Stanislaw Lem: Pirx pilóta kalandjai

Ennyi volt. Pirx még egyszer elolvasta a levél néhány részletét, aztán gondosan összehajtotta a papírt, visszatette a borítékba, és fiókjába zárta.

„No lám, az elektronikus Dzsingisz kán! — gondolta. Protekciót ígér akkorra, mikor a világ ura lesz! Milyen kegyes! Ennek a Burnsnek vagy minden szava hazugság volt, vagy ő másmilyen, vagy nem akart mindent elmondani, mert bizonyos dolgok azért megegyeznek. Micsoda nagyzási hóbort! De azért vannak egyező vonások, egész határozottan! Micsoda undok, hideg, sivár természet… No de mit tehet ő róla?! Ez a bűvészinas klasszikus esete! Jól néznének ki a mérnök urak, ha egyszer igazán meggyűlne vele a bajuk… De mit neki a mérnökök — ő az egész emberiséget akarja! Úgy rémlik, ezt hívják paranoiának… Jól megcsinálták ezt a nemlint, a fene enné meg! Fel kellett ruházniuk a „terméküket” úgynevezett emberfeletti tulajdonságokkal, különben nem találnának rá vevőt, és hogy az ilyen-amolyan fölény az abszolút felsőbbség, a végső dolgokra hivatottság érzetét kelti, az már csak egyszerű következmény… Tiszta őrültek ezek a kibernetikusok! Vajon ki írta a levelet? Azt hiszem, komolyan gondolta… Különben mit akart volna vele? Csudára hangoztatja a felsőbbrendűségét… No de az én próbálkozásaim úgyis kudarcra vannak ítélve, ha ő mindenképpen végig tökéletes marad — és mégis sikert kíván nekem? Tudja, hogyan legyen úrrá az emberiség fölött, de nem tud tanácsot adni, hogyan vergődjek zöld ágra ezen a vacak hajón? „Nem érdemes mikroszkóppal diót törni… „Szép kis rejtvény. Vagy ez is csak valami újabb hadicsel?”

Kivette a borítékot a fiókból, tüzetesen megnézte: se cégjelzés, se más nyom. Miért nem említette Burns ezeket az óriási különbségeket? A radioaktív érzékszerv, a gyors gondolkodás meg a többi… Megkérdezze tőle? De állítólag mindegyiket más cég gyártotta, tehát Burns talán csakugyan más konstrukció… Az adatok gyűlnek, gyűlnek; az következne belőlük, hogy ezt Burton vagy Calder írta — de mi az igazság? Ami Brownt illeti, róla ellentétes adatok vannak: ő azt állítja, hogy ember, Thomson azt, hogy nem, de Thomson végül is tévedhetett. És Burns? Tegyük fel, hogy ő nemlin. A legénység öt tagja közül nyilván legalább kettő robot. Sőt, a cégek számát tekintve, az a legvalószínűbb, hogy hárman vannak. Hogyan okoskodtak azok odalenn? Azt gondolták, mindent meg fogok tenni, hogy lerobbantsam a gyártmányaikat, de ez nem sikerül, és valami csávába juttatom a hajót. Mondjuk: túlterhelés, reaktorhiba, ilyesmi. Akkor, ha mindkét pilóta felmondja a szolgálatot, no meg én is, a hajónak el kellene pusztulnia. Ezt nem akarhatták. Tehát legalább az egyik pilóta feltétlenül nemlin. Azonkívül kell még egy nukleonikus. Kettőnél kevesebb ember el sem tudja végezni a leszálláshoz szükséges manővereket. Szóval legalább kettő, de valószínűleg három: Burns, Brown vagy Burton és még valaki. Az ördög vigye el, nem megfogadtam, hogy nem töröm tovább a fejem, ki a robot, ki nem?! Az a fontos, hogy valami épkézláb ötletem támadjon. Uramisten, okvetlenül ki kell sütnöm valamit. Okvetlenül!

Eloltotta a villanyt, ruhástul végigdőlt az ágyán, és a legvadabb terveket kezdte kovácsolni, de sorra el is vetette őket.

„Színvallásra kell őket kényszeríteni. Például ha összevesznének, de látszólag maguktól, az én részvételem nélkül. Olyasformán, hogy az emberek kénytelenek legyenek az egyik oldalra állni, a robotok pedig a másikra. Divide et impera, vagy mi a fene. Rétegező helyzet. Először valami sokkhatásra van szükség, anélkül nem megy. De hogyan csináljam? Mondjuk, valaki egyszer csak eltűnik. Á, ez tisztára olyan, mint egy hülye krimi. Elvégre nem ölhetek meg és nem rabolhatok el senkit. Tehát össze kellene vele beszélnem. De bízhatom-e valakiben? Állítólag négyen is mellettem állnak: Brown, Burns, Thomson, no meg ez a levélíró. De egyik se tiszta ügy, mert nem tudom, őszinték-e, ha pedig hamiskártyással találnék szövetkezni, akkor aztán lőttek! Thomsonnak, persze, igaza volt ebben. Talán még a levélíró a legmegbízhatóbb, mert nagyon fontos neki a dolog, bár alighanem őrült; de először is nem tudom, ki az, ő pedig nem fogja elárulni magát, másodszor: az ilyennel mindenesetre jobb nem kezdeni. Esküszöm, ez maga a kör négyszögesítése. Nekivigyem a hajót a Titánnak, vagy mi az ördög? Biztos nagyobb a fizikai teherbírásuk, tehát én előbb nyiffannék ki. Ostobának sem látszanak, szóval marad az a bizonyos intuíció… nincs bennük alkotóképesség… de hát az emberek többségében sincs! Akkor mi marad hátra? Versenyezzünk ész helyett az érzelmekben? Az úgynevezett humanizmusban? Emberségben? Nagyszerű, de hogyan? Miben áll az az emberség, ami bennük nincs meg? Talán csakugyan nem egyéb, mint a logikátlanság keresztezése azzal a bizonyos jámbor becsületességgel, azzal a baleksággal meg azzal a primitív erkölcsi érzékkel, amely nem terjed ki az oksági láncolat távolabbi tagjaira? Hát igen, a számítógépek nem jámborak és nem logikátlanok… Nos, ha így fogjuk fel, az emberség nem más, mint hibáink, gyarlóságaink, tökéletlenségünk summája, az, amivé lenni akarunk, de nem tudunk, mert meghaladja képességeinket, más szóval a hézag az eszmények és a megvalósítás között — igaz? Tehát akkor — gyengeségben kell velük versenyezni?! Vagyis: olyan helyzetet találni, amelyben az ember gyengesége és gyarlósága jobb az erőnél és tökéletességnél — amely embertelen…

Ezeket a feljegyzéseket egy évvel a Góliát-ügy lezárása után írom. Sikerült, elég váratlan módon, megszereznem a rá vonatkozó anyagokat. Bár igazolják gyanúimat, egyelőre nem akarom közzétenni őket. Továbbra is túlságosan sok a találgatás abban, ahogyan az eseményeket rekonstruálom. Talán egyszer majd felderítik az ügyet az űrhajózás történetírói.

A Kozmikus Kamara előtt lefolyt tárgyalásról egymásnak ellentmondó pletykák keringtek. Úgy hírlett, az érdekelt elektronikai cégekkel kapcsolatban álló bizonyos köröknek nagyon fontos lett volna, hogy lejárassanak engem, az űrhajó parancsnokát. A kísérleti út eredményeiről adott szakvélemény, amelyet az Űrhajózási Évkönyvben közzétettem, kétes értékű lett volna egy olyan ember tollából; akit a Kamara ítélete elmarasztalt; mivel vétkes mulasztásokat követett el az úrhajó irányításában. Másfelől egy szavahihető személytől hallottam, hogy a bíróság összetétele sem volt véletlen; magam is csodálkoztam, milyen sok az elméleti űrjogász, míg gyakorló űrhajós csak egyetlenegy volt. Ezért került előtérbe a formai kérdés: megfelelt-e a géphiba idején tanúsított viselkedésem az űrhajószabályzatnak? Vétkes passzivitással vádoltak ugyanis, mert nem adtam utasítást a pilótának, s ő ezért kezdett önállóan cselekedni. Ugyanez a személy értésemre adta, hogy mihelyt a vádirattal megismerkedtem, rögtön be kellett volna perelnem a cégeket, lévén közvetve ők a hibásak, hiszen biztosították az UNESCO-t is meg engem is, hogy a legénység nemlin tagjaiban korlátlanul meg lehet bízni, holott Calder kis híján mindannyiunkat megölt.

Négyszemközt megmagyaráztam az illetőnek, miért nem tettem így. Amit a bíróságon a vádló szerepében elmondhattam volna, nem volt bizonyító erejű. A cégek nyilván azt állították volna, hogy Calder, ameddig csak tehette, igyekezett megmenteni a hajót és mindannyiunkat; a precessziós örvénylő mozgás, amelytől a Góliát bukfencezni kezdett, őt is éppúgy meglepte, mint engem, s vétke mindössze annyi: ahelyett, hogy a jó szerencsére hagyatkozva tétlenül várta volna, vajon szétzúzódik-e a hajó a gyűrűn, vagy mégis szerencsésen átsiklik a Cassini-résen — e bizonytalan lehetőség helyett, amely azonban valamennyiünk megmenekülését ígérte —, ő azt a bizonyosságot választotta, amely a hajón levő emberek életébe került volna. Ez a vétség természetesen megbocsáthatatlan, s napnál világosabbá teszi; hogy a robotra nem lehet űrhajót bízni — de még akkor is hasonlíthatatlanul kisebb annál, amellyel Caldert már akkor gyanúsítani kezdtem. Nem vádolhattam tehát a kisebbik rosszal, hiszen már sejtettem, hogy minden másképpen történt; mivel pedig bizonyítékok híján ezt a nagyobb és sötétebb ügyet nem tárhattam a nyilvánosság elé, úgy döntöttem, hogy megvárom a Kamara ítéletét.