Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

Pirx nem hagyta annyiban a jóisten-ügyet: másnap felhívta miatta Brownt. Az UNESCO-nál megkapta a telefonszámot, amelyen „nemlineáris” pilótáját elérheti. A hangját is megismerte, miután a szám jelentkezett.

— Már vártam a hívását — mondta Brown.

— No és hogyan döntött? — kérdezte Pirx. Furcsa módon nehéz volt a szíve, sokkal jobban érezte magát, mikor McGuirr papírjait aláírta. Akkor úgy hitte, megbirkózik ezzel a históriával. Most már nem volt olyan magabiztos.

— Kevés időm volt — felelte Brown sima, kedves hangján. — Ezért csak a következőket mondhatom. Megtanítottak a valószínűségszámításra. Kiszámítom az esélyeket, és ennek alapján döntök. Ebben az esetben kilencvenkilenc százalék a „nem”, sőt talán kilencvenkilenc egész nyolc tized, de van egy századrésznyi lehetőség, hogy igen.

— Hogy létezik?

— Igen.

— Jól van. Jelentkezhet a többiekkel együtt. Viszontlátásra.

— Viszontlátásra — felelte a lágy bariton, és kattant a lerakott kagyló. Pirxnek, ismeretlen okból, eszébe jutott ez a beszélgetés, míg a repülőtér felé utazott. Valaki már elintézett minden formaságot a kapitányságon — talán az UNESCO vagy a cégek, amelyek a legénységet gyártották. Elég az hozzá, hogy se rendes orvosi ellenőrzés nem volt, se az „embereinek” az iratait nem kérték, a rajtot pedig két óra negyvenötre tűzték ki, tehát akkorra, mikor a legkisebb a forgalom. A Szaturnusz köré szánt három jókora műholdat már a rekeszekbe helyezték. A Góliát közepes tonnatartalmú űrhajó volt, nagymértékben automatizált műszaki berendezéssel. Nem túl nagy — alig hatezer tonna nyugalmi tömeg —, de csak két éve került ki a gyárból, reaktora kitűnő, minden hőingadozástól mentes gyorsneutron-máglya, amely mindössze tíz köbmétert foglal el, tehát majdnem semmit, névleges teljesítménye pedig negyvenöt millió lóerő, rövid gyorsításnál hetvenmilliós maximummal.

Pirxnek fogalma sem volt, mit csináltak az „emberei” Párizsban, szállodában laktak-e, vagy lakást bérelt számukra valamelyik cég (még az a groteszk és hátborzongató gondolat is megfordult a fejében, hogy McGuirr mérnök valahogy „kikapcsolta” és erre a két napra ládába rakta őket), sőt még azt sem tudta, hogyan kerültek a kikötőbe.

A kapitányság különszobájában várták, bőröndökkel és apróbb csomagokkal felszerelve, az útitáskák fogóján névjegykártyák himbálóztak. Pirxnek akaratlanul is különféle hülye viccek jutottak eszébe, hogy biztosan franciakulcsokat és toalett-olajozót tartanak a táskájukban, meg ilyesmik. De egyáltalán nem volt nevetős kedve, mikor a kölcsönös üdvözlések után leadta a rajtkészenlét igazolásához szükséges engedélyeket és iratokat, majd, két órával a kitűzött időpont előtt, kivonultak az egyetlen reflektorral megvilágított betonra, és libasorban megindultak a hófehér Góliát felé. Kicsit olyannak látszott, mint egy frissen kicsomagolt, óriási cukorsüveg.

A rajt gyerekjáték volt. A Góliát szinte magától is elindult volna, csak be kellett programozni az automata és félautomata berendezéseket. Fél óra sem telt el, máris maguk mögött hagyták a Föld éjszakai féltekéjét, a városok foszforeszkáló pontocskáival; Pirx ekkor kinézett, mert noha sokszor látta már az űrből, amint a nap hajnali sugarai „felborzolják” a légkört, az óriási, lángoló szivárványkaréj pompás látványát nem lehetett megunni. Néhány perc múlva elhagyták az utolsó navigációs műholdat, sűrűn kattogtak és sípoltak a lázasan működő információs gépek jelzései („a kozmosz elektronikus bürokráciája”, szokta erre mondani Pirx), majd hajójuk az ekliptika fölé emelkedett. Ekkor Pirx utasította az első pilótát, hogy maradjon a kormánynál, ő maga pedig bement a kabinjába. Tíz perc sem telt el, mikor kopogtattak.

— Tessék!

Brown lépett be. Gondosan becsukta az ajtót, az ágyon ülő Pirxhez lépett, és fojtott hangon megszólalt:

— Beszélni szeretnék önnel.

— Tessék. Üljön le.

Brown leült a karosszékbe, aztán mintha úgy találta volna, hogy túl messze vannak egymástól, közelebb húzta székét, kis ideig lesütött szemmel hallgatott, majd hirtelen a parancsnok szemébe nézett, és elkezdte:

— Közölni szeretnék valamit. De a titoktartását kell kérnem. Adja szavát, hogy nem mondja el senkinek.

Pirx felvonta szemöldökét.

— Titok? — Néhány pillanatig gondolkodott. — Rendben van, nem mondom el senkinek — szóit végül. — Halljuk.

— Én ember vagyok — bökte ki Brown, és elhallgatott, Pirx szemébe nézve, mintha szavai hatását akarná megfigyelni. Pirx azonban, félig lehunyt szemmel, fejét a fehér műanyaghabbal burkolt falnak támasztva, mozdulatlanul ült.

Azért mondom meg, mert segíteni akarok önnek folytatta Brown, olyasformán, mintha jó előre átgondolta volna mondókáját. — Amikor jelentkeztem, nem tudtam, miről van szó. Biztosan sok jelentkező volt, de mindenkit külön hívtak be, hogy ne ismerkedhessünk meg, és ne is láthassuk egymást. Csak akkor tudtam meg, hogy tulajdonképpen mi a tervük velem, mikor már végleg kiválasztottak, az összes próbarepülés, vizsga és teszt után. Akkor meg kellett fogadnom, hogy egyetlen szót sem árulok el senkinek. Menyasszonyom van, össze akarunk házasodni, de anyagi nehézségeink voltak, remekül jött ez a munka, mert rögtön adtak nyolcezret, és ugyanennyit kapok a visszatérés után, függetlenül az eredménytől. Azért mondom el mindezt, mert azt akarom, hogy tudja, hogy én ebben a dologban tisztán állok. Őszintén szólva, az első pillanatban nem is jöttem rá, hogy mire megy a játék. Egy fura kísérlet, és kész, gondoltam eleinte. De aztán kezdett egyre kevésbé tetszeni a dolog. Hiszen itt végeredményben a legelemibb emberi szolidaritásról van szó. Hallgassak, mikor ezzel az embereknek ártok? Úgy éreztem, hogy ezt nem szabad megtennem. Nincs igazam?

Pirx hallgatott, mire Brown kisvártatva folytatta, de mintha egy fokkal kevésbé lett volna magabiztos.

— A többi négy közül nem ismerek senkit. Egész idő alatt külön tartottak bennünket. Mindenkinek külön szobája volt, külön fürdőszobája, tornaterme, még az étkezéseknél sem találkoztunk, csak közvetlenül Európába utazásunk előtt étkezhettünk három napig együtt. Ezért nem tudom megmondani, melyik ember, és melyik nem az. Semmit sem tudok biztosan. De gyanítom…

— Egy pillanat — szakította félbe Pirx. — És miért felelte az Istenről szóló kérdésemre, hogy „nem kötelessége” ezzel foglalkozni.

Brown mocorgott egy kicsit a karosszékben, majd cipője orrát nézve, amellyel ábrákat rajzolt a padlóra, halkan felelte:

— Mert én addigra már tulajdonképpen elhatároztam, hogy mindent elmondok önnek, és… tudja, hogy van ez: a rossz lelkiismeret… Féltem, hogy McGuirr megsejti, mire készülök. Ezért mikor ön feltette a kérdést, úgy válaszoltam, hogy azt higgye, szentül őrzöm a titkot, és semmiképpen sem fogok segíteni önnek, hogy felfedje kilétemet.

— Tehát McGuirr miatt felelt így?

— Igen.

— És hisz Istenben?

— Hiszek.

— És úgy gondolta, hogy egy robot nem hihet benne?

— Hát persze.

— És hogy ha azt feleli, „hiszek”, akkor könnyebb lett volna kitalálni, hogy ember?

— Igen. Pontosan így volt.

— De hiszen a robot is hihet Istenben — jegyezte meg Pirx egy másodperc múlva, könnyed hangon, mintegy mellékesen. Brown szeme tágra nyílt.

— Mit mond?

— Lehetetlennek tartja?