Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

Pirx csavargatni kezdte a szabályozót, de a fényfoltocska sehogy sem akart élesebbé válni, így hát az erre szolgáló második prizmával félbevágta, aztán összeigazgatta két eltolódott felét, s amikor ez sikerült, a skálára pillantott — és harmadszor is kővé dermedt.

A fénylő objektum négy kilométernyire repült a rakétájától! Olyan ez, mintha valaki versenyautóval száguldva hirtelen öt milliméternyire találná magát egy másik autótól. A négy kilométeres távolság éppen ilyen veszélyesnek és tilosnak számít az űrben.

Pirxnek már nem maradt sok tennivalója. A fénypontra irányította a külső távhőmérőt — távvezérelt karral mozgatta az irányzékot, amíg pontosan rá nem állt a tejszerűen derengő pontra —, és szeme sarkából leolvasta az eredményt: 24 Kelvin fok.

Ez azt jelentette, hogy a fényforrás hőmérséklete ugyanannyi, mint a környező űré — mindössze 24 fokkal magasabb az abszolút nulla pontnál.

Most már szinte teljesen biztos volt benne, hogy a fénypont nem létezhet, nem világíthat, még kevésbé mozoghat — de mivel mégis az orra előtt úszott, tovább követte.

A fény szemlátomást gyengült, egyre gyorsabban. Egy perc múlva megállapította, hogy a fényforrás már száz kilométerre távolodott tőle. Megnövelte sebességét.

Ekkor történt talán a legelképesztőbb dolog.

A fénypont eleinte hagyta, hogy utolérje. Már csak 80, 70, 50, 40 kilométerre volt a hajó orrától. Aztán megint előre szökött. Pirx tovább növelte sebességét, 75 kilométerre másodpercenként. A fénypont sebessége 76 volt. Pirx megint gyorsított, de már nem ilyen apránként. Félerőre állította a motort, s a hajó kilőtt. A földi nehézkedés háromszorosa préselte a pilótát a párnázott fotelba. A kis nyugalmi tömegű AMU rakéta úgy gyorsult, mint egy versenyautó. Kisvártatva már másodpercenként 140-nel száguldott.

A fénypont sebessége 140,5 volt.

Pirx pilóta érezte, hogy melege kezd lenni. Teljes erőre kapcsolt. Az AMU 111 felbúgott, mint a megpendített húr. A sebességmérő, amely a mozdulatlan csillagképekhez viszonyított sebességet mutatja, gyorsan kúszott felfelé: 155–168 — 177–190 — 200.

Kétszáznál Pirx megnézte a távmérőt, ami tíztusázóhoz méltó sportteljesítmény volt, tekintettel a 4 g gyorsulásra.

A fénypont szemlátomást közeledett, nőtt — már csak tizenöt, aztán tíz, végül hat kilométerre volt — még egy pillanat, és három kilométernyire. Most nagyobbnak látszott, mint egy borsószem kinyújtott tenyerünkön. Korongján most is elmosódott, sötét sávok vonultak át. Fénye a kettes nagyságrendű csillagokéval vetekedett, de korong volt, és nem pont, mint a csillagok.

Az AMU 111 kitett magáért. Pirx büszke volt rá. A kis pilótafülkében meg sem rezdült semmi, még akkor sem, amikor hirtelen teljes meghajtásra kapcsolt — semmi berezgés! A tolóerő ideálisan tengelyirányú, a fúvókák csiszolása tökéletes, a motor húz, mint a sátán.

A fénypont egyre közeledett, most rendkívül lassan. Már csak két kilométerre volt. Ekkor Pirx villámgyorsan gondolkodni kezdett.

Ez az egész história nagyon furcsa. A fénypont nem tartozhat földi hajóhoz. Űrkalózok? Nevetséges. Űrkalózok nincsenek, és különben is, mi a csudát keresnének itt, ahol a madár se jár? A fénypont igen gyorsan mozog, sebességét könnyen változtatja, pillanatok alatt gyorsít vagy fékez. Ha akarja, elmenekül, most meg közel engedi magához. Ez különösen nem tetszett Pirxnek. Arra gondolt, hogy így viselkedik — a csalétek. Például a horogra tűzött giliszta a hal orra előtt.

És, persze, rögtön a horogra gondolt.

— Várj csak, öregem — szólt magában Pirx, és hirtelen úgy lefékezett, mintha legalábbis egy planetoid tűnt volna föl előtte, bár sem a radar, sem a képernyők nem mutattak semmit. Noha ösztönösen leszegte a fejét, melléhez szorítva állát, amennyire csak bírta, az automata pedig villámgyorsan feltöltötte szkafanderét sűrített oxigénnel, hogy a lassulás sokkját kivédje — néhány percre elsötétült előtte a világ.

A graviméter mutatója mínusz 7-re ugrott, megingott, aztán lassan felkúszott mínusz 4-re. Az AMU 111 sebességének csaknem egyharmadát elvesztette: már csak másodpercenként 145 kilométerrel repült.

Hol a fénypont? Egy pillanatra megijedt, hogy elvesztette. Nem, megvan. De messze. Az optikai távmérő szerint 240 kilométerre. Ennél többet kellett volna megtennie két másodperc alatt. Tehát — rögtön az ő manővere után — amaz is hirtelen csökkentette sebességét!

Ekkor — később maga is csodálkozott, hogy csak ekkor — jutott eszébe, hogy biztosan éppen ez az a titokzatos valami, amivel Thomas és Wilmer találkozott őrjárata közben.

Eddig nem is gondolt veszélyre. Most belényilallt a félelem. Csak egy futó kétely erejéig. Persze hogy ilyesmi nem történhet — de hátha ez mégis egy idegen, nem földi űrhajó fénye? Szemlátomást közeledett, csökkentette sebességét, 60, 50, 30 kilométerre volt — Pirx gyorsított egy kicsit, és elámult, milyen villámgyorsan megnőtt a fényfolt — már megint ott volt közvetlenül előtte, két kilométerre a rakétájától!

A fotel másik zsebében huszonnégyszeres nagyítású éjszakai távcsövet tartottak; csak kivételesen használták, például ha elromlott a radar, és sötét oldaláról kellett megközelíteni valami műholdat. De most éppen kapóra jött. Akkorára nagyította a fényfoltot, mintha nem egészen száz méterre lenne. A távcsövön át kis korongnak látszott, fehér volt, mint a tej, vagy inkább, mint a vizes tej, és kisebb, mint a Hold a Földről nézve. Függőleges, sötét sávok vonultak át rajta. És a csillagok, mikor eltakarta őket, nem tűntek el azonnal, hanem csak egy idő múlva, mintha a fehér korong széle kissé ritkább és áttetszőbb volna a közepénél.

De a tejfehér korong körül semmi sem takarta el a csillagok fényét. Száz méterről — a távcsövön át — egy láda nagyságú űrhajót is meglátott volna. De nem volt ott semmi. Semmiféle hajó. A fény nem egy rakéta helyzetlámpája vagy torkolatlángja.

Nincs ott semmi más, csak egy magányosan repülő, fehér fényfolt.

Meg kell bolondulni.

Óriási kedve támadt, hogy rálőjön a tejfehér korongra. Ez nem olyan egyszerű, mivel az AMU 111-en nincs semmiféle fegyver. A szabályzatban nem esik szó fegyverhasználatról. Pirx csupán két dolgot lőhetett ki a kabinból: önmagát vagy a szondagömböt. A járőrhajókat úgy építik, hogy a pilóta lassítószalagon függő, szigetelt burokban kilőheti magát. Ezt csak végszükségben teszi, hiszen ha kilőtte magát, természetesen már nem juthat vissza a rakétába. Maradt tehát a szondagömb. Ez nagyon egyszerű eszköz: vékony falú, üres gumigömb, olyan szorosan összegöngyölve, hogy gerelyre hasonlít. Alumíniumréteget gőzölnek rá, hogy jobban lehessen látni. Az aerodinamométer adataiból a pilóta nem mindig tudja megállapítani, hogy belépett-e már a bolygó légkörébe. Márpedig tudnia kell, hogy nincs-e hajója útjában ritka gáz. Ilyenkor kilövi a gömböt, amely automatikusan felfúvódik, és a hajóénál valamivel nagyobb sebességgel repül. Fényes foltja öt-hat kilométerről is látszik. Ha gázba jut, akármilyen ritka is az, felhevül a súrlódástól, és szétpukkan. Ekkor a pilóta tudja, hogy ideje megkezdeni a fékezést. Pirx igyekezett a hajó orrával megcélozni a homályos kis korongot. Radarral nem mérhette be, tehát az optikai irányzékot használta. Roppant nehéz egy ilyen kis tárgyat csaknem két kilométerről eltalálni. Mégis lőni próbált, de a korong nem engedte, hogy célba vegye. Valahányszor feléje fordította az AMU orrát, finoman manőverezve az oldalfúvókákkal, a korong nyugodtan félresiklott, és megint ott volt a bal oldali csillagernyő közepében. Négyszer ismételte meg ezt a manővert, minden alkalommal egy kicsit gyorsabban, mintha egyre inkább kiismerné Pirx szándékait. Nem akarta, hogy az AMU orra pontosan rá irányuljon, mindig kissé oldalazva repült.