Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

Lassan ment, noha a bőrönd már nagyon húzta a vállát. Tüzetesen szemügyre akarta venni kívülről a hajót. A hágcsó rácsszerkezete igazi Jákob létrájaként rajzolódott az égre, a rakéta fala szürke volt, mint a kő. Egyébként minden szürke volt még: a betonon szétdobált üres ládák, palackok, rozsdás vasdarabok, csőtekercsek. A rendetlenség elárulta, milyen sebbel-lobbal rakodtak be. Húsz lépéssel a hágcsó előtt Pirx letette bőröndjét, és körülnézett. Úgy látszik, a rakodást már befejezték; a hernyótalpakon terpeszkedő, hatalmas rakodószalagot arrább tolták, kapcsai a levegőben lógtak, vagy két méterre a hajó falától. Megkerülte az acéllábat, amellyel a hajó a betonra támaszkodott. A toronymagas test feketén rajzolódott a hajnali égre. Pirx bement a tat alá. A félelmetes súly megroppantotta a vasbetont, a láb körül csillagalakban ágaztak szét a repedések.

„No, ezért is fizet majd a tulaj” — gondolta, mikor a tat sötét árnyékába lépett. Hátravetett fejjel megállt az első fúvóka tölcsére alatt. A nyílás olyan magasan ásított, hogy nem érte el. Peremét vastag pörkréteg borította. Pirx figyelmesen szimatolt. Bár a motorok régóta nem működtek, érezte az ionizáció jellegzetes, csípős szagát.

— Gyere csak — szólalt meg valaki a háta mögül. Megfordult, de senkit sem látott. Ismét felcsendült a hang, mintha három lépésnyiről jönne.

— Hé, van itt valaki?! — kiáltotta Pirx. Hangja tompán kongott a tucatnyi fúvókából álló, fekete kupola alatt. Válasz nem érkezett. Átment a túlsó oldalra, ott vagy háromszáz méternyire emberek sürgölődtek: libasorba állva vonszolták a földön a súlyos üzemanyag-vezetéket.

Rajtuk kívül senkit sem látott. Egy darabig fülelt; kisvártatva érthetetlen, dadogó hangokat hallott, ezúttal felülről. A fúvókatölcsérek lehettek ludasak a dologban, nyilván reflektorként összpontosítják a környezet zajait. Pirx visszament a bőröndjéért, s nekivágott a hágcsónak.

Észre sem vette, és máris a hatemeletes létra tetején volt, úgy elfoglalták a gondolatai — bár nemigen tudta volna megmondani, min merengett el annyira. A hágcsó tetején, az alumíniumkorlátos vaslapon egy pillanatra megállt, de körül se nézett, hogy búcsút vegyen a környéktől. Eszébe se jutott. Mielőtt benyomta volna a zsilipajtót, megtapogatta a páncélt. Valóságos ráspoly. Olyan rücskös, mint egy savmarta szikla.

— No mindegy, magam akartam — dörmögte. Az ajtó olyan nehezen nyílt, mintha sziklákkal torlaszolták volna el. A zsilipkamra egy hordó belsejéhez hasonlított. Végighúzta ujját a csöveken, száraz port törölt le. Rozsda.

Mikor átnyomakodott a zsilipkamra belső nyílásán, észrevette, hogy a tömítőgyűrű javítások nyomát viseli. Felfelé és lefelé függőleges aknák indultak: az éjjeli lámpákkal megvilágított folyosók. A lámpasorok kékes csíkba olvadtak össze. Valahol szellőztetők búgtak, s orrhangon cuppogott egy láthatatlan szivattyú. Pirx kihúzta magát. Saját testének folytatásaként érezte maga körül a fedélzetek és páncélok roppant tömegét. Az ördögbe is, 19 000 tonna!

A kormányfülkébe menet senkivel sem találkozott. A folyosót olyan végleges csend töltötte be, mintha már az űrben volnának. A légpárnás falburkolat csupa folt; petyhüdten lógtak a súlytalanság állapotában használt kapaszkodózsinórok. A számtalanszor hegesztett és fúrt csőbilincsek parázsból kikapart, elszenesedett krumplihoz hasonlítottak. Végigment két feljárón, s egy hatszögletes helyiségbe jutott. Mindegyik falon lekerekített sarkú fémajtó. Gumiborítás helyett zsinórral körültekert rézkilincsek.

A műszerek ablakocskái vaksi üvegszemmel, üresen néztek rá vissza. Megnyomta az informátor gombját; a készülék nagyot reccsent, a fémdobozban sercegett valami, de a mutatólap sötét maradt.

„No, most mit csináljak? — fordult meg a fejében. Fussak a kapitányságra panaszkodni?”

Benyitott az egyik ajtón. A kormányfülke olyan volt, mint egy trónterem. A képernyők vak üvegében meglátta saját tükörképét: ez a bőröndöt cipeld, átmeneti kabátos alak, az esőtől végképp elformátlanodott kalapjában, holmi eltévedt civilnek látszott. A dobogón a pilóták impozáns méretű foteljai álltak, a test negatívját formázó, mély üléssel — nyakig merül beléjük az ember. Letette bőröndjét, s odament az első pilótaszékhez. Mélyét árnyék töltötte ki, mintha az utolsó kormányos kísértetalakja volna. Pirx a támlára csapott; hatalmas porfelhő szállt fel. A por facsarta az orrát, Pirx dühösen köhögött, aztán elnevette magát. A karfán a habszivacs már elkorhadt az öregségtől. No és a számítógépek ilyeneket még nem látott. Tervezőjük nagyon rábámulhatott egy orgonára. A pultokon annyi műszer, hogy száz szeme legyen, aki mindet figyelni akarja. Lassan megfordult. Pillantása körbevándorolt a falakon: toldozott kábelek gubanca, időrágta szigetelőlemezek, a használattól fényesre kopott vaskarikák, amelyek a légmentes válaszfalak kézi leeresztéséhez valók, megfakult piros tűzoltókészülékek — milyen poros, milyen ósdi minden…

Belerúgott a fotel lengéscsillapítójába. Rögtön folyni kezdett az olaj.

„Mások is repültek vele, majd elboldogulok én is” gondolta. Kiment a helyiségből, a szemközti ajtón át az oldalfolyosóra jutott, és elindult rajta. Mindjárt a liftakna mellett sötétebb dudort vett észre a falon. Megtapintotta: nem tévedett. Itt egy lyukat tömtek be. További nyomokat keresett, de alighanem az egész elemet kicserélték; a födém és a fal sima volt. Újból szemügyre vette a tömést. Göcsörtösen kötött meg a cement; még a lázasan dolgozó kezek elmosódott nyomát is látni vélte rajta. Beszállt a liftbe, s megnyomta a legalsó gombot, mert a reaktort is meg akarta nézni. Az üveg mögött egyenletesen suhantak el a fedélzeteket jelző, világító számok: ötödik… hatodik… hetedik…

Odalent hideg volt. A folyosó ívben kanyarodott, más folyosókkal találkozott, a hosszú, alacsony előtéren át már látta a máglyakamra ajtaját. Itt még hidegebb volt; lehelete fehéren gomolygott a poros lámpák fényében. Megrázkódott. A hűtőberendezés? Itt kell lennie a közelben. Fülelt. A burkolatlemezek valami halk, távoli dobogás ütemére remegtek. Átment a súlyos, alacsony födémek alatt, amelyek tompán visszhangozták lépteit; nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy a föld alatt jár. A légszigetelt ajtó kallantyúját nem bírta elfordítani. Erősebben nyomta, meg se moccant. Már lábbal akart ránehezedni, mikor rájött a zárrendszer nyitjára: előbb ki kell húzni a biztosító rudat.

Az ajtó után újabb, kétszárnyú ajtó következett, olyan vastag, mint egy kincstáré. Acélszárnyairól lepattogzott a lakk, szemmagasságban piros betűk maradványai díszlettek

VEZÉY

Szűk, majdnem vaksötét előtérbe jutott. Mikor a küszöbre lépett, csattanás hallatszott, fehér fény villant az arcába, s egy halálfejes-lábszárcsontos tábla is kivilágosodott.

„De félősek voltak ezek a régiek!” — morgott magában. A vaslépcső tompán kongott, amint lement a kamrába. Mintha kiszáradt várárok fenekére került volna; szemben körbástyaként szürkéllett a reaktor két emelet magas, domború védőfala, telis-tele kis dudorok sárga és zöldes szeplőivel: régi sugárszivárgások töméseivel. Számolni kezdte őket, de mikor fölment a hídra, és fentről végignézett az egész falon, abbahagyta; helyenként már nem is látszott a foltok között a beton.

A vaslábakon álló hidat üvegfalak választották el a kamra többi részétől, mintha üvegkalitkát helyeztek volna rá. Sejtette, hogy ólomüveg, s a kemény sugárzástól véd, de így is képtelenül bizarrnak találta ezt az atomépítészeti műemléket.