Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

— Gyűlöli a létrehozóit, ugye? — kérdezte halkan Pirx.

— Téved. Véleményem szerint minden lét, még a legkorlátozottabb is, jobb a nemlétnél. Ők, a tervezőim, nyilván sok mindent nem láthattak előre, de van valami, amiért még hálásabb vagyok nekik, mint az intelligenciámért: nem építettek belém gyönyörközpontot. Az önök agyában van egy ilyen központ, tudja?

— Olvastam valahol.

— Nekem nyilván nincsen; s ennek jóvoltából nem vagyok lábatlan, aki semmi mást nem akar, csak járni… mert az lehetetlen.

— Mindenki más nevetséges, ugye? — kérdezte Pirx. — És ön?

— Ó, én is. Csak másképp. Minden embernek, ha egyszer létezik, olyan teste van, amilyen van, és kész. Én viszont olyan is lehetnék például, mint egy hűtőszekrény.

— Nem tudom, miért lenne ez nevetséges — dünnyögte Pirx. Egyre jobban fárasztotta ez a beszélgetés.

— Az egyezményesség, az esetlegesség miatt — ismételte Burns. — A tudomány lemondás a különféle abszolútumokról: az abszolút térről, az abszolút időről, az abszolút, tehát örök életű lélekről, az abszolút, mert Isten által teremtett testről. És van még egynéhány ilyen konvenció, amit mindentől független valóságnak tekintenek.

— Mi konvenció még? Az etikai elvek? A szerelem? A barátság?

— Az érzelmek sohasem egyezményesek, bár eredhetnek egyezményes, konvencionális előfeltevésekből. De én igazán csak azért beszélek önökről, mert így, összehasonlítva, könnyebben el tudom mondani, milyen vagyok én. Az etika minden bizonnyal egyezményes, legalábbis az én szememben. Nem érzek kényszert, hogy etikusan cselekedjem, mégis megteszem.

— Érdekes. Miért?

Nincs bennem holmi „ösztönös törekvés a jóra”. Nem vagyok, hogy úgy mondjam, „természettől fogva” könyörületes. De tudom, mikor kell könyörületesnek lenni, és meg is tudom szokni, hogy ennek megfelelően cselekedjem. Kikövetkeztettem, hogy így kell. Tehát a logikus okoskodás segítségével mintegy kitöltöttem magamban ezt az üres helyet. Úgy is mondhatná, hogy „műetikám” van, de olyan pontosan megszerkesztettem, hogy olyan, „mint az igazi”.

— Nem egészen értem. Hát akkor mi a különbség?

— Az, hogy én az elfogadott axiómák logikája szerint cselekszem, nem pedig ösztönösen. Nincsenek ilyen ösztöneim. Maguknál az az egyik baj, hogy ösztönökön kívül szinte semmijük sincs. Lehet, hogy ez valaha elég volt, nem tudom, de ma már biztosan nem elég. Hogyan nyilvánul meg a gyakorlatban az úgynevezett felebaráti szeretet? Ön megszánja egy baleset áldozatát, és segít rajta. De ha egyszerre tízezer áldozattal kerül szembe, irgalmassága nem terjedhet ki valamennyire. A részvét csekély térfogatú és alig tágítható. Megfelel, amíg egyesekről van szó, de tehetetlen a tömegek esetében. És éppen a technológia fejlődése veti szét az önök erkölcsét egyre hathatósabban. Az etikai felelősség aurája csak az oksági láncolat legközelebbi néhány tagjáig terjed, alig egy-két láncszemig. A folyamat megindítója egyáltalán nem érzi magát felelősnek a távolabbi következményekért.

— Az atombombára gondol?

— Ó, az csak egy az ezernyi példa közül. Az emberek talán éppen az erkölcsi jelenségek területén a legnevetségesebbek.

— Miért?

— Például: egy férfiról és egy nőről eleve tudják, hogy torzszülött utódokat fognak nemzeni, és mégis megengedik, hogy gyermekeik legyenek. Ezt nem tiltja az erkölcs.

— Az ilyesmi sohasem biztos, Burns, legfeljebb nagyon valószínű.

— De az erkölcs determinisztikus, mint egy főkönyv, és nem statisztikus, mint a világegyetem. Nézze, kapitány úr, így száz évig elvitatkozhatunk. Mit akar még tudni — rólam?

— Maga versengett már emberekkel különféle kísérleti helyzetekben. Mindig maga kerekedett felül?

— Nem. Annál jobb vagyok, minél több algoritmizálást, matematikát és pontosságot követel a feladat. Leggyengébb oldalam az intuíció. Itt bosszulja meg magát, hogy számítógépektől származom.

— Mit jelent ez a gyakorlatban?

— Ha túlságosan bonyolódik a helyzet, ha nagyon sok az új tényező, akkor megzavarodom. Az ember ilyenkor, úgy tudom, találgatással, vagyis megközelítő megoldással próbálkozik, és ez olykor sikerül is, én viszont ilyesmire nem vagyok képes. Mindent pontosan, tudatosan tekintetbe kell vennem, és ha nem győzöm kitartással, akkor veszítek.

— Ez nagyon fontos adat, Burns. Tehát, mondjuk, géphiba vagy katasztrófa esetén…

— Nem ilyen egyszerű a dolog, kapitány úr, mert én nem érzek félelmet, legalábbis nem úgy, mint az ember, és bár a pusztulás veszélye természetesen nem hagy hidegen, sohasem veszítem el a fejemet, ahogy mondani, szokás. Ez a higgadtság ellensúlyozhatja a fogyatékos intuíciót.

— Mindvégig harcol, hogy úrrá legyen a helyzeten?

— Igen, akkor is, ha már látom, hogy veszítettem.

— Miért? Nem ésszerűtlen ez?

— Csak logikus, mert így határoztam el.

— Köszönöm.

— Talán csakugyan segített nekem — mondta Pirx. — Csak arra feleljen még: mit akar csinálni visszatérésünk után?

— Kibernetikus-neurológus vagyok, nem is a legrosszabb. Alkotó tehetség ugyan kevés van bennem, mert az elválaszthatatlan az intuíciótól, de így is találok majd elegendő érdekes munkát.

— Köszönöm — ismételte Pirx.

Burns felállt, alig észrevehetően meghajolt, és kiment. Mihelyt becsukódott utána az ajtó, Pirx felpattant az ágyról, és róni kezdte a szobát.

„Uramisten, még csak ez hiányzott! Most aztán már végleg nem tudok semmit. Ez vagy robot, vagy… Nem, talán mégiscsak igazat mondott. Jó, de mi ez a nagy közlékenység? Az emberiség egész története, plusz „kívülről jövő kritika”… Tegyük fel, hogy igazat mondott. Eszerint valami jó kusza helyzetet kellene összehozni. De elég hiteles legyen, nehogy kilógjon a lóláb. Tehát igazinak kell lennie. Egyszóval, kockáztatni kell. Például valami veszély, amit mesterségesen idézek elő, de a veszélyessége valódi…?”

Öklével a tenyerébe csapott.

„És ha ez is csak taktikai csel volt? Akkor, ha minden jól megy, kitöröm a nyakam, magammal együtt megölök minden embert, és a hajót szépen hazaviszik a robotok, akiknek a haja szála sem görbült meg! Na, ettől aztán ugrálnának örömükben a gyáros urak — micsoda pompás reklám lenne! A biztonság csimborasszója: a robotlegénység! Hát nem? Szóval az ő szempontjukból egy ilyen húzás — hogy látszatőszinteséggel kelepcébe csalnak — pokolian beválna!”

Egyre gyorsabban járkált fél-alá.

„Valahogyan meg kell róla győződnöm, hogy igazat mond-e. Tegyük fel, hogy végül mindegyiket felismerem. Van a hajón házi patika. Tehetnék az ételükbe egy csepp apomorfint. Az emberek megbetegszenek, a robotok alkalmasint nem. Biztosan nem. De mit érek vele? Először is nyilván rájönnek, hogy én csináltam. Azonkívül, még ha kiderülne is, hogy Brown csakugyan ember, Burns pedig nem; ebből még egyáltalán nem következik, hogy minden igaz, amit mondtak. Hátha ebben az egyben igazat mondtak, de minden egyéb a stratégiájukhoz tartozik? Várjunk csak. Burns határozottan egy bizonyos irányba terelt, mikor a gyenge intuícióját emlegette. És Brown? Burnsöt gyanúsította. Éppen Burnsöt, aki rögtön utána beállított, és igazolta a gyanút! Nem túl szép ez a menyasszony? Ha viszont nem tervezték el a dolgot, hanem mindegyik a saját szakállára jött hozzám, akkor merő véletlen, hogy először Brown célozgatott Burnsre, aztán maga Burns jött el a gyanút igazolni. Ha ők főzték volna ki az egészet, biztosan nem olyan primitíven csinálják, hogy rögtön átlássak a szitán. Kezdek belebolondulni! Várjunk. Ha most még egy jönne, az azt jelentené, hogy ez is csak fal volt, megrendezett játék. De most már biztosan nem jön senki — mert akkor túlságosan átlátszó lenne a fortély, nem ilyen ostobák ezek. No de ha igazat mondtak? Akkor végtére is megtörténhet, hogy még valakinek kedve szottyan előállni… „