Stanislaw Lem: Pirx pilóta kalandjai

Stanisław Lem

Opowieści o pilocie Pirxie

Wydawnictwo Literackie, Kraków, 1968

— Pirx kadét!

Szamárlegelő hangja megzavarta elmélyült álmodozását. Éppen elképzelte, hogy a szekrény alján pihenő kopott civilnadrágjának órazsebében egy kétkoronás pénzdarab lapul. Csengő, ottfelejtett ezüstkorong. Egy pillanattal ezelőtt még pontosan tudta, hogy nincs ott semmi, legföljebb egy régi postai feladóvevény, de lassacskán elhitette magával, hogy a dolog lehetséges, és amikor Szamárlegelő kiejtette a nevét, már teljesen biztos volt benne. Mondhatnánk, világosan érezte kerekségét, és látta, miként lapul a zsebben. Elmehetne a moziba — és még maradna fél koronája. És ha csak a híradómoziba menne, maradna másfél, ebből egy koronát félretehetne, a többiért pedig játszhatna az automatán. Ha aztán az automata elakadna… és vég nélkül ontaná a rézérméket, egyenesen az ő nyitott tenyerébe, s alig győzné zsebre vágni, majd megint odatartaná a kezét… hiszen ez megesett. Smigával! Görnyedezett a váratlanul rászakadt vagyon súlya alatt, amikor Szamárlegelő felriasztotta.

Az előadó, jellegzetes módján, hátratette kezét, és egészséges lábára nehezedve, nekiszegezte a kérdést:

— Mit tenne, kadét, ha őrjárat közben idegen bolygó hajójára bukkanna?

Pirx kadét eltátotta száját, mintha így akarná kihajtani a benne rejlő választ. Úgy látszott, hogy a világon ő tudja a legkevésbé, mit kell tenni, mikor az ember idegen bolygó rakétájával találkozik.

— Megközelíteném — felelte tompa, furcsán elmélyülő hangon.

Az osztály elnémult. Mindnyájan az előadásnál érdekesebb dolgokat szimatoltak.

— Nagyon jó — bólintott atyailag Szamárlegelő —, és aztán?

— Megállítanám — bökte ki Pirx kadét, és érezte, hogy már réges-régen letért ismereteinek talajáról. Agya, melyből kiröppent minden tudása, lázasan kutatta a Viselkedés az űrben ideillő paragrafusait. Úgy érezte, hogy. soha életében nem látta a Viselkedés-t. Szerényen lesütötte szemét, és ekkor észrevette, hogy Smiga ajka mozog: súg valamit. Leolvasta és hangosan megismételte szavait, mielőtt még értelmüket felfogta volna.

— Bemutatkoznék.

Az évfolyam egy emberként felbődült. Szamárlegelő küszködött egy pillanatig, de belőle is kitört a nevetés. Villámgyorsan elkomolyodott.

— Kadét, holnap jelentkezzék nálam a hajózókönyvével. Boerst kadét!

Pirx úgy ült le, mintha széke üvegből, sőt, forró üvegből lett volna. Nem is haragudott különösebben Smigára, ő már csak ilyen, nem bírja elszalasztani a kínálkozó alkalmat. Boerstnek egy szavát sem hallotta — látta, hogy görbéket rajzol a táblára. Szamárlegelő, szokása szerint, lehalkította az elektronikus Kalkulátor válaszait, úgyhogy a felelő végül belezavarodott a számításokba.

A szabályzat megengedte a Kalkulátor használatát, de Szamárlegelőnek ebben a tekintetben megvolt a maga elmélete: „A Kalkulátor is ember — hajtogatta —, és elromolhat.” Pirx még Szamárlegelőre sem neheztelt. Senkire sem neheztelt. Jóformán soha. Öt perccel később már a Dyerhoff utcában levő üzlet előtt ácsorgott, és a kirakatban levő gázpisztolyokat szemlélgette, amelyekből vaktölténnyel, golyóval vagy gáztöltettel lehet lőni az egész hat korona, száz tölténnyel. Természetesen, csak képzeletben járt a Dyerhoff utcában.

Csengetés után az évfolyam elhagyta a termet, de nem ordibálva, dobogva, mint az elsősök vagy másodikosok — végeredményben már nem voltak gyerekek! Csaknem a fele az ebédlőbe vonult — ilyenkor ugyan nem volt ott semmi ennivaló, de láthatták az új pincérnőt. Állítólag csinos. Pirx lassan ballagott a csillagos glóbuszokkal teli üveges szekrények között, lépésről lépésre fogyott a reménye, hogy abban a zsebben megleli a kétkoronást. Az utolsó lépcsőn már tudta, hogy a pénz nem is volt ott soha.

A kapu alatt Boerst, Smiga és Payartz álldogált; az utóbbival fél évig egy asztalnál ült kozmodézia-órán. Ahány csillag csak volt Pirx atlaszában, azt mind bekente tussal.

— Holnap próbarepülésed lesz — vetette oda Boerst, amikor elhaladt mellettük.

— Rendben — viszonozta egykedvűen. Ilyen könnyen nem szedik rá.

— Ha nem hiszed, hát olvasd el! — Boerst az ujjával rákoppintott a hirdetőtábla üvegére.

Szerette volna útját folytatni, de a feje valahogy magától visszafordult. A listán csupán három név szerepelt. „Pirx kadét” öklömnyi betűkkel feketéllett mindjárt a legtetején.

Egy pillanatig elsötétült előtte a világ.

Azután messziről meghallotta a saját hangját:

— No és? Hiszen mondtam, hogy rendben.

Faképnél hagyta őket, és végigbaktatott a virágágyak közötti úton. Abban az évben rengeteg nefelejcs volt, amelyet ötletesen, leszálló rakéta formájában ültettek. A kiáramló szikrákat boglárkák jelképezték, de már elvirágoztak. Nem látta a virágágyakat, az ösvényeket, a nefelejcseket, sem Szamárlegelőt, aki sietős léptekkel kifordult az Intézet oldalszárnyából. Kis híján beleütközött a kapunál. Közvetlenül az orra előtt tisztelgett.

— Á, Pirx! — szólította meg Szamárlegelő. — Kadét, maga holnap repül? Jó lökhajtást! Talán sikerül, kadét, találkoznia azokkal a… más bolygóbeliekkel.

A lakóépület a park másik oldalán, hatalmas szomorúfüzek mögött rejtőzött. A tó partján épült, az oldalszárny pedig közvetlenül a víz fölött nyúlt a magasba, kőoszlopok tartották. Ezekről a kőoszlopokról valaki elhíresztelte, hogy a Holdról kerültek ide; ez nyilvánvalóan mesebeszéd, de az első évfolyam hallgatói megilletődötten belekarcolták nevük kezdőbetűit és a dátumot. Pirx neve is ott éktelenkedett valahol — négy évvel ezelőtt szorgosan bevéste.

A szobájában — annyira kicsi volt, hogy egyedül lakta — sokáig habozott, kinyissa-e szekrénykéjét. Jól tudta, hol hever az öreg nadrágja. Tilos volt itt tartani, azért őrizgette eldugva. Egyébként semmi hasznát sem vette. Behunyta szemét, a szekrény előtt lekuporodott, a félig tárt ajtó nyílásán át bedugta kezét, és kitapogatta a zsebét. Természetesen — mindjárt tudta — üres volt.

Felfúvatlan kezeslábasban álló a híd acéllemezén, közvetlenül a csarnok teteje alatt, könyökével a korlátként kifeszített kötélre támaszkodott, és így tartotta magát, mert mindkét keze tele volt. Az egyikben a hajózókönyvet szorongatta, a másikban a „súg”-ot. Ez puska volt, amelyet Smigától kölcsönzött — úgy beszélték, hogy ezzel repült az egész iskola. Igaz ugyan, titok maradt, miként került vissza, mert a tanulók a próbarepülés után elhagyták az Intézetet, és Északra mentek, a támaszpontra, ahol megkezdődik a biflázás a záróvizsgákra. A jelek szerint mégis visszatért valahogy — talán ejtőernyőn dobták le? Ez természetesen csak tréfa volt.

Ott ácsorgott a rugózó acéllemezen, a negyvenméteres szakadék fölött, és hogy könnyebben teljék az idő, azt latolgatta, vajon megmotozzák-e — ez, sajnos, néha megesett. A kadétok a legfurcsább és legszigorúbban tiltott dolgokat vitték magukkal a próbarepülésekre, a lapos pálinkás üvegeken kezdve egészen a bagóig és ismerős lányok fényképéig. Nem beszélve természetesen a „súg”-okról. Pirx elkeseredetten kísérletezett, hol s hogyan rejtse el. Vagy tizenötször eldugta — cipőjében a sarka alá, két harisnyája közé, a cipő szárába, kezeslábasa belső zsebébe, kis csillagatlaszába, az efféle atlaszt engedélyezték — nem lett volna rossz a szemüvegtok sem, de először is ehhez óriási tok kellett volna, másodszor — nem viselt szemüvegét. Kissé később eszébe jutott, hogy ha viselne, nem is vették volna fel az Intézetbe.