnék erre válaszolni. A magánvéleményem pedig se nem oszt, se nem szoroz. Elég az hozzá, hogy az új termék egyik első megrendelője a COSNAV lenne.

— De hiszen az egy angol-amerikai magánvállalat.

— Éppen azért. A Cosmical Navigation évek óta anyagi nehézségekkel küzd, mert a szocialista országok űrközlekedési rendszere, amely nem azonnali haszonra dolgozik, erős versenytárs. Már a teherfuvarozás jó részét elhódította, különösen a bolygóközi fővonalakon. Ezt bizonyára ön is tudja.

— Hogyne. És egyáltalán nem búsulnék, ha a COSNAV tönkremenne. Ha az űrkutatást sikerült az ENSZ keretében nemzetközivé tenni, megcsinálhatnák az űrközlekedéssel is. Legalábbis én így látom.

— Én is. Biztosíthatom, hogy én is ezt szeretném, ha másért nem, az íróasztalomra való tekintettel. De hát ez a jövő zenéje. Egyelőre az a nagy helyzet, hogy a COSNAV kész akárhány nemlint beállítani a járatain, pillanatnyilag csak a teherforgalomban, mert az utasszállító hajók esetében a nagyközönség bojkottjától tart. Már folynak is az előzetes tárgyalások.

— És a sajtó minderről hallgat?

— A tárgyalások nem hivatalosak. Egyébként néhány lap célozgatott a dologra, de a COSNAV mindent cáfolt. Formailag nem is jogtalanul. Tudja, kapitány úr, ez a terület valóságos dzsungel. Tulajdonképpen olyan sávban mozognak, amelyre szigorúan véve sem a hazai törvények nem vonatkoznak, sem az ENSZ által elfogadott nemzetközi jogszabályok. Az elnök, mivel megbízatása rövidesen lejár, a szakszervezetek heves tiltakozásától tartva, óvakodik a kongresszus elé vinni azokat a törvényeket, amelyeket az intelektronikai nagytőke követel. No mármost, hogy végre a lényegre térjek, néhány cég, számítva a világsajtó, a munkásmozgalom, a szakszervezetek és a többi várható ellenvetéseire, rendelkezésünkre akar bocsátani néhány darab félprototípust, hogy megvizsgáljuk, mennyiben alkalmasak bolygóközi űrhajók vezetésére.

— Bocsánat, kinek a rendelkezésére? Az ENSZ-nek? Ez valahogy furcsán hangzik.

— Nem, nem közvetlenül az ENSZ-nek. Nekünk, vagyis az UNESCO-nak. Ugyanis ez a szervezet foglalkozik a tudományos, kulturális és közoktatási ügyekkel…

— Elnézést, de még most sem értem. Mi közük ezeknek a robotoknak a közoktatáshoz vagy a tudományhoz?

— De kérem, ezeknek a futószalagon termelt… álembereknek az inváziója, mint ön nevezte, szerintem nagyon is lényeges ügye az egész emberi kultúrának. Nem pusztán a gazdasági következményekről van szó, a munkanélküliség veszélyéről meg a többiről, hanem a lélektani, társadalmi, kulturális kihatásokról is! Egyébként, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, elárulom, hogy mi korántsem lelkesedtünk a javaslatért. Sőt a vezetőség először vissza is akarta utasítani. De aztán a vállalatok újabb érvvel hozakodtak elő, nevezetesen azzal, hogy a nemlinek sokkal biztonságosabban vezetnék az űrhajókat, mint az emberek. Gyorsabbak a reakcióik, nincs szükségük alvásra, nem ismerik a fáradtságot, sohasem betegszenek meg, óriási biztonsági teljesítményük révén komoly sérülés után is működőképesek, azonkívül nincs szükségük sem oxigénre, sem élelemre, dehermetizálódott vagy áttüzesedett hajón is elláthatják feladatukat, és így tovább. Ön is beláthatja, hogy ezek már nyomós érvek. Nemcsak néhány magáncég nyereségéről van szó, hanem a hajók és a rakomány biztonságáról. Ha beválik a dolog, talán még az ENSZ kutató űrflottája is úgy határozna, legalábbis részben…

— Értem. De nagyon veszélyes precedens lenne. Ezt nyilván önök is tudják.

— Miért lenne veszélyes?

— Mert jószerivel ugyanezt lehet elmondani sok más munkakörről és foglalkozásról. Egy szép napon önt is elbocsáthatják, hogy gépet ültessenek a helyére.

Az igazgató elég kényszeredetten nevetett. De rögtön el is komolyodott.

— Nézze, kedves kapitányom… tulajdonképpen elkalandoztunk a tárgytól. De mondja, maga szerint mit tehetnénk ebben a helyzetben? Az UNESCO visszautasíthatná a gyáros urak javaslatát, de a tényeken ez mit sem változtatna. Ha csakugyan olyan jók a robotjaik, a COSNAV előbb-utóbb megveszi őket, aztán már csődül a többi megrendelő.

— És mit változtat a tényeken, ha az UNESCO elszegődik a robotgyárakhoz műszaki ellenőrnek?

— De uram… nem műszaki ellenőrzésről van szó. Mi azt szeretnénk… most már kimondom… azt szeretnénk javasolni önnek, tegyen egy utat ilyen legénységgel. Ön lenne a parancsnokuk. Ez alatt a két hét alatt megítélhetné, mit érnek. Annál is fontosabb számunkra a véleménye, mivel, hangsúlyozom: a legénység különféle, egymástól eltérő modellekből áll. Arra kérnénk önt, hogy visszatérése után adjon róluk részletes szakvéleményt, sokféle szempontból. Nemcsak a szakmai, hanem az egyéb… a lélektani tényezőket is figyelembe véve: mennyire alkalmazkodnak ezek a robotok az emberhez, mennyiben felelnek meg a róluk alkotott képzeteknek, milyen benyomást tesznek az emberre, felsőbbrendűnek vagy éppen szellemileg alsóbbrendűnek látja-e őket… Illetékes szerveink ellátnák önt a szükséges anyagokkal és kérdőívekkel, amelyeket kiváló tudósok és pszichológusok állítottak össze…