Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

Azzal döntöttem romba csalhatatlan tervét, hogy a parancsom késlekedett. Úgy várta, mint a megváltást, hiszen ez a parancs volt egész tervének alapköve. Én nem gondoltam rá azokban a másodpercekben, eszembe sem jutott, de a kormányfülkében, jól lepecsételve, ott volt a Föld füle, amely ha késve is, de biztosan meghallja minden szavunkat. Mindazt, ami a kormánynál elhangzik, megörökíti a regisztráló berendezés.

A visszatérés után, ha a Góliát a halott legénységgel leszáll a repülőtéren, a nyomozás azzal kezdődött volna, hogy lehallgatják ezeket a magnószalagokat. Tökéletes rendben, érintetlenül kellett tehát maradniuk. Az én hangomnak kellett rajtuk megszólalnia: parancsomnak, hogy Calder térjen vissza a Szaturnuszhoz, közelítse meg a gyűrűt, majd később, hogy a veszélyes precesszió leküzdése végett növelje a tolóerőt.

Még nem magyaráztam meg, miért volt tökéletes Calder terve. Vajon nem adhattam volna olyan parancsokat, hogy a művelet ezúttal sikerrel járjon? Nos, csak pár hónappal az ügy lezárása után ültem le a számítógéphez, hogy utánanézzek, mekkora esélye volt tulajdonképpen annak, hogy az utolsó szondát szerencsésen pályára állítsuk, életünk és a hajó veszélyeztetése nélkül. Ekkor derült ki, hogy ilyen lehetőség egyáltalán nem létezett! Calder hajszálpontos konstrukciót, valóságos kivégzőgépet szerkesztett matematikai egyenletekből; sem én, sem más, még a legzseniálisabb navigátor sem találhatott megoldást; semmiféle lehetőség nem volt arra; hogy megmeneküljünk. Sem a szonda oldalirányú tolóereje, sem a heves precesszió, sem az a halálos repülés nem lepte meg Caldert, hiszen éppen ezeket a körülményeket tervezte ki előre, ezeket dolgozta ki hosszas számításokkal. Csak annyi kellett volna, hogy elrendeljem a visszatérést a Szaturnuszhoz, és máris belezuhanunk a pusztulás örvényébe. Calder akkor talán még „engedetlenségre” is vetemedett volna, talán bátortalanul vitába is száll valamelyik parancsommal, mikor kétségbeesetten igyekszem leküzdeni a hajó eszeveszett táncát. A szalagok megörökítették volna Calder lojalitásának ezt az utolsó tanújelét, bebizonyították volna, hogy mindvégig igyekezett megmenteni bennünket.

Egyébként nem sokáig lettem volna képes bármiféle utasítást adni. Hamarosan elnémított volna a gravitáció szörnyű prése, szemünk elvakul, ereink szétpattannak, ránk csapódik a nehézkedés koporsófedele… és akkor egyedül Calder bírt volna felállni, letépni a biztosítékok pecsétjét, és megkezdeni a visszatérést a hajóval, amelyben már csak hullák vannak.

De én — akaratlanul! — elrontottam a számítását. Nem vette figyelembe a reakciómat, mert nagyszerűen értett az égi mechanikához, de nem volt elég jártas az emberi lélek mechanikájában. Mikor nem használtam ki a remek alkalmat, nem utasítottam a művelet megkezdésére, hanem hallgattam — megzavarodott. Nem tudta, mit csináljon. Először bizonyára csak csodálkozott, de habozásomat a renyhe, nehézkes emberi gondolkodás rovására írta. Aztán nyugtalankodni kezdett, de akkor már nem merte megkérdezni tőlem, hogy mit csináljon, mert hallgatásomnak már jelentőséget tulajdonított. Mivel ő képtelen lett volna efféle passzivitásra, nem feltételezte, hogy másvalaki, a parancsnok képes lehet rá. Ha nem szólok semmit, biztosan tudom, miért hallgatok! Biztosan gyanakszom. Sőt, talán már keresztül is láttam a játékán? Talán mégis én kerekedtem felül? Abból, hogy nem szólaltam meg, a szalag nem örökíti meg parancsomat, amely a hajót katasztrófába sodorja, már arra következtetett, hogy mindent előre láttam, hogy túljártam az eszén! Nem tudom, mikor jutott erre a gondolatra, de mindenki észrevette, hogy elbizonytalanodott, Quine is megemlítette a vallomásában. Calder elég értelmetlen utasításokat adott neki… hirtelen visszafordult… mindez arra vall, hogy elveszítette a fejét. Rögtönöznie kellett, márpedig éppen ebben volt a leggyengébb. Félni kezdett, hogy megszólalok: hátha arra készülök, hogy — a fűlelő magnó előtt szabotázzsal vádoljam? Ezért hirtelen nagy gyorsításra kapcsolt, én pedig rákiáltottam; hogy ne menjen át a résen, mert még ekkor sem jöttem rá, hogy egyáltalán nem ezt akarja! De kiáltásom, melyet a szalag megörökített, máris keresztülhúzta új, rögtönzött tervét; nyomban csökkentette hát a sebességet. Ha a Földön a szalagról ezt a kiáltást hallják, és semmi többet, az a vesztét jelenti! Hogyan tisztázta volna magát, mivel magyarázta volna a parancsnok hosszú hallgatását és hirtelen felkiáltását — ha az az utolsó?! Szólnom kellett még valamit, bebizonyítanom legalább azt, hogy még éltem… mert kiáltásomból megértette, hogy tévedett, és én nem tudok mindent; szolgálati hangon azt felelte, hogy nem hallotta a parancsot, és rögtön elkezdte kikapcsolni az öveit; ez már az utolsó húzása volt — mindent egy lapra tett fel.

Miért cselekedett így ebben a helyzetben, amely számára már nem volt valami kedvező? Talán büszkeségből önmaga előtt sem akarta beismerni vereségét; talán az sértette a leginkább, hogy azt hitte rólam, keresztülláttam rajta, pedig nem volt igaz. Annyi biztos, hogy nem félelemből tette; nem hiszem, hogy a rés keresztezésének kockázatától félt volna. Ez a lehetőség egyáltalán nem szerepelt a számításaiban; az, hogy Quine-nak sikerült átvezetnie bennünket a résen, olyan bizonytalan volt, mint a lottónyeremény…

Ha leküzdi azt a vágyát, hogy bosszút álljon rajtam mert nevetségessé tettem a saját szemében, amikor bambaságomat éleslátásnak vélte —, nem sokat kockáztatott volna; egyszerűen nekem lett volna igazam, viselkedésével, engedetlenségével az én érveim helyességét bizonyította volna. De éppen ezt nem akarta, ebbe nem tudott belenyugodni. Inkább választott bármilyen más megoldást…

Hanem azért mégis furcsa história ez: Calder magatartását most már kitűnően értem, de a magamét továbbra sem vagyok képes megindokolni. Logikusan levezetem Calder minden lépését, de nem találok magyarázatot a saját hallgatásomra. Mert az, hogy egyszerűen tanácstalankodtam, mégsem a teljes igazság. Hát mi történt tulajdonképpen? Mi tartott vissza? Intuíció? Előérzet? Dehogy! Csak éppen ez a kínálkozó alkalom, a szonda hibája, túlságosan azt a benyomást keltette, hogy itt hamis játék folyik, cinkelt kártyákkal. Nem akartam ilyen játékot; sem ilyen szövetségest, Calder pedig azzá lett volna, mert ha parancsot adok, mintegy jóváhagyom, sőt beismerem közös csalásunkat. Erre sem tudtam elszánni magam, de arra sem, hogy parancsot adjak a visszafordulásra, a menekülésre; ez lett volna a leghelyesebb, de mivel indokoltam volna később, hiszen minden fenntartásom és ellenérzésem a fair-playről alkotott zavaros képzetekre épült, amelyek — teljesen elvontak, és nem fordíthatók le az űrhajózás tárgyilagos nyelvére… Tessék csak elképzelni a Föld, egy vizsgálóbizottság és én, aki előadom, hogy a kitűzött feladatot nem teljesítettem, bár megítélésem szerint műszakilag megoldható volt, ámde gyanakodtam, hogy az első pilóta szabotázzsal próbálja megkönnyíteni nekem a legénység egy részének hátrányos minősítését… Nem hangzott volna ez felelőtlen zagyvaságnak?

Tétovázásom oka tehát az volt, hogy megzavarodtam, tanácstalan voltam, viszolyogtam a hamis játéktól, azonkívül hallgatásommal — úgy rémlett — lehetőséget adtam neki, hogy tisztára mossa magát: bebizonyíthatta, hogy alaptalanul gyanúsítom szándékos szabotázzsal; hozzám kellett volna fordulnia; utasítást kérve… Egy ember az ő helyében biztosan ezt tette volna, de Calder előzetes tervében ilyen kérés nem szerepelt. Alighanem tisztábbnak, elegánsabbnak látta így: magamnak kellett volna végrehajtanom az ítéletet önmagamon és társaimon, anélkül, hogy ő egyetlen szót is szólna. Sőt: magamnak kellett volna őt a végzetes lépésekre kényszerítenem — mintegy jobb meggyőződése, akarata ellenére; ámde én hallgattam. Végső soron tehát az én határozatlanságom, az én nehézkes „jámborságom” mentett megy bennünket, és okozta az ő vesztét: az a „jámbor emberi becsületesség”, amelyet olyan mérhetetlenül megvetett.