Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

Kopogtattak.

— Tessék — szólt ki, s igyekezett az irattartókba dobálni az egész asztalon szétszórt papírokat. Két férfi lépett be. Megálltak az ajtóban, s bemutatkoztak:

— Boman, nukleomérnök.

— Sims, villamosmérnök.

Pirx felállt. Sims mókusképű, vékony fiatalember volt, köhécselve nézelődött. Bomanról első pillantásra látszott, hogy veterán. Arcának jellegzetes, narancssárgásan lebarnult színét a kozmikus sugárzás éveken át összegeződő, apró adagjaitól kapta. Egy fejjel alacsonyabb volt Pirxnél; annak idején, mikor ő repülni kezdett, még minden kilogramm súly számított az űrhajókon. Soványsága ellenére püffedt volt az arca, szeme alatt duzzanatok nyomát őrző sötét táskák, mint az olyanoknál általában, akik hosszú éveken át sokszoros túlterhelést viselnek el. Alsó ajka nem takarta el a fogait.

„Én is ilyen leszek egyszer” — gondolta Pirx, miközben kinyújtott kézzel Boman felé indult.

Kilenckor kezdődött a pokol. A repülőtéren a szokásos forgalom zajlott — sorbaállás az induló hajók előtt, hat percenként a nagy megafonok recsegő hangja, figyelmeztető rakéták, aztán mennydörögve felbőgnek a teljes tolóerőt kipróbáló motorok, minden rajt után vízesésként hull vissza a magasra felvert por, még le sem ülepedett, mikor a toronyból már szabad utat jeleznek a következőnek; mindenki rohan, mindenki nyerni akar egypár percet, ahogy az már lenni szokott a teherkikötőkben, csúcsforgalom idején; majdnem mindegyik hajó a Marsra indul, amely kétségbeesetten könyörög gépekért és zöldfőzelékért — az ottaniak hónapokig nem látnak egy falat zöldségfélét; a hidroponikus melegházak még csak most épülnek.

A rajtra készülő— hajókhoz özönlenek a daruk, betonkeverők; rácsszerkezeti elemek, üveggyapotbálák, cement— és olajtartályok, gyógyszeres ládák; a rajtjelre minden ember fedezékbe bújik, ki hova tud, a sugárvédő árkokba vagy a páncélos vontatókba, de a beton még ki sem hűlt, máris folytatják a munkát. Tíz órára, mikor a füstfelhőkben úszó, püffedt, vörös nap a láthatár fölé emelkedett, a rajtállások közötti betonfalakat már összevissza repesztette, bekormozta, üregesre marta a rakéták tűzoszlopa, a mélyebb repedéseket sebtiben telefröcskölték gyorsan kötő cementtel, amely sáros szökőkútként tört elő a csővezetékből; közben sugárvédő osztagok ugráltak ki kocsijukból óriási sisakban és szkafanderben, hogy nagynyomású homoksugárral eltávolítsák a radioaktív szennyeződést, szirénázva száguldoztak a vörös-fekete kockás ellenőrző kocsik, a kapitányság tornyában valaki belebömbölt a megafonba, a karcsú tornyok csúcsán szélmalomként forogtak a nagy radarvitorlák — egyszóval minden úgy volt; ahogyan lennie kell. Pirx azt se tudta, hol áll a feje. Be kellett rakni az utolsó percben érkezett friss húst, ivóvizet venni, ellenőrizni a hűtőberendezést (mínusz öt volt a minimum, az ellenőr a fejét csóválta, de végül megkönyörült és aláírta a rajtengedélyt), a kompresszorokon, pedig nagyjavítás után voltak; a próbaüzemnél minden szelep könnyezni kezdett; Pirx már úgy nekieresztette a hangját, mint egy jerikói harsona, kiderült, hogy a vizet rosszul helyezték el — valami hülye átállította a szelepet, mielőtt az alsó tartályok megteltek volna —, papírokat firkált alá, ötöt raktak elé egyszerre, azt se tudta, mit ír alá. Tizenegyet mutatott az óra, hatvan percük volt a rajtig, és akkor robbant a bomba.

A kapitányság nem engedélyezi a rajtot, mert a fúvókarendszer régi, és a radioaktív csapadék túl veszélyes; a hajónak bór-hidrogén pótmeghajtással kellene rendelkeznie, olyannal, mint a Gigászé, amelyik hatkor indult. Pirx, aki már rekedtre ordítozta magát, hirtelen vészesen nyugodt lett. Tudja a forgalomirányító, hogy mit beszél? Eddig nem vette észre a Kék Csillagot? Ebből komoly, nagyon komoly kellemetlenségei lehetnek. Tulajdonképpen mit kíván? Meg kell erősíteni a védfalat? Mivel? Homokzsákokkal. Hány kell? Csekélység, háromezer darab. Hát csak tessék, ő mindenesetre elindul a kitűzött időpontban. Megterhelik a Társaság számláját. Jól van, terheljék meg.

Beleizzadt a vitába. Mintha minden összeesküdött volna, hogy fokozza a kavarodást, pedig az amúgy is elég nagy: a villamosmérnök egy hibás műszer miatt szidja a gépészt, a másodpilóta elcsámborgott a menyasszonyához búcsúzkodni, a felcsernek nyoma veszett, a hajó köré negyven páncélos mammut gyülekezik, a fekete overallos munkások szélsebesen rakják a homokzsákokat, a toronyból a szemafor hadonászva sürgeti őket, rádiótávirat jött, a pilóta helyett a villamosmérnök vette föl, elfelejtette beírni a rádióskönyvbe, egyébként nem is az ő dolga, Pirx már szédült, noha úgy tett, mintha tudná, mi történik; húsz perccel az indulás előtt merész döntésre szánta el magát: átszivattyúztatta az egész vizet az orrtartályokból a tatba. Lesz, ami lesz; legfeljebb felforr, de megjavul az egyensúlyuk.

Tizenegy negyvenkor motorpróba. Most már törik-szakad, indulni kell. Kiderült, hogy nem minden embere használhatatlan. Különösen Boman volt kedvére való, alig lehetett észrevenni a jelenlétét, de minden úgy ment, mint a karikacsapás: fúvókapróba, féljárat, teljesjárat; hat perccel a nulla előtt, mikor a kapitányság megadta a RAJTHOZ jelzést, készen voltak. Már mindenki a lehajtott hátú karosszékben feküdt, mikor a felcser is befutott; a mulatt másodpilóta búbánatos képpel előkerült a menyasszonya mellől, a hangszóró hörgött, morgott, bőgött, végre nullához ért az automata mutatója, szabad utat kaptak. Indulás.

Pirx természetesen tudta, hogy a 19 000 tonnás hajó nem járőrcsónak, amelyben éppen annyi hely van, hogy széleset vigyoroghat, azonkívül a hajó nem bolha, nem ugrik magától, tolóerő kell neki — de ilyesmire azért nem számított. Már fél tolóerőt mutatott a műszer, a hajó a fúvókáktól az orráig vitustáncot járt, mintha darabokra akarna szakadni, és a terhelésmutató tanúsága szerint még el sem mozdultak a betonról. Eszébe villant, hogy a Csillag talán megakadt valamiben — állítólag száz évben egyszer megesik ilyesmi —, de ebben a pillanatban a mutató kilendült. Tűzoszlopon álltak, a Csillag hideglelősen remegett, a graviméter mutatója fel-alá ugrált a skálán; Pirx sóhajtva dőlt a párnákra, izmait ellazítva most már, ha akarna, sem tehetne semmit. Emelkedtek. Rögtön megkapták a rádiómegrovást, amiért teljes tolóerővel rajtoltak, ez ugyanis nagy radioaktív szennyeződést okoz. A Társaságot újabb bírsággal fogják megterhelni. Igen? Nagyon helyes, hadd fizessen a Társaság, egye meg a fene! Pirx csak elfintorodott, meg se próbált vitatkozni a kapitánysággal, hogy hiszen csak fél tolóerővel indult. Forduljon talán vissza, hívja ki a bizottságot és követelje, hogy törjék fel az uránmérő pecsétjét és vegyék jegyzőkönyvbe a regisztráló szalag adatait?

Különben is más gondja volt most: épségben kijutni a légkörből. Életében nem ült még ilyen rázós hajón. Mintha egy középkori faltörő kos fejében ülnének. Veszettül ugrált a hajó, úgy zötyögtek a szíjak között, hogy majd kiugrott a szemük, a graviméter fel-alá táncolt, hol 3,8-at mutatott, hol 4,9-et, szégyentelenül felszökkent az ötösre, aztán ijedtében egyszerre a hármasig esett le. Mintha galuskát lövöldöznének ki a fúvókákon! Persze már teljes tolóerővel mentek, Pirx két kézzel szorította fejére a sisakot, különben nem hallotta volna a pilóta hangját a fülhallgatóban, úgy bőgött a Csillag. De nem a rakéták jól ismert, diadalmas mennydörgését hallatta. A Föld vonzóerejével vívott harca gyötrelmes haláltusára hasonlított. Jó pár percig úgy rémlett, nem is ők távolodnak el a Földtől, hanem mozdulatlanul állnak, és a bolygót taszítják el a rakéta teljes tolóerejével — olyan keservesen erőlködött, a hajó! A páncéllemezek körvonalai elmosódtak a vibrálástól, Pirx hallani vélte, hogyan pattannak szét a varratok, de persze csak képzelődött; ebben a pokolban még az utolsó ítélet harsonáit se hallotta volna meg.