Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

Megint tenyerébe csapott az öklével. Az úristen sem ismeri itt ki magát. Csináljon valamit? De mit? Vagy várjon még? Az lesz a legjobb.

Az ebédlőben a főétkezés alatt csend volt az asztalnál. Pirx egy kukkot se szólt, mert még egyre csábította az iménti ötlet azzal a „kémiai teszttel”, de sehogy sem tudta elhatározni magát. Brown a kormánynál volt, így ötösben ebédeltek. Mindannyian ettek, és Pirx arra gondolt: kicsit hátborzongató, hogy némelyikük csak azért eszik, hogy embernek higgyék. Talán ilyesmikből ered a nevetségesség érzése, amelyről Burns beszélt, ez az ő védekezése, és ezért fecsegett arról, hogy minden egyezményes — hiszen nála az evés is csak üres konvenció! Ha valóban azt hiszi, hogy nem gyűlöli teremtőit, akkor becsapja önmagát. Én gyűlölném őket — gondolta Pirx, és ebben biztos volt. Mégiscsak disznóság ez az egész, szégyellhetné magát, aki kitalálta! A némaság az egész ebéd alatt tartott, és elviselhetetlenné vált. Nem annyira az tükröződött benne, hogy mindenki magába húzódik és kerüli az érintkezést útitársaival, ahogyan a kísérlet szervezői kívánták, egyszóval nem annyira a titkot őrző lojalitás, inkább valami általános ellenségeskedés vagy legalábbis gyanakvás; az ember nem akart közeledni a nem-emberhez, az viszont megértette, hogy csak akkor nem lepleződik le, ha ugyanígy viselkedik. Ha ugyanis ebben a jeges légkörben csak egy kicsit is barátkozni próbálna, rögtön magára vonná a figyelmet és a gyanút, hogy nem ember. Pirx némán ült tányérja felett, megfigyelt minden apróságot — ahogyan Thomson sót kért, ahogyan Burton odaadta, neki meg Burns nyújtotta át az ecetes kancsót; a kések és villák fürgén mozogtak a kezekben, emberek és robotok komoran rágtak, nyeltek, alig pillantva egymásra, mintha temetést rendeznének a pácolt marhahúsnak. Pirx meg sem ette a kompótját, felállt, biccentett, és visszament a szobájába.

Rendes utazósebességgel haladtak, fedélzeti idő szerint húsz óra körül elhúztak két nagy teherhajó mellett, kölcsönösen leadták a szokásos jelzéseket, majd egy órával később az automaták kikapcsolták a fedélzeteken a nappali világítást. Pirx éppen a kormányfülkéből jött, mikor elaludt a villany. Félhomály borult a tágas középfedélzetre, csak a kerek éjszakai lámpák kékes fénye derengett. Ugyanakkor fényleni kezdtek a fal mentén húzódó; foszforeszkáló festékkel bevont kapaszkodózsinórok, amelyeket a súlytalanság állapotában használnak, az ajtófélfák, a kilincsek, a falakra festett tájékoztató nyilak és feliratok. Olyan mozdulatlan volt a hajó, mintha a földi dokkban pihenne. A legcsekélyebb rezgés sem érződött, csak a klímaberendezések működtek szinte nesztelenül, s amint Pirx áthaladt a láthatatlan légáramokon, meg-megcsapta a picit hűvösebb, enyhén ózonillatú levegő.

Apró ütést érzett a homlokán, mérges zümmögés hallatszott: nyilván egy potyautas légy. Pirx bosszúsan nézett utána, nem szerette a legyeket, de már nem tudta felfedezni. Egy kanyar után a folyosó összeszűkült, s elhaladt a lépcső meg a henger alakú személyfelvonó mellett. Pirx a karfára tette a kezét, és felfelé indult, maga sem tudva, miért. Nem is gondolt rá, hogy odafent van a kilátóablak. Tudni persze tudott róla, de most szinte véletlenül vetődött a nagy, fekete négyszög elé. Tulajdonképpen nem táplált semmilyen határozott érzést a csillagok iránt. Állítólag sok űrhajós másképp van ezzel; a régi űrrepülések feltétlenül kötelező, romantikus póza már kiment a divatból, de most is — valószínűleg azért, mert a filmeken, tévén és irodalmon nevelkedett közvélemény holmi „kozmikus magatartást” vár a csillagvándoroktól — a legtöbb űrhajós igyekszik felfedezni magában valami meghitt viszonyt ezekkel a fénypontocskákkal. Pirx azonban szíve mélyén nagyképűsködéssel gyanúsította mindazokat, akik ilyesmiről beszéltek, mert őt a maga részéről nemigen érdekelték a csillagok, a róluk való fecsegést pedig hülyeségnek tartotta. Most megállt, és nekitámaszkodott a rugalmas korlátnak, amely arra szolgál, hogy a nézelődő bele ne verje a fejét a láthatatlan üvegtáblába. Rögtön felismerte a hajó alatt a Tejútrendszer központját, vagyis inkább csak az irányát, mert a Nyilas nagy, fehéres ködfelhői eltakarták. Ezt a csillagképet mindig valamiféle kissé elmosódott és ezért nem elég pontos útjelzésnek érezte; a járőrszolgálatból maradt ez az emléke, mert a Nyilas felhőjét a kis képernyőn is fel lehetett ismerni, a csillagképek szerinti tájékozódást viszont sokszor megnehezítette az egyszemélyes járőrrakéták szűk látótere. De általában nem úgy gondolt erre a felhőre, mint izzó napok millióira, megszámlálhatatlan bolygórendszerrel — azaz így gondolt rá kölyökkorában, amikor még nem járt az űrben és nem szokta meg. Aztán valahogy abbahagyta ezt az ifjonti fantáziálást, nem is tudja, mikor. Arcát lassan a hideg üvegfalhoz közelítette; nekidőlt a homlokával s így álldogált, de igazság szerint nem is nagyon nézte a tengernyi mozdulatlan fénypontot, amelyek itt-ott fehéren derengő köddé folytak össze. Belülről nézve a Galaxis rend és szerkezet nélküli káosznak látszik, mint egy tűzgolyókkal játszott évmilliárdos biliárdparti eredménye. Pedig van benne rend, a galaxisok magasabb szintű rendje; de ez csak az óriási távcsövekkel készült fényképeken látszik. A fényképen a galaxisok tojásdad testek, olyanok, mint az amőbák a fejlődés különböző szakaszaiban; de az űrhajósoknak ezzel semmi dolguk, nekik a mi Tejútrendszerünk a mindenség, a többi nem számít. „Ezer év múlva talán majd számítani kezd” — gondolta. Valaki közeledett. A habszivacs padlón nem hallatszottak a léptek, de érezte a jövevény jelenlétét. Hátranézett. Sötét alakot pillantott meg a mennyezet és a fal határát jelző fénycsíkok derengésében.

— Ki az? — kérdezte halkan.

— Én vagyok. Thomson.

— Vége a szolgálatnak? — érdeklődött, csak azért, hogy mondjon valamit.

— Vége, kapitány úr.

Egy darabig álldogáltak; Pirx szeretett volna megint az ablak felé fordulni, de Thomson várakozóan tekintett rá.

— Mondani akar valamit?

— Nem — felelte Thomson, megfordult, és elment arrafelé, ahonnét jött.

„Hát ez meg mi?” — gondolta Pirx. Hiszen biztos, hogy őt kereste.

— Thomson! — kiáltott a sötétségbe. A léptek visszafordultak. Thomson felbukkant a gyér fényben, amelyet az ablak alatt mozdulatlanul függő; foszforeszkáló zsinór bocsátott ki.

— Van itt valahol egypár fotel — mondta Pirx. A hátsó falhoz ment; csakugyan ott voltak a karosszékek. — Üljön már le egy kicsit, Thomson.

Thomson engedelmesen odament. Leültek és kibámultak a csillagablakon.

— Mondani akart valamit. Tessék.

— Attól félek… — kezdte Thomson, és elhallgatott.

— Nem baj. Beszéljen csak. Magánügy?

— Az. A legnagyobb mértékben.

— Akkor beszélgessünk teljesen magánemberként. Miről van szó?

— Szeretném, ha keresztülvinné a szándékát — folytatta Thomson. — Mindjárt azzal kezdem: be kell tartanom a szavamat, tehát nem mondom meg önnek, hogy ki vagyok. De mindenképpen szeretném, ha szövetségesének tekintene.

— Logikus ez? — kérdezte Pirx. Rosszul választotta ki a beszélgetés helyét, jutott eszébe, mert zavarta, hogy nem látja Thomson arcát.

— Azt hiszem, igen. Ha ember vagyok, akkor nyilvánvalóan ez az érdekem, de ha robot vagyok, akkor is, mert mi történik velem, ha megkezdődik a tömeggyártás? Besorolnak a másodosztályú állampolgárok, a modern rabszolgák kategóriájába, és valamelyik tröszt tulajdona leszek.