Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

„Albatrosz reaktorában spontán láncreakció ment végbe stop emberveszteségeim vannak stop égési sebek stop orvosokat kérek stop adómat tönkretette a robbanás stop reaktor szivárog stop készen állok a reaktor kilökésére ha nem tudom megállítani a szivárgást stop” — olvasta le Pirx a fénypont villogását.

Az Albatrosz már nem látszott. A csillagok között súlyos, borostyánsárga-fehéres-szürkés gomolyag lebegett, felül ágas-bogas nyúlvánnyal. Lefelé úszott, a képernyő bal alsó sarka felé, mert a katasztrófa szektorából új pályán kilépő Titán föléje került.

Hosszú fénycsík hullott a sötét kormányterembe a rádiós szoba ajtajából. A Ballisztikus hangja hallatszott:

— Ballisztikus nyolc Luna Központnak. Megálltam a 65-ös szektor központi részében. A Lendület egy milliparszekkel alattam fényjelzéssel közli, hogy emberveszteségei vannak, szivárog a reaktora, készen áll a reaktor kilökésére. Orvosi segítsége kér, az orvost már küldöm. Az Albatrosz legénységének keresését megnehezíti a radioaktív felhő, amelynek felszíni hőmérséklete több mint ezerkétszáz fok. Látótávolságban vagyok a Titán Aresterrától; amely teljes meghajtással elhalad mellettem, átlépve a 66-os szektorba. Várom a Kobold hét nulla kettő érkezését, hogy megkezdjük a közös mentőakciót. Vége.

— Mindenki a helyére! — harsant fel egy erőteljes hang. Ugyanakkor a kormányterem hátsó falán kigyulladt a villany. Nagy jövés-menés kezdődött, az emberek háromfelé indultak egyszerre, Mindell parancsokat adott a vezérlőpultnál, csilingeltek a telefonok, végül kiürült a terem, a parancsnokon, Mindellen és Pirxen kívül csak a fiatal távírász maradt ott — a sarokban állt, a képernyővel szemben, s a lassan eloszló, egyre nagyobb és sötétebb füstfelhőre meredt.

Á, maga az — mondta a Titán kapitánya, mintha csak most venné észre Pirxet, és kezet nyújtott. — Jelentkezik a Kobold? — kérdezte Pirx feje fölött valakitől, aki a rádiós szoba ajtaján nézett be.

— Igen, navigátor úr, már fékez.

— Jól van.

Egy darabig álldogáltak, a képernyőt nézték. A szennyes felhő utolsó foszlánya is eltűnt. Nem látszott már semmi, csak a tiszta, csillagos sötétség.

— Kijutott valaki? — kérdezte Pirx, mintha a Titán parancsnoka többet tudhatna nála. De hát ő a kapitány, és a kapitánynak mindent tudnia kell.

— A lassítójuk mondhatta fel a szolgálatot — felelte az első navigátor. Majdnem egy fejjel volt alacsonyabb Pirxnél. Haja mintha ólomból lenne, nem tudni, őszül-e, vagy mindig ilyen volt.

— Mindell — szólt oda az arra siető mérnöknek —, legyen szíves, közölje, hogy vége a riadónak. Táncolhatnak.

— Ismerte az Albatroszt? — fordult a némán álldogáló Pirxhez.

— Nem.

— Nyugati Társaság. Huszonháromezer tonna. Mi van?

A távírász lépett be, s egy teleírt űrlapot adott át. Pirx elolvasta az első szavakat: „Ballisztikus a… „

Hátrább lépett. De most útjukban volt az embereknek, akik percenként rohantak át a kormánytermen, ezért inkább egészen a sarokba húzódott. Mindell sietett be.

— Mi van? — szólította meg Pirx. Mindell izzadt, zsebkendővel törölgette a homlokát. Pirxnek úgy rémlett, mintha már évek óta ismerné.

— Élnek — felelte kissé fújtatva Mindell. — Elég közel voltak a robbanáshoz. A reaktoruk hűtője nem bírta ki. Mindig az a rohadt hűtő döglik be először. Első— és másodfokú égési sebek. Már ott vannak az orvosok.

— A Ballisztikusról?

— Onnan.

— Navigátor úr! A Luna Központ! — kiáltott be valaki a rádiós szoba ajtajából, és a kapitány kiment. Pirx ott maradt Mindell-lel szemben, aki gépiesen megérintette dagadt arcát, s eltette a zsebkendőjét.

Pirx szerette volna tovább faggatni Mindellt, de aztán nem szólt többet, csak biccentett, és átment a rádiós szobába. A hangszóró tíz hangon beszélt egyszerre, öt szektor hajói kérdezősködtek az Albatroszról, a Lendületről, végül is a Luna Központ mindenkit utasított, hogy maradjanak csendben, és megpróbálta kibogozni a távközlési gubancot, amely a körzet lezárása után a 65-ös szektor körül keletkezett. A kapitány a távírász mellett ült, és írt valamit. Egyszer csak a távírász levette fülhallgatóját, és maga elé tette, mintha már nem lenne rá szüksége. Legalábbis így tetszett Pirxnek. A rádiós mögé lépett. Meg akarta kérdezni, mi van az Albatrosz embereivel, sikerült-e kijutniuk. A rádiós megérezte, hogy Pirx mögötte áll, fölemelte a fejét, és ránézett. Pirx már nem kérdezett semmit. Szótlanul kiment a CSAK A CSILLAGSZEMÉLYZET SZÁMÁRA feliratú ajtón.

Murányi Beatrix fordítása

Az állomástól még hosszú volt az út, különösen annak, aki — mint Pirx — bőröndöt cipelt. A ködös kora hajnalban kísértetiesen fehérlettek a rétek. Az úton teherautók robogtak, reflektoruk fényében ezüstösen gomolygott a köd, a kanyar előtt kerekük élesen megcsikordult, és féklámpáik vörösen felizzottak. Pirx átvette a bőröndöt a másik kezébe, és fölpillantott az égre. A ködréteg vékony lehetett, mert látszottak a csillagok. Akaratlanul is megkereste a Mars járat tájolócsillagát. Ebben a pillanatban megremegett a szürke félhomály. Valószínűtlenül zöld fény hasított át a ködön. Pirx beidegzett reflexként kinyitotta a száját, már hallatszott is a dörgő robaj, aztán megjött a forró fuvallat. Megremegett a föld. Egy pillanat alatt zöld nap emelkedett a síkság főlé. Boszorkányos fényben izzott fel a hó, egészen a láthatárig, az útmenti oszlopok árnyéka futni kezdett, minden, ami nem volt vakító zöld, olyan fekete lett, mintha megszenesedett volna. Pirx zöldre vált kezét dörzsölgetve nézte, amint a dombok övezte katlanban, melynek közepén, egy építész szeszélyes fantáziájának gyümölcseiként, kísérteties fényben úszó minaretek meredeztek, az egyik ilyen karcsú torony elszakad a földtől, és tűzoszlopa hátán méltóságteljesen emelkedni kezd; majd amikor a dörej már az egész teret betöltő anyagi erővé vált, szeme elé tartott ujjai résén keresztül a távoli tornyokat, épületeket, tartályokat is kivehette, amint felragyogtak a tündöklő aureolában; a kapitányság ablakai lángoltak, mintha tűzvész dúlna mögöttük, minden körvonal hullámzani és hajladozni kezdett a felhevült levegőben, a színjáték előidézője pedig diadalmas bőgéssel tűnt el a magasban, hatalmas, füstölgő, fekete karikát hagyva maga után odalent a földön. Kisvártatva kövér, meleg csöppekben hullani kezdett a csillagos égből a kondenzációs eső.

Pirx fölemelte bőröndjét, és tovább baktatott. Mintha a rakéta megrepesztette volna az éjszakát: percről percre világosodott, már látszottak a hólé tócsái az árokban, s az egész síkság lassan kibontakozott a hajnali ködből.

A vizesen csillogó drótkerítés mögött a reptéri személyzet hosszú, füves védősánca húzódott. A nyirkos, sárga, tavalyi fű csúszós volt, de Pirx sietett, nem kereste meg a legközelebbi lépcsőt, hanem nekifutott a meredek sáncnak, felkapaszkodott a tetejére — és messziről megpillantotta a hajóját.

Magányosan állt, toronymagasan kiemelkedve a többi rakéta közül. Hosszú évek óta nem építenek már ilyeneket. Pirx elindult a betonon, kikerülve a sekély tócsákat, beljebb megszűntek a tócsák, mert a kilövés forró fuvallatától egy pillanat alatt elpárolgott a víz. A betonkockák ugyanolyan szárazon és keményen dobbantak a léptei alatt, mint nyáron. Hajójához közeledve egyre jobban hátra kellett szegnie a fejét. A páncél olyan volt, mintha hol csirizzel kenték, hol agyagos rongyokkal dörzsölték volna. Hajdanában megpróbálták azbesztkarbid szálakkal kombinálni a wolframburkolatot. Mikor az ilyen hajó néhányszor megpörkölődött a légköri fékezésnél, olyan lett, mintha vedlene: cafatokban lógott a burkolata. Leszedni a cafatokat nem érdemes, mert úgyis megint előjönnek. Induláskor persze óriási miattuk az ellenállás. A stabilitásról meg a kormányozhatóságról jobb nem is beszélni. Csemege lenne az Űrhajózási Bíróságnak.