Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

Bekapcsolta az övet, megmarkolta az állítókarokat a rakétát a helyes pályára kell vezetnie. Természetesen a két JO-nak már híre-hamva sem lesz — de el kell vergődnie az előírt helyre, és jelentkeznie kell a Navigációs Lunán vagy talán Luna Központin, azért, mert defektje volt? Az ördög tudja! Vagy lapuljon? Lehetetlen! Ha visszatér, észreveszik a vért, még az üvegmennyezetet is vörösre fröcskölte (most ötlött a szemébe), különben is a regisztrátor mindent feljegyzett a szalagra — hogy a biztosíték megkergült, és ő mennyit küzdött a meghibásodott karral. Hiába, nem rosszak ezek az AMU-k! És azok is megérik a pénzüket, akik egy ilyen koporsóban rajtoltatják az embert.

Mégiscsak jelentkeznie kellene, de továbbra sem tudta, hol, kinél, így hát előrehajolt, tágabbra eresztve vállszíját.

A fotel alatti „súg”-jáért nyúlt. „Végeredményben miért ne kukkantsak bele? Legalább most hasznát veszem.”

Ekkor meghallotta, hogy valami csattant — teljesen úgy, mintha ajtó nyílna.

Nem volt ott semmiféle ajtó, nagyon jól tudta, egyébként sem bírt hátrafordulni, hiszen a hevederek a fotelhez erősítették, de fénysugár hullott a képernyőkre, a csillagok elhalványultak, és fülét megütötte a Főnök fojtott hangja:

— Pirx pilóta!

Talpra szökkent volna, de az övek akadályozták, visszarogyott, azt hitte, hogy megőrült. A kormányfülke fala és az üvegburkolat közötti átjáróban megjelent a Főnök. Megállt előtte szürke egyenruhájában, rászegezte szürke szemét és mosolygott. Pirx nem tudta, mi történik vele.

Az üvegburkolat a magasba emelkedett — ösztönösen kikapcsolta az övet, felállt —, a képernyők a Főnök háta mögött hirtelen kialudtak, mintha elfújták volna őket.

— Egészen jól sikerült, Pirx pilóta — jelentette ki a Főnök. — Egészen jól sikerült.

Pirx a továbbiak során sem tudta, mi történik vele. Vigyázzban állt a Főnök előtt, és rettenetes dolgot követett el: hátrapillantott; már amennyire félig felfújt gallérja engedte.

Az egész átjárót a csapóajtóval együtt odábbtolták, mintha csak a rakéta ezen a helyen kettérepedt volna. Az esti világítás fénypásztájában látszott a csarnok hídja és rajta az emberek, kötelek, rácsok; Pirx tátott szájjal a Főnökre tekintett.

— Gyere, fiam — biztatta a Főnök. Lassan kezet nyújtott. Pirx elfogadta. A Főnök egy erősebb szorítás után folytatta: — Elismerésemet fejezem ki a REP nevében, a magaméban pedig bocsánatodat kérem. Erre… feltétlenül… szükség van. Most gyere, bejössz hozzám. Megmosakodhatsz.

Megindult a kijárat felé. Pirx ügyetlenül botladozva követte. Odakint hűvös volt, gyenge szél fújt, besüvített a csarnok tetejének eltávolított részén. A két űrhajó ugyanazon a helyen állt, ahol korábban, csupán néhány hosszú, a mélység felett ívben csüngő vastag vezeték csatlakozott a rakéták orrához.

Korábban ezeknek a vezetékeknek nyomuk sem volt. Oktatója a hídról valamit odakiáltott. Pirx rosszul hallott sisakjában.

— Mi? — kérdezte ösztönösen.

— A levegőt! Engedd ki a levegőt a kezeslábasodból!

— Á, a levegő…

Megnyomta a szelepet — sziszegés hallatszott. Megállt a hídon. Két fehér kötényes férfi várakozott a korlátot helyettesítő kötelek előtt. Az ő rakétája olyan volt, mintha az orra megrepedt volna. Lassanként furcsa gyengeség, álmélkodás, csalódás érzése fogta el, amely fokozatosan haraggá változott.

Kinyitották a másik űrhajó ajtaját. A Főnök a hídon állt, a fehér kötényesek valamit közöltek vele. A másik rakétából gyenge csattanás hallatszott…

Egy csíkos, barna, vonagló gomolyag zuhant ki a hajóból, fedetlen feje homályos foltként imbolygott, az illető fuldokolva bőgött…

Pirxnek megroggyant a lába.

Ez az illető…

Boerst összeütközött a Holddal.

Mach Edward fordítása

A dobozka fenekén piros tetős házikó állt, pici cserepeivel olyan volt, mint egy szem málna, szinte kedve támadt az embernek, hogy bekapja. Mikor megrázták a dobozt, a ház körüli bokrokból három kismalac szaladt elő, szép gömbölyűek, akár a rózsaszín gyöngyöcskék. Ugyanakkor erdőszéli odújából — az erdőt csak ráfestették a dobozka belső falára, de csuda élethűen — előrohant egy falánk fekete farkas, és minden kis mozdulatnál vadul csattogtatva éles fogait és kimutatva piros ínyét, a malackák felé tartott, hogy bekapja őket. Biztosan egy kis mágnes volt a belsejében. Nagy ügyesség kellett ahhoz, hogy a farkas végül is hoppon maradjon. Kisujja körmével a doboz fenekét kocogtatva bevezethette az ember a három kismalacot a házikóba, a pici ajtón át, amely nem mindig akart kinyílni. Az egész játék nem volt nagyobb egy púderdoboznál, de fél életén át elszórakozhatott vele a gazdája. Csak éppen most nem, mert a súlytalanság állapotában a játék nem működik. Pirx pilóta vágyakozva sandított a gyorsító fogantyújára. Egyetlen kis mozdulat — már a leggyengébb meghajtás is gravitációt teremt, és akkor ahelyett, hogy lyukat bámul a fekete űrbe, gondjaiba vehetné a malackákat.

Sajnos, a szabályzat egy árva szóval sem említi az atommáglya begyújtását három rózsaszín malacka megmentése végett. Sőt, a legszigorúbban tiltja a fölösleges manőverezést az űrben. Mintha ez fölösleges manőver lenne!

Pirx lassan zsebre tette a dobozkát. A pilóták ennél jóval furcsább holmikat is cipeltek magukkal, különösen olyan hosszú őrjáraton, mint ez. Régebben a Bázis főnöksége szemet hunyt az efféle uránpazarlás fölött, és nem bánta, hogy a rakétákon és pilótáikon kívül különféle csacska holmikat lőnek ki az űrbe, például felhúzható madarakat, amelyek felcsipegetik az elszórt kenyérmorzsát, kergetőző gépdarazsakat, nikkelből és elefántcsontból készült kínai türelemjátékokat. Már nem is emlékezett senki, hogy ezzel a bolondériával a kis Aarmens fertőzte meg a Bázist: őrjáratba indulva egyszerűen elcsente hatéves kisfia játékait.

Ez az idilli hangulat elég soká tartott, majdnem egy évig. De aztán két járőrhajó nem tért vissza.

A régi, nyugalmas időkben egyébként sokan zúgolódtak a járőrrepülés ellen. Akit beosztottak a „cirkálókhoz”, mindjárt azt emlegette, hogy kirúg rá a Főnök. Pirx nem is csodálkozott ezen, bár tudta, hogy a járőrszolgálat olyan, mint a bárányhimlő: előbb-utóbb mindenkinek át kell esnie rajta.

De egyszer Thomas nem tért vissza. A nagydarab, kövér Thomas, aki negyvenötös cipőt hordott, szeretett mókázni, és uszkárokat tenyésztett — természetesen a világ legokosabb uszkárjait. Még a pilótazubbonya zsebében is mindig szalámihéj vagy kockacukor lapult, és a Főnök gyanította, hogy Thomas időnként a hajóra csempészi pudlikutyáit — bár Thomas esküdözött, hogy soha még csak eszébe se jutott ilyesmi. Lehetséges. Ezt már senki sem fogja megtudni, mert Thomas egy júliusi délutánon őrjáratba indult; két termosz kávét vitt magával — nagyon szerette a kávét —, sőt a biztonság kedvéért egy harmadik teli termoszt a pilótakantinban hagyott, hogy mire visszatér, kedvére való, cukorral főtt, törökös kávé várja. A kávé nagyon sokáig várt. Harmadnap hét órakor véget ért a „megengedhető késés”, Thomas nevét krétával felírták a táblára a navigációs teremben — más név nem is volt a táblán. Ilyesmi sohasem fordult elő. Csak a legöregebb pilóták emlékeztek azokra az időkre, amikor a hajók még el-elromlottak; szerettek is hajmeresztő históriákat mesélni a fiataloknak a daliás időkről, mikor a meteorriasztást tizenöt másodperccel az összeütközés előtt kapta az ember; éppen annyi ideje maradt, hogy elbúcsúzzon a családjától. Persze rádión. De hát ezek igazán ősrégi dolgok. A navigációs teremben mindig üres volt a tábla, tulajdonképpen csak megszokásból hagyták ott a falon.