Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

Kilenckor még elég világos volt, valamennyi ügyeletes pilóta otthagyta a rádiófigyelést, és kint ácsorgott a leszállópálya hatalmas betonsíkja körüli gyepen, az eget fürkészve. A navigátorszobába senkit sem engedtek be. A Főnök a városban volt, de estére megérkezett, kivette a dobozból a regisztráló szalagokat Thomas automata adójának jelzéseivel, majd felment az obszervatórium üvegfalú kupolájába, amely fekete radarkagylóit mindenfelé meregetve tébolyultan forgott.

Thomas egy kis AMU rakétával repült. Bár atomüzemanyaga — így vigasztalta a pilótákat a tankoló csoport őrmestere — elég lett volna, hogy körülrepülje a fél Tejútrendszert, valamennyien eszeveszett bolondnak tartották, sőt egyikük dühöngve szidta, mint a bokrot, hiszen az AMU-ban szinte semmi oxigén nincs: öt napi adag, nyolc órás vastartalékkal. Az állomás nyolcvan pilótája meg a rengeteg mentőhajó — összesen majdnem ötezer rakéta — négy napon át tűvé tette a szektort, amelyben Thomas eltűnt. Nem találtak semmit — mintha kámforrá vált volna.

A második Wilmer volt. Őt, őszintén szólva, nemigen szerették; komoly okuk tulajdonképpen nem volt erre, de apró-cseprő annál több. Senkinek sem engedte, hogy befejezze a mondókáját, örökösen közbevágott. Mindig a legalkalmatlanabb pillanatban kezdett hülyén röhögni, és minél jobban idegesített ezzel valakit, annál hangosabban hahotázott. Mikor éppen nem volt kedve pontosan leszállni, egyszerűen leereszkedett a pálya melletti gyepre, és gyökerestül kiégette a füvet meg a földet, egy méter mélyen. Ha viszont egy negyed milliparszekre betévedt valaki az ő járőrkörzetébe, rögtön jelentést tett, még ha a Bázisról való kolléga volt is az illető. Aztán volt még néhány csip-csup dolog, amit említeni is kínos — mások törülközőjét használta, hogy az övé tovább maradjon tiszta —, de mikor nem tért vissza az őrjáratból, mindenki ráébredt, hogy Wilmer a legrendesebb fiú és haver. Megint tébolyultan forgott a radar, a pilóták váltás nélkül, éjjel-nappal repültek, a rádiósok haza se mentek, felváltva aludtak egyet a fal melletti padon, még az ebédjüket is felvitették, a Főnök, aki szabadságon volt, különrepülővel jött vissza, a pilóták négy napon át tűvé tették a szektort, és egytől egyig olyan hangulatban voltak, hogy ha a legkisebb csavar nem volt eléggé meghúzva, majdnem agyonverték a szerelőt. Két szakértő bizottság érkezett, egy AMU 116-ot, amely szakasztott olyan volt, mint Wilmer rakétája, a legapróbb csavarig szétszedtek, mint egy órát — a legcsekélyebb eredmény nélkül.

Igaz ugyan, hogy a szektor ezerhatszáz millió köbkilométer, de a nyugodtakhoz tartozik: se meteorveszély, se állandó rajok, még száz éve nem látott, régi üstökösök pályája sem halad erre — tudjuk ugyanis, hogy az ilyen üstökös szeret néha miszlikbe szakadni valahol a Jupiter táján, az óriásbolygó „perturbációs malmában”, aztán régi útvonalán fel-felbukkan a széttört fej egy-egy darabkája. De ebben a szektorban a világon semmi sem volt, egyetlen árva műhold vagy planetoid sem, a Sávról már nem is beszélve; éppen azért nem szerette senki az itteni járőrszolgálatot, mert az űr olyan reménytelenül „tiszta” errefelé.

És mégis, Wilmer már a második, akinek itt nyoma veszett. Regisztráló szalagja, melyet természetesen egy tucatszor lehallgattak, lefényképeztek, sokszorosítottak és felküldtek az Intézetbe, pontosan annyit árult el, mint Thomas szalagja — vagyis semmit. Egy darabig jöttek a jelzések, azután nem jöttek többé. Az automata adó elég ritkán küldözgette őket, csak óránként egyszer. Thomas tizenegy, Wilmer tizennégy ilyen jelzést hagyott maga után. Ez volt minden.

A második baleset után a Főnökség lázas tevékenységbe kezdett. Először is ellenőrizték valamennyi rakétát az atommáglyákat, a kormányművet, minden egyes csavart. Ha egy műszer üvegén karcolást fedeztek fel, rámehetett valakinek a vakációja. Azután átállították valamennyi adó óraszerkezetét — mintha bizony abban lett volna a hiba! Azóta tizennyolc percenként küldik jelzéseiket a rakéták. Ez még nem lenne baj, ellenkezőleg; csak az a kellemetlen, hogy a rámpán ott áll a két rangidős tiszt, és irgalmatlanul elszed mindent az emberektől: a morzsacsipegető és éneklő madárkákat, a lepkéket, méhecskéket, ügyességi játékokat; rövidesen egész halom gyűlt össze a Főnök szobájában az elkobzott holmikból. A rosszmájúak szerint azért van olyan gyakran zárva az ajtó, mert a Főnök maga játszik velük.

Mindezek ismeretében értékelhetjük csak igazán Pirx pilóta bűvészmutatványát, hogy mégis sikerült a kismalacok kuckóját AMU-jára csempésznie. Igaz, hogy játszani nem lehet vele — de az erkölcsi elégtétel is valami.

Az őrjárat már kilencedik órája tartott. Ólomlábon vánszorgott az idő. Pirx pilóta csak ült a karosszékében, biztonsági övekbe tekerve, mint egy múmia, mindössze a karja és a lába volt szabad, s apatikusan bámulta a képernyőket. Hat hétig párosan repültek, háromszáz kilométerre egymástól, de aztán a Bázis visszatért a korábbi módszerhez — a szektor üres, tökéletesen üres, az az egy járőrrakéta is sok hozzá, de a csillagtérképen nem lehet „lyukat” hagyni, hát tovább cirkáltak a járőrök, megint egyesével. Pirx volt a tizennyolcadik, mióta a páros őrjáratokat megszüntették.

Jobb dolga nem lévén, azon törte a fejét, mi történhetett Thomasszal és Wilmerrel. A Bázison már alig emlegették őket, de repülés közben az ember elég magányos, hogy a légmeddőbb töprengésre is ráfanyalodjék. Pirx már idestova három éve repült (két éve és négy hónapja, hogy egészen pontosak legyünk), s öreg űrrókának tekintette magát. Érthető, hogy gyötörte az űrunalom — ez igazán nem holmi nagyképű póz volt.

A járőrszolgálatot nemhiába hasonlítják a fogorvos várószobájához: az egyetlen különbség, hogy a fogorvos nem jön. A csillagok, persze, meg se moccannak, a Föld egyáltalán nem látszik, vagy különösen szerencsés esetben annyit látni belőle, mint egy megkékült köröm apró darabkája, azt is csak az őrjárat első két órájában, mert azután ugyanolyan csillag lesz, mint a többi, csak éppen lassan mozog. A Napba, mint tudjuk, nem lehet. belenézni. Ilyen körülmények között a kínai fejtörők és az ügyességi játékok igazán úgy kellenek, mint egy falat kenyér. A pilótának azonban az a kötelessége, hogy türelmesen lógjon az övek gubójában, ellenőrizze a közönséges tévé— és radarernyőket, időnként jelentse a Bázisnak, hogy nem történt semmi, rápillantson a reaktor üresjárat-mutatójára; néha — de csak nagyon-nagyon ritkán — segítségkérő, sőt talán SOS jelzés érkezik a szektor valamelyik részéből, s akkor aztán lóhalálában rohanni kell, de ilyen főnyeremény legfeljebb évente egyszer-kétszer adódik.

Fontoljuk csak meg a dolgot, akkor megérthetjük: a pilóták ilyen és hasonló gondolatai és ábrándjai, amelyek földi szemmel nézve vagy az egyszerű rakétautasok szemszögéből bizony vérszomjasnak rémlenek, nagyon is emberiek. Mikor a földi halandót másfél trillió köbkilométer űr veszi körül, amelyben még egy csipet cigarettahamu sincsen, rögeszmévé nő benne a vágy, hogy végre történjen valami, ha más nem, akár egy szörnyű katasztrófa.

Százhetvenkét őrjárata alatt Pirx pilóta sokféle lelkiállapoton ment keresztül, volt álmos, elkeseredett, érezte magát aggastyánnak, különccé vált, majd a téboly egy korántsem enyhe fajtáját vélte magán felismerni, végül pedig — éppúgy, mint diákkorában — történeteket agyalt ki, sokszor olyan bonyolultakat, hogy az őrjárat végére sem tudta őket befejezni. Persze mindemellett tovább unatkozott.