Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

— Még hagy én! Ez jó volt! Én, én csak egy apró fogaskerék vagyok a Nortronics gépezetében…

Pirx, aki el sem mosolyodott, megvárta, míg elcsendesednek.

— Át akarnak ejteni, ugye? — kérdezte akkor.

— Már megbocsásson! Hogy érti ezt?! Szó sincs róla! A feltételekben „újfajta legénység” szerepelt. Senki sem mondta, hogy ez a legénység egynemű lesz, igaz? Egyszerűen ki akartuk zárni bizonyos, hm, tisztán pszichológiai, irracionális előítéletek lehetőségét, ezt meg kell értenie. Hiszen napnál világosabb a helyzet! Nem igaz? Önt arra kérjük, hogy az út folyamán és utána, tapasztalatai alapján, minősítést készítsen a legénység minden tagjáról. Részletes minősítést, amely számunkra rendkívül becses lesz. Mi csupán arra törekedtünk, hogy biztosítsuk önnek a legteljesebb pártatlanság feltételeit!

— Hálás köszönetem! — mondta Pirx. — Mindamellett az a véleményem, hogy becsaptak. De azért nem szándékozom visszalépni.

— Remek!

— Szeretnék egy kicsit már most elbeszélgetni az… egy pillanatig habozott — az embereimmel…

— Talán szaktudásuk felől óhajt tájékozódni? Egyébként én nem szólok bele! Tessék csak! Tessék!

McGuirr szivart vett elő zakója felső zsebéből, levágta a végét, és a rágyújtással kezdett foglalatoskodni, miközben öt nyugodt, figyelmes szempár pihent Pirx arcán. A két szőke — a két pilóta — kissé hasonlított egymásra. Calder azonban inkább skandinávnak látszott, göndör haja kese volt, mintha a nap szívta volna ki. Brown viszont igazi aranyszőke volt, kissé divatlap-kerubin, de szépfiúságát enyhítette erős álla és mindig gunyorosan görbülő, sápadt, keskeny ajka. Szája bal sarkától ferde, fehér sebhely húzódott végig az arcán. Pirx szeme megakadt rajta.

— Tökéletes — mondta, mintha McGuirrnek adna jócskán megkésett választ, és ugyanazon a hangon, mintegy szórakozottan, megkérdezte, a sebhelyes férfit nézve.

— Hisz ön Istenben?

Brown szája megremegett, mintha nevetést vagy fintort fojtana vissza, és nem válaszolt rögtön. Friss, de kissé sietős borotválkozás nyomait viselte: szája körül némi borosta, arcán púdermaradványok.

— Ez… nem tartozik kötelességeim közé — felelte végül kellemes, mély hangon. McGuirr, aki éppen nagyot szívott szivarján, előbb megkövült, mert Pirx kérdése kellemetlenül érintette, majd hunyorogva, hevesen fújta ki a füstöt, mintha azt mondaná: „Na látod?! Emberedre akadtál!”

— Brown úr — szólt Pirx ugyanazon a közönyös hangon —, ön nem felelt a kérdésemre.

— Bocsánat, kapitány úr. Mondtam, hogy ez nem tartozik a kötelességeim közé.

— Mint felettese, én döntöm el, hogy mi tartozik a kötelességei közé — válaszolta Pirx. McGuirr arcán megrökönyödés tükröződött. A többiek mozdulatlanul, figyelmes arccal hallgatták a párbeszédet, mint a jó tanulók az iskolában.

— Ha ez parancs — felelte Brown hajlékony, lágy baritonján —, csak annyit mondhatok, hogy ezzel a kérdéssel nem foglalkoztam.

— Akkor lesz szíves holnapig átgondolni. Ettől teszem függővé, hogy felszállhat-e a hajóra.

— Igenis, navigátor úr.

Pirx most Calderhez, az első pilótához fordult, szemük találkozott. Calder szivárványhártyája majdnem színtelen volt, a szoba nagy ablakai visszatükröződtek benne.

— Ön pilóta?

— Igenis.

— Milyen gyakorlattal?

— Felsőfokú pilótatanfolyamot végeztem, kétszázkilencven órát vezettem az űrben kis tonnatartalmú hajón, tíz önálló leszállásom van, ebből négy a Holdon, kettő a Marson és egy a Vénuszon.

Pirx szemlátomást alig figyelt a válaszra.

— Burton — fordult a következőhöz —, ön elektronikus?

— Igenis.

— Hány röntgent képes elviselni egy óra hosszat?

Burtonnek megremegett a szája. Pici rándulás volt csak, nem mosoly. Rögtön el is tűnt.

— Azt hiszem, talán négyszázat — felelte. — Legfeljebb. De utána gyógyításra szorulnék.

— Négyszáznál többet nem?

— Nem tudom, de nem hinném.

— Hová való?

— Arizonába.

— Volt valami betegsége?

— Nem. Legalábbis semmi komoly.

— Jó a látása?

— Jó.

Pirx tulajdonképpen nem is azt hallgatta, mit mondanak. Inkább a hangjuk lejtését, színezetét, arcuk és szájuk mozgását figyelte, s olykor átvillant rajta az esztelen reménység, hogy mindez csak egy nagyszabású buta tréfa, beugratás, bolonddá akarják tenni, kicsúfolják, amiért ilyen naivul hisz a technika mindenhatóságában. Vagy talán így akarják megbüntetni érti? Hiszen ezek ugyanolyan emberek, mint a többi, a titkárnő butaságokat beszélt — hiába, mit tesz az előítélet! Lám, s még McGuirrt is közülük valónak nézte…

A beszélgetés eddig semmitmondó volt — eltekintve attól a nem éppen okos ötlettől a jóistennel… Egyáltalán nem volt okos ötlet, inkább ízetlen és primitív, Pirx ezt nagyon jól tudta, korlátolt, sőt bárgyú pasasnak érezte magát, csakis így mehetett bele ebbe az egészbe… Azok öten ugyanúgy néztek rá, mint eddig, de úgy rémlett, hogy a vörös Thomson meg a két pilóta túlságosan is közönyös arcot vág, mintha nem akarnák éreztetni vele, hogy máris teljesen keresztülláttak együgyű rutinpilóta lelkén, amely most végképp kizökkent ismerős, érthető és ezért biztonságos egyensúlyából. Tovább akarta kérdezgetni őket; már csak azért is, mert az egyre növekvő csend őellene fordult, az ó ügyefogyottságát bizonyította, de egyszerűen képtelen volt bármit is kitalálni; már csak a kétségbeesés, nem a józan ész sugallta, hogy valami meghökkentő, vakmerő huszárvágásra lenne szükség, de nagyon jól tudta, hogy úgysem csinál ilyesmit. Érezte, hogy nevetségessé tette magát, nem kellett volna vállalkoznia erre a találkozásra, McGuirr-re pillantott.

— Mikor mehetek fel a hajóra?

— Ó, bármikor, akár ma is.

— Mi lesz az orvosi ellenőrzéssel?

— Önnek semmi gondja vele. Már mindent elintéztünk. A mérnök szinte szánakozva felelgetett, legalábbis így rémlett Pirxnek.

„Nem vagyok jó vesztes” — gondolta. Aztán így szólt:

— Ez minden. Brown kivételével valamennyien a legénység tagjainak tekinthetik magukat. Brown lesz szíves holnap válaszolna kérdésre, amelyet feltettem. McGuirr, önnél vannak az aláírandó papírok?

— Hogyne, de nem itt. Az igazgatóságon vannak. Átmegyünk értük?

— Jó.

Pirx felállt. A többiek követték a példáját.

— Viszontlátásra — biccentett Pirx, és előresietett. A mérnök a liftnél érte utol.

— Kapitány úr, ön lebecsült bennünket… Egészen visszanyerte a jókedvét.

— Hogy értsem ezt?

A lift elindult. A mérnök óvatosan emelte szájához a szivarját, hogy a hamu ezüstszürke kúpja le ne hulljon.

— Nem olyan könnyű ám a mi fiainkat megkülönböztetni az… igaziaktól.

Pirx vállat vont.

— Ha ugyanabból az anyagból vannak, mint én, akkor emberek — mondta —, és hogy lombikban keletkeztek-e, holmi mesterséges megtermékenyítés révén, vagy a hagyományos módon születtek, az engem egyáltalán nem érdekel.

— Ó, dehogy! Nem ugyanabból az anyagból vannak!

— Hát miből?

— Ne haragudjon, de ez gyári titok.

— Ön kicsoda?

A lift megállt. A mérnök kinyitotta az ajtót, de Pirx nem mozdult, várta a választ.

— Arra gondol, hogy én vagyok-e a tervező? Nem. A reklámosztályon dolgozom.

— És illetékes arra, hogy válaszoljon néhány kérdésemre?