Stanislaw Lem: Pirx pilóta kalandjai

Furcsa — semmi sem zümmög! Oldalt pillantott — és megfagyott ereiben a vér.

Az egyik légy a biztosíték kupakján ült, és a szárnyát tisztogatta, a másik kacérkodott vele. Néhány milliméternyire tőle ragyogott a legközelebbi kábel. A szigetelés kissé feljebb végződött, mind a négy csaknem ceruza vastagságú vezeték csupasz volt, feszültségük nem különösen magas, 1000 volt, ezért is van köztük csupán hét milliméter távolság. Véletlenül tudta csak, hogy ennyi. Egyszer ugyanis szétszedték az egész elektromos berendezést, és volt mit hallgatnia a vegyes tárgyak tanársegédjétől, mert nem tudta a vezetékek közötti távolságokat. A legyet hidegen hagyta a kacérkodás, és most a csupasz vezetéken mászkált. Természetesen, semmi baj sem esett. De ha kedve szottyanna átmászni a másikra… a jelek szerint éppen kedve kerekedett, mert felzümmögött, és most a rézvezeték legszélén tanyázott. Mintha az egész kormányfülkében nem volna más hely! Ha mellső lábait az egyik vezetékre, a hátsókat a másikra tenné…

No, akkor mi volna? A legrosszabb esetben zárlatot idézne elő, különben is a légy nem elég nagy ahhoz. De még ha úgy is volna, akkor egy pillanatra zárlat következik be, az önműködő biztosíték kikapcsolja az áramot, a légy elég, az automata ismét bekapcsolja az áramot, és minden működik megint — a légy-ügy pedig véget ér! Megbűvölten meredt a magasfeszültségű szekrénykére. Mégsem kívánta, hogy a dög megkísérelje. Rövidzárlat a nyavalya tudja, mi sül ki abból. Alighanem semmi — de minek?

Óra: még nyolc perc van hátra, a motor fokozatosan lassul. Mindjárt befejeződik a gyorsulásos repülés. Éppen az órát ellenőrizte, amikor egy villanás — és a fények kialudtak. Talán a másodperc harmadrészéig tartott az egész. „A légy!” — villant át agyán, és visszafojtott lélegzettel leste, hogy az automata ismét bekapcsolja az áramot. Bekapcsolta.

A fények kigyúltak, de gyengén, narancsszínben égtek, és megint kivágott a biztosíték. Sötétség. Az automata ismét bekapcsolt. Kikapcsolt. Bekapcsolt. És ez így folytatódott, vég nélkül. A fények félerővel villogtak, mi történt? Nagy üggyel-bajjal felfedezte a szabályos időközökben bekövetkező pillanatnyi felvillanásoknál: a légy teteme — mivel a dög két vezeték közé furakodott kis elszenesedett oszlopocska, és továbbra is összeköti a két kábelt.

Nem mondhatnánk, hogy nagyon megrémült. Izgatott volt, de hiszen a rajt percétől úgysem nyugodott meg istenigazában. Az óra rosszul látszott. A tábláknak saját világításuk volt, a radarnak is. Az áram erőssége éppen annyi volt, hogy sem a baleseti fények, sem a tartalék áramkörök nem kapcsolódtak be — a rendes világításhoz azonban nem volt elegendő. A motorok megállításáig még négy perc volt hátra.

Erre egyébként nem volt gondja: a gyorsuláscsökkentő automata kell, hogy kikapcsolja a motort. Jeges veríték csorgott végig a hátgerincén: hogyan kapcsoljon ki az automata, ha egyszer zárlat van.

Egy percig nem tudta biztosan, hogy azonos-e az áramkör, vagy sem. Eszébe jutott, hogy ezek a főbiztosítékok. Az egész rakéta és az összes áramkörök számára. De a máglya, a máglya külön van?…

A máglya igen. De nem az automata. Hiszen saját maga állította be korábban. Nos, akkor ki kell kapcsolni, vagy inkább ne bántsa? Talán mégis működni kezd?

A konstruktőrök nem vették számításba, hogy légy kerülhet a kormányfülkébe, leeshetik a fedél, és zárlat következhetik be, ilyen zárlat.

A fények szünet nélkül hunyorogtak. Valamit tennie kellett. De mit?

Egyszerű: át kell állítani a főkapcsolót, amely a fotel mögött, a padló alatt van. Kikapcsolja a főáramkört, és megindítja a balesetit. És minden rendben lesz. Még sincs olyan bután megszerkesztve a rakéta, mindenre gondoltak.

Vajon ez Boerstnek is rögtön eszébe jutott volna? Félt, hogy igen. Sőt, talán… de már csak két perce van! Nem tudja lebonyolítani a műveletet. Felpattant. Tökéletesen megfeledkezett a többiről.

Egy percig lehunyt szemmel töprengett.

— A Terralunát vezető AMU 27 JO 2-nek és JO 2/a-nak. Zárlatom van a kormányfűikében. A Hold egyenlítői övezete fölötti ideiglenes pályára késéssel… e… bizonytalan idejű késéssel térek rá. Hajtsátok végre magatok a manővert a megadott időben. Vétel.

— JO 2/a a vezető AMU 27 Terralunához. Végrehajtom JO 2-vel együtt az egyenlítő fölötti ideiglenes pályára való rátérés közös műveletét. Tizenkilenc perced van a Korongig. Sok szerencsét. Sok szerencsét. Vége.

Alig figyelt oda, lecsavarta a rádiofonia vezetékét, az oxigéncsövet, a másik kis vezetéket — a hevedereket már kikapcsolta. Amikor fölemelkedett, kigyúlt a gyorsuláscsökkentő automata rubinvörös lángja — az egész fülke hol előbukkant a sötétségből, hol belemerült a csökkent feszültség zavaros, narancsvörös fényébe. A motor nem állt le. A vörös fény mintha tanácskérően tekintett volna rá a félhomályból. Egyenletes búgás hallatszott: a figyelmeztető jelzés. A gyorsuláscsökkentő nem bírta önműködően kikapcsolni a motorokat. Tántorogva a fotel mögé lódult.

A kapcsoló a padlóba süllyesztett dobozban volt. A dobozt kulcsra zárták. Igen, egészen biztos, hogy zárva van. Megrántotta a fedelet — nem engedett. Hol a kulcs?

A kulcs sehol. Még egyszer nagyot rántott — hiába. Talpra szökkent. Vakon maga elé bámult — az elülső képernyőkön már nem ezüstösen, hanem a hegyi hó vakító fehérségében lángolt az óriási Hold. Kráterek fűrészfogas árnyai vonultak végig a Korongon. A radar magasságmérő megszólalt — vajon már régen megindult? Egyenletesen ketyegett; zöld számok ugrottak elő a derengésből: huszonegyezer kilométer.

A fény állandóan hunyorgott, a biztosíték ütemesen kikapcsolta az áramot. Amikor kialudt, a fülkére már nem borult sötétség — a Hold kísérteties ragyogása teljesen betöltötte, és csak kissé gyengült a lámpák alélt izzása idején.

A hajó egyenesen repült, mindig csak egyenesen, és sebessége 0,2 g-s maradék gyorsulásnál is állandóan növekedett: a Hold egyre erősebben vonzotta. Mit tegyen? Mit tegyen? Még egyszer a dobozhoz ugrott; belerúgott a fedélbe — az acél meg sem rezdült.

Mindjárt! Istenem! Hogyan lehetett ennyire ostoba! Egyszerűen — egyszerűen el kell jutnia a hólyag másik oldalára! Hiszen van rá mód! Közvetlenül a kijáratnál, ott, ahol az üvegbura szűkülő alagútja csapóajtóval végződő tölcsérré alakul — ott különleges, vörösre lakkozott kar van, fölötte tábla: CSAK AZ ELOSZTÓSZERKEZET MEGHIBÁSODÁSA ESETÉN. Elég, ha meghúzza, és az üvegbura csaknem egy méterrel feljebb emelkedik — alsó pereme alatt átmászhat a másik oldalra! Ott egy darabka szigeteléssel megtisztítja a vezetéket és…

Egyetlen szökkenéssel a vörös karnál termett.

„Szamár!” — szidta magát, megragadta az acélfogantyút, meghúzta, hogy szinte megroppant a vállízülete. A fogantyú kiugrott az olajtól csillogó acélbot teljes hosszában — a bura meg se moccant. Bambán meredt rá — a fülke mélyében látta a lángoló Holddal telt képernyőket, feje fölött a fény állandóan hunyorgott —, még egyszer megrántotta. a fogantyút, noha már kihúzta… semmi.

A kulcs! A kapcsolódoboz kulcsa! Hasra vetette magát a padlón, a fotel alá pillantott. Csak a „súg” hevert ott…

A fény szüntelenül villogott, a biztosíték egyenletesen ki-bekapcsolta az áramot, valahányszor a lámpák kialudtak, körös-körül minden csontvázfehérré változott.