Stanislaw Lem: Pirx pilóta kalandjai

Csaknem pimasz mosollyal nézett Pirx szemébe.

— Tudja, holmi különleges, hátrányos vonásokat próbáltak bennem fölfedezni. Én meg néha azzal szórakoztam, hogy produkáltam nekik egypár efféle vonást, ha már annyira áhítoztak rá.

— Nem értem.

— Ó, dehogynem érti! Megjátszottam nekik a bábut, fizikailag is, merev mozdulatokkal, meg szellemileg is, passzív engedelmességgel… aztán mikor a legjobban örültek a megfigyelésüknek, egyszerre csak abbahagytam a komédiázást. Alighanem ördögi lénynek tartottak.

— Nem elfogult egy kissé? Ezek csak feltevések, hiszen ne feledje, hogy ha előadók voltak, nyilván megfelelő képzettséggel rendelkeztek.

— Az ember tökéletesen felemás lény — szögezte le higgadtan Burns. — Az önök keletkezési módjánál ez elkerülhetetlen. Tudatuk az agyi folyamatoknak csak annyiban elkülönült része, hogy a szubjektív érzékelésben egységet alkot, de ez az egység csupán az introspekció illúziója. A többi folyamatot, amelyek úgy sodorják a tudatot, mint az óceán a jéghegyet; nem érzékelik közvetlenül, de azok is érvényesülnek; néha olyan erőteljesen, hogy a tudat keresni kezdi őket. Éppen ebből a keresésből született az ördög fogalma, mint kivetítése a külvilágba mindannak, ami az emberben, az emberi agyban lakozik és működik ugyan; de mégsem helyezhető el olyan egyszerűen, mint a gondolat vagy a kéz.

Szélesen elvigyorodott.

— Nem tudom, miért fejtem ki önnek a személyiségelmélet kibernetikai alapjait, hiszen nyilván ismeri őket. A logikai gép abban különbözik az agytól, hogy nem lehet egyszerre több, egymást kizáró működési programja. Az agynak lehet, van is mindig, ezért csatatér a szenteknél vagy az ellentétek felperzselt harcmezeje az átlagembereknél… A nő neuronhálózata kicsit eltér a férfiétól; ez nem érinti az intelligenciát; egyébként a különbség csak statisztikus. A nők könnyebben elviselik az ellentétek egyidejű fennállását, legalábbis általában. Mellesleg ez az oka, hogy a tudományt főleg férfiak alkották meg; a tudomány ugyanis az egyetlen, tehát ellentmondásoktól mentes rendet keresi. A férfiakat jobban zavarják az ellentmondások, tehát igyekeznek megszüntetni őket, egységessé tenni a sokféleséget.

— Lehet — mondta Pirx. — Szóval ezért gondolja, hogy ördöginek látták?

— Ilyen messzire nem mennék — felelte Burns. Térdére fektette kezét.

— Mélységesen visszataszítónak éreztek, és éppen ezért vonzottam őket. A megvalósult lehetetlenség voltam, olyasmi, ami tilos; ami a világ rendje ellen, a természet rendje ellen való, és félelmek nemcsak a menekülés vágyát sugallta, hanem önmaguk elvesztésének vágyát is. Talán egyikükben sem tudatosodott ilyen világosan, de én megmondhatom helyettük, mit láttak bennem: a kitörést a biológiai kényszer rabságából. A megtestesült lázadást a Természet ellen, azt a lényt, akiben megszakadt, megsemmisült az érzelmek és a fajfenntartási funkció élettanilag racionális összefüggése, tehát érdekviszonya.

Gyors pillantást vetett Pirxre.

— Arra gondol, hogy ez a kappan filozófiája? Nem az, mert nem csonkítottak meg; nem vagyok hitványabb lény, csak más, mint önök. Olyan, akinek a szerelme éppolyan érdekmentes — vagy legalábbis: az lehet —, éppúgy nem szolgál semmire, mint a halál, és ezáltal értékes eszközből önmagáért való értékké válik. Persze, negatív előjelű értékké: mint az ördög. És miért van így? Engem férfiak alkottak meg, és könnyebb volt potenciális vetélytársat építeniük, mint szenvedélyeik potenciális tárgyát. Mi a véleménye? Igazam van?

— Nem tudom — mondta Pirx. Nem nézett a másikra; képtelen volt rá. — Nem tudom. A kivitelezésben különféle szempontok érvényesültek… azt hiszem, elsősorban gazdaságiak.

— Az biztos — helyeselt Burns. — De azok is közrejátszottak, amelyeket említettem. Csakhogy óriási tévedésben vannak, kapitány úr. Elmondtam, mit éreznek az emberek irántam; de mindezzel csak egy újabb mitológiát teremtenek, a nemlin mitológiáját, mert én nem vagyok ördög, ez azt hiszem, világos, és potenciális szerelmi vetélytárs sem vagyok, ami talán már kevésbé világos. Külsőleg férfinak látszom, férfihangon beszélek, és pszichikailag is bizonyos fokig férfi vagyok, igen, de csak bizonyos fokig… ennek azonban már szinte semmi köze sincs ahhoz az ügyhöz, amelyben jöttem.

— Az nem olyan biztos — jegyezte meg Pirx. Továbbra is saját, összekulcsolt kezét nézte. — Folytassa csak…

— Ha kívánja… De csak a magam nevében beszélek. A többiekről nem tudok semmit. Személyiségem két módon alakult ki: előprogramozás és tanulás révén. Az ember is így jön létre, de nála az első tényező kisebb szerepet játszik, mert fejletlenül jön a világra, én viszont fizikailag rögtön olyan voltam, mint most, és nem kellett olyan soká tanulnom, mint egy gyereknek. Mivel nem volt gyermekkorom és ifjúkorom, hanem multisztát vagyok, amelyet először részletesen előprogramoztak, aztán különféleképpen gyakoroltattak, és nagy tömegű információt tápláltak belé, homogénebb lettem, mint önök közül bárki. Hiszen minden ember két lábon járó geológiai képződmény, amely ezer izzó állapoton és ezer kihűlő korszakon ment keresztül, újabb meg újabb rétegek rakódtak benne egymásra: először az a végső, mert legelső, és ezért semmihez sem hasonlítható, beszéd előtti világ, amelyet elnyel a beszéd, de valahol a mélyben azért tovább izzik; színek, formák és szagok özönlik el az agyat, a születés után felnyíló érzékeken keresztül megrohanják a benyomások; csak később. Polarizálódik a világ és a nem-világ, vagyis a nem-én és az én. No és aztán jön a hormonok áradata, a hiedelmek és az ösztönök egymásnak ellentmondó, különböző szintű programjai; a személyiségfejlődés története háborúk története: az agy önmaga ellen. Mindezeket a tébolyokat és letöréseket én nem ismertem, nem mentem keresztül ilyen szakaszokon, ezért nyoma sincs bennem a gyermeknek. Felindulásra képes vagyok, bizonyára még ölni is tudnék, de nem szerelemből. Úgy ejtem a szavakat, mint az emberek, de mást jelentenek számomra.

— Egyszóval nem tud szeretni? — kérdezte Pirx. Változatlanul a saját kezeit nézte. — De miért ilyen biztos ebben? Hátha ezzel senki sincs tisztában, amíg…

— Nem ezt akartam mondani. Talán tudnék szeretni, de az is egészen mást jelentene, mint önöknél. Tulajdonképpen két állandó érzés él bennem: csodálkozom és ugyanakkor nevethetnékem van. Mégpedig, azt hiszem, azért, mert lépten-nyomon szemembe ötlik az önök világának egy különös vonása: az egyezményesség. A gépeik formájában, a szokásaikban, de még abban is, hogy engem a saját testi alakjuk mintájára készítettek el. Én látom, hogy minden másmilyen is lehetne, más lehetne a formája, a szerkezete, a működése, és attól a meglevőnél még se jobb, se rosszabb nem lenne. Az önök szemében a világ egyszerűen adva van, mint egyetlen lehetőség, de nekem, mióta egyáltalán gondolkodni tudok, a világ nemcsak van, hanem egyúttal nevetséges is. Mármint az önök világa: a városok, színházak, utcák, a családi élet, a tőzsde, a szerelmi tragédiák és a filmcsillagok. Akarja hallani kedvenc definíciómat az emberről? Egy lény, amely arról beszél a legszívesebben, amihez a legkevésbé ért. Azt mondják, az ókorban a mitológia mindenütt jelenvaló volt, a modern civilizációból pedig kiveszett? De gondolja csak meg: honnan származnak legalapvetőbb fogalmaik? A testi dolgok bűnös voltának rögeszméje abból ered, hogy a fajfejlődés, merő takarékosságból, azonos szervrendszerben kapcsolta össze a kiválasztó és fajfenntartó funkciókat. Vallási és filozófiai nézeteik élettani felépítésükből következnek, az emberek ugyanis időben korlátozottak, és minden nemzedék mindent meg akar ismerni, mindent meg akar érteni és nagyarázni: ebből a képtelenségből született a metafizika mint a lehetségeset a lehetetlennel összekötő híd. No és a tudomány? A tudomány nem más, mint beletörődés. Rendszerint az eredményeit hangoztatják, pedig azok lassan születnek, és különben sem egyenlítik ki soha az óriási veszteséget. A tudomány beletörődés abba, hogy az egyén halandó és esetleges, mert sorsát az a statisztikus folyamat határozza meg, amikor az ondósejtek versenyt futnak a megtermékenyítésért. Beletörődés abba, hogy az élet mulandó és visszafordíthatatlan, hogy nincs jutalmazó és büntető, magasabb igazságszolgáltatás, és nincs mindent megmagyarázó, végső megismerés; tehát még hősies is lenne, csakhogy a tudósok a legritkább esetben ismerik fel, mit is jelent valójában a munkájuk! A félelem és a nevetés közül én a nevetést választottam; mert én megtehetem.