Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

Nem botránkozott meg. Nem is csodálkozott. Csak szemlélődött. Aztán kedve támadt kinyújtóztatni a csontját. Fölmenjen a sétafedélzetre?

Felállt, kissé meghajolt, és kiment. A tükröző anyaggal borított, négyszögletes oszlopok között átvonulva megpillantotta tükörképét: nyakkendője megint lecsúszott, kilátszik az inggombja. És különben is, ki visel ma már ilyen nyakkendőt? Kint a folyosón megigazította. Beszállt a liftbe. A Legfelső emeletre vitette magát, a kilátófedélzetre. A lift nesztelenül nyílt ki. Egy lélek sem volt odafent. Ennek örült. A homorú mennyezet harmadrésze, a galérián álló nyugágysorokkal szemben, olyan volt, mint egy óriási, fekete ablak, amely a csillagos égre néz. A nyugágyak, a halomba rakott takarókkal, üresen búslakodtak. Csak az egyikben feküdt valaki, a sor vége felé, orráig bebugyolálva: az a különc öregúr, aki egy órával a többiek után jár ebédelni, és egyedül eszik az üres teremben, szalvétájába rejtve arcát, ha valaki ránéz.

Pirx leheveredett. A klimatizátor láthatatlan szája meg-megélénkülő, lágy szellőt fújt a galériára, olyan érzést keltve, mintha a fuvallat egyenesen az ég fekete végtelenjéből jönne. A Transzgalaktik mérnökei értik a dolgukat. A nyugágy kényelmes, talán még a pilótaszéknél is kényelmesebb, pedig annak a formáját matematikai alapon tervezték. Fázni kezdett. Ezért vannak itt a takarók. Beburkolózott; olyan puhák és könnyűek voltak, mint egy pihefelhő.

Valaki közeledett. A lépcsőn, nem a liften. Hiszen ez az asztaltársnője! Hány éves lehet? Most egészen más ruha van rajta. Vagy nem is ő az? A hölgy kényelembe helyezkedett, három nyugággyal arrább. Kinyitott egy könyvet. A szellő zizegtette a lapokat. Pirx kitekintett az ablakon. Gyönyörűen ragyogott a Dél Keresztje. Az ablakkeret elvágta a Kis Felhőt, csak a csücske látszott, világosabb foltocska a fekete égen. Arra gondolt; hogy az utazás hét napig tart. Hét nap alatt sok minden történhet. Szándékosan mocorgott egy kicsit. Mellén, a belső zsebében, megzizzent a vastag, négyrét hajtott papír. Kitűnő hangulatban volt: már várta, a második navigátori állás. Jól ismerte az előtte álló utat: Északföldről repülőgéppel Euráziába, aztán tovább, Indiába. Egész füzetre való menetjegye volt — érdekes olvasmány, minden jegy más színű, másolattal, szelvényekkel, helyjegyekkel, arany szegéllyel; mindaz, amit a Transzgalaktik az utasok kezébe ad, csak úgy csillog az ezüsttől és aranytól. A harmadik nyugágyban fekvő útitársnő nagyon csinos. Alighanem mégis ő az. Meg kellene szólítani — vagy mégse? Utóvégre már bemutatkozott. Rémes, hogy ilyen rövid neve van — mire mondani kezdi, már vége. „Pirx”: egészen úgy hangzik, mint „Iksz”. Telefonálásnál rengeteg baja volt emiatt. Megszólítsa? De mit mondjon?

Megint kínosan feszengett. Pedig milyen sokat várt ettől az úttól a Marson! A vállalat fizette a jegyét, valami üzleti kapcsolatban lehet a Transzgalaktikkal, nem a nagylelkűségét akarta, fitogtatni. Ő pedig, noha már majdnem hárommilliárdot repült, ilyen hajón, mint a Titán, még sohasem utazott. Hát igen, ez azért más, mint a teherhajók! Száznyolcvanezer tonna nyugvó tömeg, négy főhajtómű-reaktor, másodpercenként hatvanötös utazósebesség, ezerkétszáz utas, csupa egy— és kétszemélyes, fürdőszobás kabin, lakosztályok, szavatoltan állandó gravitáció, kivéve a rajtot és a leszállást, szuperkényelem, tökéletes üzembiztosság, negyvenkét főnyi legénység és kétszázhatvan főnyi kiszolgáló személyzet. Kerámia, acél, arany, palládium, króm, nikkel, indium, műanyagok, carrarai márvány, tölgyfa, mahagóni, ezüst, kristály. Két uszoda. Négy mozi. Tizennyolc közvetlen telefonvonal a Földre, csak az utasok használatára. Hangversenyterem. Hat főfedélzet, négy kilátófedélzet, önműködő liftek, helyfoglalás az egész Naprendszer minden hajójára, egy évre előre. Bárok. Játéktermek. Áruházak. Bazárutca — egy földi, óvárosi utcácska hű másolata — hangulatos kis borpincével, gázlámpákkal, holddal, kőfallal és a kőfalon sétáló macskákkal. Pálmaház, és az ördög tudja, mi még. Egy hónapig kellene utaznia, hogy legalább egyszer megnézhessen mindent.

Az útitársnő egyre csak olvasott. Muszáj a nőknek ilyen színűre festetni a hajukat? Normális ember az ilyen látványtól egy kicsit… Ámbár ennek tulajdonképpen egész jól áll ez a szín. Rá kellene gyújtani, gondolta Pirx, akkor mindjárt könnyebben megy a társalgás. Zsebébe nyúlt.

Elővette cigarettatárcáját. Soha életében nem volt cigarettatárcája, de ezt Bomantól kapta emlékbe, és barátságukra való tekintettel hordta. A tárca kicsit nehezebbnek rémlett a szokottnál. Csak egy icipicit. De ez biztos. Gyorsítanak?

Hegyezni kezdte a fülét. Ahá.

A motorok erősebben működtek. Civil utas persze nem hallaná ezt meg: a Titán gépházát négyszeres szigetelőfal választja el az utastértől.

Kiválasztott egy sápadt csillagocskát az ablakkeret sarkában, és figyelni kezdte. Ha csak gyorsítanak, akkor nem mozdul el a helyéről. De ha elmozdul…

Elmozdult. Lassan — nagyon lassan — elúszott az ablak oldala felé.

„Kanyar a hossztengely síkjában” — gondolta Pirx. A Titán „űralagútban” repül, ahol semmi sem kerülhet az útjába — nincs ott se porfelhő, se meteor, semmi, csak a nagy üresség. Ezerkilencszáz kilométerrel előtte száguld a Titán-Pilóta, amelynek az a feladata, hogy szabad utat csináljon az óriásnak. Miért? Minden eshetőségre — bár amúgy is szabad az útja. Az úrhajók szigorúan betartják a menetrendet, s a Transzgalaktiknak zavartalan utat biztosit a maga parabolaszakaszán az Egyesült Űrhajózási Társaságok egyezménye. Senki sem kerülhet az útjába. A meteorjelzések manapság hat órával előre érkeznek, mióta automata szondák ezrei cirkálnak az Uránuszon túli szektorokban, a hajókat gyakorlatilag semmiféle külső veszély sem fenyegeti többé. A Sávnak — a Föld és a Mars közötti milliárd meteor pályájának — megvan a saját járőrszolgálata, azonkívül az űrhajózási útvonalak mind elkerülik az ekliptika síkját, ahol a veszedelmes Sáv a Nap körül kering. Óriási a fejlődés, csak azóta is, hogy Pirx járőrpilóta lett.

A Titánnak tehát semmi oka sincs manőverezni, nem kerülhet ki akadályt, mert akadály nincs. És mégis kanyarodik, Pirxnek már nem is kellett a csillagos égre néznie, egész testével érezte a kanyart. Ha akarná, az ív görbületét is kiszámíthatná, ismerve a hajó sebességét, tömegét és a csillagok elmozdulásának mértékét.

„Valami történt — villant át rajta. — De mi?”

Az utasokkal nem közöltek semmit. Titkolóznak? Miért? Nem ismerte a luxushajókon uralkodó szokásokat. Ahhoz viszont értett, ami a gépházban vagy a kormányfülkében történhet — nincs olyan sok lehetőség. Géphiba esetén a hajó megtartaná korábbi sebességét, vagy lassítana. A Titán azonban…

És ez már négy perce tart. Tehát majdnem 45 fokos irányváltoztatás. Érdekes.

A csillagok mozdulatlanná váltak.

Egyenesen repültek tovább. A cigarettatárca, melyet Pirx még most is a kezében tartott, egyre súlyosabb lett. Egyenes pályán repülnek, és fokozzák a sebességet.

Hirtelen világossá vált minden. Egy pillanatig mozdulatlanul ült, aztán felállt. Az ő súlya is megnőtt. A szürke szemű útitársnő rápillantott.

— Történt valami?

— Ó, dehogy. Semmi különös.

— Valami megváltozott. Maga nem érzi?

— Semmi az egész. Kicsit gyorsítunk — felelte. Most elkezdhetné a szabályos, bevezető beszélgetést. Az asszonyra nézett. Hajszíne csöppet sem zavarta. Nagyon szép nő.