Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

— Szóval ez lenne a feladatom?

— Ez. Nem kell rögtön válaszolnia. Ha jól tudom, most éppen nem repül?

— Hathetes szabadságon vagyok.

— Hát akkor választ adna, mondjuk… két napon belül?

— Még két kérdésem van. Milyen következményei lesznek a véleményemnek?

— Perdöntő lesz!

— Kinek a számára?

— A mi számunkra, természetesen. Az UNESCO számára. Meggyőződésem, hogy ha sor kerül az űrhajózás nemzetközivé tételére, fontos adalék lesz az ENSZ jogi bizottságai számára, amelyek…

— Bocsánat. Ez a jövő zenéje, mint ön is mondotta. Szóval az UNESCO számára, igaz? De az UNESCO nem cég, nem vállalat, és remélem, nem is óhajt felcsapni valamelyik cég reklámirodájának?

— De uram! Hát persze, hogy nem! Közzétesszük a világsajtóban, amit ön megállapít. Ha a minősítés negatív lesz, bizonyára hátráltatni fogja a COSNAV és a gyártó cégek tárgyalásait. Ily módon hozzájárulunk.

— Még egyszer elnézést. De ha pozitív lesz, akkor nem hátráltatjuk, és nem járulunk hozzá…?

Az igazgató krákogott, köhécselt, végül elmosolyodott.

— Maga előtt szinte bűnösnek érzem magam, kapitány úr. Mintha nem lenne tiszta a lelkiismeretem… Hát az UNESCO találta fel azokat a robotokat? Rajtunk múlott ez a helyzet? Mi igyekszünk objektívan eljárni, a közjó érdekében…

— Nem tetszik nekem ez az egész.

— Vissza is utasíthatja, kapitány úr. De gondolja meg, hogy ha mi is így tennénk, az pilátusi gesztus volna. Legkönnyebb persze mosni kezeinket. Mi nem vagyunk világkormány, senkinek sem tilthatjuk meg, hogy ilyen vagy amolyan gépeket gyártson. Ez a kormányokra tartozik. Egyébként meg is próbálták, nekem elhiheti. Tudom, hogy történtek ilyen kísérletek, de papíron maradtak. És az Egyház sem ért el semmit, pedig tudjuk, milyen szigorúan elutasító az álláspontja.

— Igen. Szóval senkinek se tetszik a dolog, és mindenki ölbe tett kézzel nézi.

— Mert nincs jogalapja, hogy fellépjen ellene.

— És a következmények? Hiszen a gyártó cégek alatt is meginog a talaj, ha olyan munkanélküliséget idéznek elő, hogy…

— Most én vagyok kénytelen önt félbeszakítani. Kétségkívül sok igazság van abban, amit mond. Mindannyian ugyanettől tartunk. De nem tehetünk, semmit. Illetve: valamit mégiscsak tehetünk. Végrehajthatjuk legalább ezt az egy kísérletet. Ön eleve rossz szemmel nézi a dolgot? Nagyon helyes! Annál jobban megfelel nekünk! Ha egyáltalán léteznek ellenérvek, ön a legalaposabban kifejti majd őket!

— Gondolkodni fogok — mondta Pirx, és felállt. — Még egy kérdésre utalt az imént…

— Már megválaszolta. Azt akartam kérdezni, hogy miért kértek fel éppen engem.

— Tehát számíthatok a válaszára? Felhívna két napon belül?

— Felhívom — felelte Pirx, meghajtotta a fejét, és távozott.

A platinaszőke titkárnő felkelt az íróasztala mögül, mikor Pirx belépett.

— Jó napot kívánok. Én…

— Jó napot, uram. Tudom. Fáradjon velem.

— Már itt vannak?

— Igen, önt várják.

Hosszú, üres folyosón vezette végig, szandálja úgy kopogott, mintha fém gólyalábakon járna. A hideg kőhang betöltötte a műgránittal burkolt, tágas teret. A folyosóról sötét színű ajtók nyíltak, alumínium szobaszámmal és névtáblával. A titkárnő ideges volt. Néhányszor Pirxre lesett a szeme sarkából — nem a csinos lány, hanem az ijedt ember pillantásával. Pirx egy kicsit megsajnálta, mikor ezt észrevette, ugyanakkor tudatára ébredt, micsoda őrült história ez az egész, és szinte önmaga számára is váratlanul, megkérdezte:

— Látta őket?

— Láttam. Egy pillanatra. Futólag.

— És milyenek?

— Maga még nem látta őket?

A lány szinte megörült. Mintha azok, akik jól ismerik őket, máris valami idegen, sőt talán ellenséges összeesküvés részesei lennének, akikkel szemben nem lehet az ember elég bizalmatlan.

— Hatan vannak. Az egyik beszélt is velem. Képzelje, egyáltalán nem látszik rajta! Egy csöppet sem! Ha az utcán szembejönne velem, soha ki nem találnám. De ahogy tüzetesebben szemügyre vettem, van valami a szemében… meg itt… — és a szájára mutatott.

— No és a többi?

— Azok be se jöttek a szobába, kint álltak a folyosón… Beszálltak a liftbe, felfelé suhantak, az emeleteket jelző aranysárga fények sebesen váltották egymást a falon. Pirx a lánnyal szemben állt, és kellően méltányolhatta, mennyit fáradozott azon, hogy rúzs, púder és szemfesték segítségével saját egyéniségének minden nyomát eltüntesse, s egy időre Inda Lee másolatává alakuljon, vagy hogy is hívják az évad új módon kócolt csillagát. A lány szemhéja meg-megrebbent; Pirx aggódott, hogy leválik a műszempillája.

— Robotok… — suttogta a titkárnő mélyről jövő hangon, és megrázkódott, mintha valami hüllőhöz ért volna. A tizedik emeleti szobában hat férfi ült. Mikor Pirx belépett, egyikük, akit eltakart a Herald Tribune lepedője, összehajtotta újságját, felállt, és széles mosollyal Pirx felé indult, Erre a többi is felállt.

Körülbelül egyforma magasak voltak, civilruhás berepülő pilótákra emlékeztettek; daliás termet, egyforma homokszínű öltöny, fehér inggel és színes csokornyakkendővel. Kettő szőke volt, egy lángvörös, a többi barna — de mind világos szemű. Ennyit sikerült megállapítania, mielőtt az, aki feléje indult, kezet nyújtott, derekasan megrázta a kezét, és üdvözölte

— McGuirr vagyok, hogy van?! Volt szerencsém egyszer az ön hajóján utazni, mikor a Pollux parancsnoka volt! De ön biztosan nem emlékszik rám…

— Nem — felelte Pirx. McGuirr a férfiakhoz fordult, akik mozdulatlanul álltak a képeslapokkal teleszórt, kerek asztal körül.

— Fiúk, ez a parancsnokotok, Pirx sorhajókapitány úr. Ez pedig a legénysége, kapitány úr: John Calder első pilóta, Harry Brown másodpilóta, Andy Thomson magfizikus-mérnök, John Burton, rádiós és elektronikus, végül Thomas Burns, aki neurológus, kibernetikus és orvos egy személyben.

Pirx sorra kezet fogott velük, majd mindannyian leültek, az asztalhoz húzva a testek súlya alatt meghajló fémkarosszékeket. A pár pillanatnyi csöndet McGuirr harsány baritonja törte meg.

— Először is meg szeretném köszönni a Cybertronics, az Inteltron és a Nortronics igazgatósága nevében, hogy az UNESCO megbízásának elvállalásával bizalmat tanúsított fáradozásaink iránt. Hogy minden félreértés lehetőségét kizárjuk, máris tudatom önnel, hogy a jelenlevők közül némelyek apától és anyától születtek, mások viszont nem. Mindegyikük tisztában van saját származásával, de nem ismeri a többiekét. Arra kérném önt, hogy kilétükről ne kérdezze őket. Minden egyéb tekintetben azt tehet, amit csak akar. Biztosíthatom, hogy jól teljesítik majd a parancsait. Számíthat buzgalmukra és őszinteségükre, szolgálatban éppúgy, mint szolgálaton kívül. De utasítást kaptak, hogy ha kilétük felől érdeklődnek, mindannyian azt válaszolják: közönséges ember vagyok. Ezt előre megmondom, tehát ne tekintse hazugságnak, csupán szükségességnek, amely közös érdekünket szolgálja…

— Szóval nem kérdezhetem meg tőlük?

— Már hogy is ne! Természetesen megkérdezheti, de kellemetlen tudat lesz, hogy némelyik nem mond igazat. Hát nem jobb ezt elkerülni? Mindig azt felelik, hogy szabályos, közönséges fiúk, de nem minden esetben lesz igaz.

— És az ön esetében? — kérdezte Pirx. Pillanatnyi szünet után általános nevetés tört ki. Maga McGuirr hahotázott a leghangosabban.