Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

Alámerülve a magányos töprengés labirintusába, Pirx tudta, hogy egész biztosan nem talál ki semmit, nem oldja meg a két pilóta eltűnésének rejtélyét — hiszen a Bázis és az Intézet legmenőbb szakértői hónapokig rágódtak rajta, minden eredmény nélkül. Szívesebben játszott volna a kismalacokkal meg a farkassal, ami, ha talán nem is kevésbé haszontalan, mindenesetre derűsebb időtöltés. De a motorok hallgattak, semmi okot sem tudott kisütni beindításukra, a rakéta csak száguldott erősen megnyúlt ellipszis pályáján, amelynek egyik gyújtópontjában a Nap állt, a malackák pedig várhatták a jobb időket.

Hát akkor lássuk: mi történt Thomasszal és Wilmerrel?

Egy prózai lelkű laikus azzal a feltevéssel kezdené, hogy rakétájuk összeütközött valamivel, például meteorral, kozmikus porfelhővel, üstökösfej-maradvánnyal, vagy mondjuk, egy ócska rakétaroncs darabjával. De az ilyen összeütközés csak annyira valószínű, mint az, hogy egy nagy gyémántra bukkanunk a forgalmas járdán. Sőt, hiteles számítások szerint, gyémántot találni sokkal könnyebb.

Unalmában — kizárólag unalmában — Pirx adatokat kezdett betáplálni számítógépébe, egyenleteket állított fel, az összeütközés valószínűségét számítgatta. Végül akkora szám jött ki, hogy a gép kénytelen volt levágni tizennyolc utolsó jegyét, mert nem fért el az eredményablakban.

Különben is, a szektor üres. Se régi üstököspálya, se kozmikus porfelhő — semmi. Ócska rakétaroncs idevetődhetne éppen — elméletileg ide éppúgy, mint a kozmosz bármely más részébe — mérhetetlenül sok esztendő után. De Thomas és Wilmer messziről meglátta volna, legalább kétszázötven kilométerről, ha pedig éppen a Nap irányából jön, a meteoradar akkor is legalább harminc másodperccel az ütközés előtt riasztja őket, és ha a pilóta nem figyel fel a riadóra, például mert szunyókál, az automata berendezés akkor is végrehajtja a kikerülő manővert. De tegyük fel, hogy a kikerülő automata elromlott — nos, ilyen rendkívüli csoda megtörténhet egyszer, de nem kétszer egymás után, alig két hét alatt. Körülbelül ennyit sütne ki a laikus, aki nem tudja, mi minden történhet egy rakétával útközben — sokkal veszélyesebb dolgok, mint meteorba vagy odvas üstökösfejbe botlani. A rakéta, még az olyan kicsi is, mint az AMU, csaknem száztizennégyezer fontos alkatrészbál áll; a fontosság úgy értendő, hogy hibájuk végzetes lehet. Kevésbé fontos alkatrészekből ugyanis több mint egymillió van. Igen ám, de ha végzetes baleset történik, a hajó a pilóta halála után sem törik pozdorjává, és nem tűnik el nyomtalanul, mert mint a régi pilótamondás tartja, az űrben semmi sem vész el; ha ott felejted a cigarettatárcádat, csak ki kell számítani a mozgáselemeit, és a megfelelő időpontban érte menni, a pályáján keringő tárca a kiszámított másodpercben csillagászati pontossággal a kezedbe sétál. Mivel minden test a végtelenségig kering pályáján, a szerencsétlenül járt hajók roncsát előbb-utóbb csaknem mindig megtalálják. Az Intézet nagy számítógépei több mint negyvenmillió lehetséges pályát számítottak ki, amelyeken az eltűnt pilóták rakétája keringhet, és mindezeket a pályákat végigkutatták: pontról pontra letapogatták a Föld legerősebb radarjainak koncentrált sugárnyalábjával. Minden eredmény nélkül.

Persze nem állíthatjuk, hogy ezzel a szondázással a Naprendszer egész terét átkutatták volna. A rakéta az óriási térséghez képest a porszemnél is parányibb — sokkal kisebb, mint egy atom a földgolyóhoz képest —, de a két hajót mindenütt keresték, ahol egyáltalán megfordulhattak, hacsak maximális sebességgel el nem hagyták az őrjáratra kijelölt szektort. De hát miért hagyták volna el a pilóták a szektorukat? Hiszen nem kaptak semmiféle rádiójelzést vagy felhívást, semmi sem történhetett velük — ez bebizonyosodott.

Úgy látszik, Thomas és Wilmer a rakétájával együtt elpárolgott, mint vízcsepp a tüzes vasról, vagy pedig…

A fantáziával megáldott laikus, a prózai lelkű laikussal ellentétben, a titokzatos eltűnés okát mindenekelőtt az űrben leselkedő, rejtélyes lényekben, más égitestek szuperintelligens, de gonosz lakóiban gyanítaná.

De ki hisz manapság efféle lényekben, mikor az űrhajózás oly régen folyik, és a kozmosz bejárt térségében sehol sem bukkantak rájuk? A „lényekről” szóló viccek száma alighanem meghaladja már a Naprendszer-térség köbkilométereinek számát. A zöldfülűeken kívül, akik még csak a laboratórium mennyezete alatt függő fotelben repültek, nincs, aki egy darab múlt heti újságpapirost is feltenne a létezésükre. Ha élnek idegen bolygókon értelmes lények, akkor azok nagyon-nagyon messze vannak tőlünk.

Néhány primitív puhatestű, néhány zuzmó, baktérium, ázalag, amely a Földön ismeretlen: lényegében ez volt sok év expedícióinak minden eredménye. No de még ha volnának is ilyen lények, vajon nem lenne okosabb dolguk, mint apró járőrrakétákra vadászni ebben az átkozott, üres szektorban? És hogyan közelítenék meg őket észrevétlenül?

Az efféle kérdésekből nyomban kiviláglik, hogy az egész hipotézis abszolút, gigászi képtelenség; és oly sok az ilyen kérdés, hogy a játék maradék kis értelmét is elveszíti. Pirx, jóllehet a repülés kilencedik órájában már semmiféle elmetornától sem riadt vissza, e kíméletlenül józan igazságok fényében alig tudta rávenni magát, hogy legalább egy kis időre teret adjon képzeletében a démoni csillaglényeknek.

Időnként, mikor a súlytalanság ellenére fárasztani kezdte az örökösen egyforma testhelyzet, kicsit megdöntötte a fotelt, amelybe szorosan bele volt szíjazva, aztán hol jobbra, hol balra nézett, és közben, bármilyen furcsa, egyáltalán nem látta a háromszáztizenegy ellenőrző lámpát, lüktető képernyőt, mutatót és mérőórát, mert olyanok voltak számára, mint az átlagember számára az ismerős arc vonásai, melyeket oly jól és oly régóta ismer, hogy nem kell már a szájszöglet biggyedését, a szem villanását vagy a homlok ráncait fürkésznie, anélkül is rögtön tudja, mit fejez ki az arc. Így olvadtak a műszerek és az ernyők Pirx szemében egyetlen egésszé, amely azt mondotta, hogy minden rendben van. Mikor aztán ismét előrenézett, a két nagy csillagképernyőt látta, köztük pedig saját arcát a homlokát és állát részben eltakaró, sárga sisak ablakában.

A két csillagernyő között ugyanis tükör volt, nem túlságosan nagy, de úgy helyezték el, hogy a pilóta éppen saját magát lássa benne, és semmi mást. Hogy a tükör tulajdonképpen miért van ott és mire szolgál, azt homály borítja. Helyesebben, a tükör felszerelése mellett szóló bölcs érvek ismeretesek, de nemigen győzik meg a pilótákat. Az érveket a pszichológusok találták ki. Bármennyire furcsán hangzik — mondják ők —, az ember gyakran, főleg ha hosszabb ideig egyedül van, felhagy saját lelkiállapotának és érzelmeinek ellenőrzésével, és teljesen váratlanul megtörténhet, hogy valami hipnotikus zsibbadás vesz erőt rajta, sőt nyitott szemmel éber álomba zuhan, amelyből nem mindig sikerül időben felébredni. Mások nem tudni, honnét előkúszó érzéki csalódások, szorongásos állapotok vagy heves indulatok rabjai lesznek, s mindeme ingerek legjobb gyógyszere állítólag saját arcunk ellenőrzése. Lehet, viszont tíz-húsz órán át egyre a saját arcunkat bámulni, és akarva, nem akarva minden rándulását megfigyelni roppant kellemetlen. Ezt is kevesen tudják a járőrrakéták pilótáin kívül. Rendszerint ártatlanul kezdődik a dolog, valamilyen pofát vág az ember, elfintorodik egy kicsit, vagy rávigyorog a saját képmására, aztán már egymást követik az egyre torzabb fintorok; így van ez, mikor egy ilyen természetellenes helyzet tovább tart, mint ameddig józanul el lehet viselni.