Stanislaw Lem: Pirx pilóta kalandjai

— Nulla!! — harsant föl a fejhallgatóban. Pirx fojtott, vontatott dübörgést hallott, karosszéke könnyedén megremegett, a fények visszavert szikrái enyhén megrezdültek a föléje boruló üvegburán; elterpeszkedve a mennyezetet bámulta — vagyis az asztrográfot, a hűtéscirkuláció, fő— és segédfúvócsövek vonóerejének, a neutronáramlás sűrűségének mutatóját, az izotópszennyeződés jelzőt és még tizennyolc más mutatót, amelyeknek a fele csakis a hajtómű munkájával foglalkozott —, a remegés gyengült, a tompa robaj fala valamerre oldalt eltolódott, és mintha a magasban szertefoszlott volna; egy láthatatlan függöny felgördült egészen az égig, a mennydörgés egyre távolodott, és mint mindig, egyre inkább messzi vihar visszhangjára emlékeztetett, végül minden elcsendesült.

Valami szisszent, majd zümmögött — megijedni sem ért rá. Az önműködő biztosíték bekapcsolta az eddig elsötétített képernyőket, ezek kívülről bezáródtak, valahányszor valaki a közelben rajtolt, nehogy az atomerejű sugárhajtás vakító lángja megsértse a lencséket.

Pirxnek az járt az eszében, hogy az efféle önműködő berendezés nagyon hasznos — elmélázott, és hirtelen rádöbbent, hogy minden hajaszála égnek áll a domború sisak alatt.

„Jézusmária, én repülök, én, most én repülök!!!” — villant át az agyán.

Viharsebesen előkészítette a rajthoz az állítókarokat azaz ujjával a megfelelő sorrendben rájuk bökött, és számolt: „Egy… kettő… a harmadik… és hol a negyedik? Azután ez… igen, ez az a mutató… és a pedál… nem, nem a pedál… aha, megvan… a vörös, a zöld fogantyú… azután az automata… igen… vajon a zöldet a vörös előtt kell?!”

— Pirx pilóta az AMU 27-en! — Töprengéséből felriasztotta a fülébe bömbölő erős hang. — Rajt, fonia szerint nulla másodpercben! Figyelem… pilóta, kész?

— Még nem!!! — kívánkozott a kiáltás Pirx pilóta, ajkára, de ehelyett így szólt: — Boe… Pirx pilóta az AMU 27-en kész… e… rajtra kész, fonia szerint nulla másodpercben!

„Boerst pilótá”-t akart mondani, mert jól megjegyezte Boerst szavait. „Barom!” — förmedt önmagára a bekövetkezett néma csöndben. Az automata (vajon minden automatának őrmesteri hangja van?) tovább ugatott:

— A rajtig tizenhat… tizenöt… tizennégy…

Pirx pilóta verejtékezett. Valami rettenetesen fontosat igyekezett eszébe idézni, tudta, hogy ez élet vagy halál kérdése, de sehogy sem boldogult.

— …hat, öt, rajtig négy…

Nedves tenyere az indítófogantyú markolatára fonódott. Szerencsére érdes volt. „Vajon mindenki így izzad? Úgy látszik” — fordult meg a fejében, amikor a hallgató rávakkantott:

— Nulla!!!

A keze magától — teljesen önmagától — meghúzta a kart, félig eltolta és úgy hagyta. Veszett süvítés hallatszott. Mintha ruganyos prés zuhant volna mellére, fejére. „A hajtómű” — suhant át agyán a gondolat, és elsötétült előtte a világ. Csak egy kissé, és csak egy pillanatra. Amikor már jól látott, noha ugyanazt a makacs súlyt érezte egész testén, minden képernyő — legalábbis az a három, amely közvetlenül az orra előtt volt — milliónyi bögréből kifutó tejre emlékeztette.

„Aha, a felhőket szelem” — állapította meg. Mintha kissé lassabban, álmosabban ment volna a gondolkodás, de teljesen nyugodt volt. Egy hosszú perc elmúltával kissé nevetséges jelenet külső szemlélőjének érezte magát: egy fickó elterpeszkedik a „fogorvosi székben”, keze-lába nem moccan, a felhők eltűntek, az ég még kissé kékes, de színét mintha tussal hamisították volna, csillagszerű dolgok látszanak — vajon csillagok?

Igen, csillagok voltak. A mennyezeten, a falakon táncoltak a mutatók, mindegyik másképp, mindegyik jelzett valamit, mindenre ügyelnie kellett, és neki csak két szeme volt. Ennek ellenére bal keze a kagylóból fölhangzó rövid, ismétlő füttyre — megint magától — meghúzta a hajtómű kikapcsolóját. Egyszeriben megkönnyebbült: 7,1 másodpercenkénti sebesség, magasság 201 kilométer, az előírt rajtgörbe véget ér, a gyorsulás 1,9, felülhet, és még csak most lesz rengeteg dolga!

Lassan felült, megnyomta a karfát, ezáltal a fotel támlája fölemelkedett — és Pirx hirtelen megdermedt.

Hol van a „súg”?!

Ez volt az a rettenetes fontos dolog, amely nem jutott eszébe. Szétnézett a padlón, mintha a körös-körül hunyorgó mutatók raja a világon sem lett volna. A „súg” közvetlenül a fotel alatt hevert — Pirx lehajolt, a hevederek természetesen fogva tartották, már nem volt vesztegetni való ideje; úgy érezte, mintha egy szörnyen magas torony tetején állna, és a toronnyal együtt a mélységbe zuhanna; a térde feletti nadrágzsebből előhalászta a hajózókönyvet, kinyitotta, kiszedte a borítékból a feladatot — egy árva szót sem értett. „Az ördögbe is, hol van a B 68 pálya? Aha, ez lesz az!” — ellenőrizte a trajektométert, és lassan kanyarodni kezdett. Kissé csodálkozott, valahogy ment a dolog.

Az ellipszisen a Kalkulátor előzékenyen közölte vele a helyesbítő adatokat, megint manőverezett, letért a pályáról, túlságosan hevesen fékezett, tíz másodpercig mínusz 3 g-ja volt, de ügyet sem vetett rá, rendkívül szívós fizikuma volt („Ha olyan volna az agyad, mint a karizmod — hajtogatta gyakran Szamárlegelő —, akkor talán vinnéd valamire”), helyesbítéssel rátért az állandó pályára, fonián közölte az adatokat a Kalkulátorral, a Kalkulátor nem válaszolt, tárcsáján üresjárati hullámok szikráztak, Pirx még egyszer elüvöltötte az adatokat, természetesen megfeledkezett arról, hogy átkapcsoljon, pótolta, a tárcsán nyomban előugrott a függőleges, villódzó vonal, és az összes ablakokon csupa egyes jelent meg. „Rajta vagyok a pályán!” — ujjongott. Igen, de a keringési idő 4 óra 29 perc volt 4,26 helyett. Most már igazán nem tudta, hogy az eltérés megengedett-e, vagy sem. Törte a fejét, latolgatta, hogy kikapcsolja-e az öveket; a „súg” közvetlenül a fotel alatt lapult, de a nyavalya tudja, ez benne van-e a „súg”-ban; hirtelen eszébe jutott Kaahl professzor mondása: „A pályák 0,3 %-os pontossággal vannak kiszámítva”; mindenesetre közölte az adatokat a Kalkulátorral: a megengedett hibahatáron belül volt. „No, ez megvolna” — súgta önmagának, és csak most nézett körül igazában.

A nehézkedés megszűnt, de a fotelhez volt erősítve, ahogy illik — csak éppen nagyon könnyűnek érezte magát. Az elülső képernyőn csillagok, csillagok, és egészen az alsó szélen fehéresszürke csücsök, az oldalsó képernyőn semmi, csak sötétség és csillagok. Az alsó képernyő — aha! Figyelmesen szemlélte a Földet — 700-tól 2400 kilométerig változó magasságban száguldott fölötte pályáján —, óriási volt, egészen betöltötte a képernyőt. Pirx éppen Grönland fölött repült — alighanem Grönland —, s mire megállapította, hol jár, már Észak-Kanada fölött volt. A Sark közelében szikrázott a hó, az óceán feketéskék, domború, sima volt, mintha vasból öntötték volna, furcsamód kevés felhő, mintha valaki híg pépet löttyintett volna imitt-amott a domborulatokra — órájára pislantott.

Már tizenhét perce repült. Most fognia kellett a PAL rádió jelzéseit, és ügyelnie a radarokra, amikor belép az övezetbe. Hogy hívják azt a két hajót, RO? Nem! JO és a számuk? Tanulmányozta a feladatot, a papírlapot a hajózókönyvvel együtt zsebre vágta, és az ellenőrzés szabályozóját a melle felé húzta. Hatalmas fütyülés és recsegés hallatszott, a PAL — mi a jele? Morze — aha — feszülten hallgatózott, leste a képernyőket, a Föld lassan forgott alatta, a csillagok sebesen siklottak át a képernyőkön, a PAL, mintha nem létezett volna, se nem hallatszott, se nem látszott. Hirtelen zümmögés ütötte meg fülét.