Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

— Sohasem jutott volna eszembe…

— No jó, hagyjuk ezt. Nem fontos, legalábbis pillanatnyilag. Valami gyanút említett…

— Igen. Azt hiszem, az a barna hajú, Burns, az nem ember.

— Miből gondolja?

— Alig észrevehető apróságokból, de ha összegezem őket, már jelenthetnek valamit. Először is: mikor ül vagy áll, meg se moccan. Mint egy szobor. Pedig az ember, ugye, nem képes sokáig teljesen mozdulatlanul maradni. Kényelmetlenné válik a helyzete, elzsibbad a lába, és akaratlanul is mocorogni kezd, fészkelődik, arcához emeli a kezét. Ő meg egyszerűen kővé dermed.

— Mindig?

— Nem. Éppen ez az, hogy nem mindig. Ez különösen gyanús.

— Miért?

— Én úgy veszem észre, akkor tesz ilyen látszólag akaratlan, apró mozdulatokat, mikor tudatosan ügyel erre, amikor pedig megfeledkezik róla, meg se moccan. Nálunk éppen fordítva van: ahhoz kell a tudatos figyelem, hogy egy ideig mozdulatlanul maradjunk.

— Van benne valami. Aztán?

— Mindent megeszik.

— Mi az, hogy mindent?

— Amit elébe tesznek. Teljesen mindegy neki. Ezt már sokszor megfigyeltem, útközben is, mikor átrepültünk az óceánon, de már otthon, az Államokban is meg a repülőtéri étteremben. Teljes közönnyel megeszik mindent, amit adnak, pedig hát minden embernek vannak kedvenc ételei, és van, amit nem szeret.

— Ez nem bizonyíték.

— Ó, hát persze, hogy nem. De az előbbi dologgal együtt, gondolja csak meg! És még valami.

— No?

— Levelet sem ír. Igaz, ebben már nem lehetek száz százalékig biztos, de Burtont például láttam, mikor a szállodában bedobott egy levelet.

— Szabad egyáltalán levelezniük?

— Nem.

— Látom, szépen betartják a szerződés feltételeit! — dörmögte Pirx. Kiegyenesedett az ágyon, és közelebb hajolva Brownhoz, lassan megkérdezte

— Miért szegte meg a szavát?

— Én? Hogy érti ezt?! Kapitány úr!

— Hiszen szavát adta, hogy titokban tartja a kilétét.

— Ja úgy! Igen. Szavamat adtam. De úgy vélem, vannak helyzetek, mikor az embernek nemcsak joga, hanem egyenesen kötelessége, hogy megszegje a szavát.

— Például?

— Például a mi helyzetünkben. Fémbabákat csináltak, beragasztották műanyaggal, rózsaszínre festették és az emberek közé keverték, mint a hamis kártyát, és nehéz pénzeket akarnak keresni rajtuk. Én azt hiszem, minden tisztességes ember úgy járna el, mint én… csakugyan, még nem jött önhöz senki?

— Nem. Maga az első. De hát csak most indultunk el… — felelte Pirx. Bár hangja teljesen közömbös maradt, szavaiból mégis kicsendült némi irónia. Brown azonban észre se vette, vagy legalábbis nem adta jelét.

— Igyekezni fogok továbbra is segíteni önnek, egész úton. És mindent megteszek, amit ön helyesnek lát.

— Miért?

Brown lányosan hosszú szempillái megrebbentek.

— Miért?… Hát hogy könnyebben megkülönböztethesse az embereket azoktól a masináktól…

— Brown, maga felvette a nyolcezer dollárt.

— Fel hát. No és? Pilótának szerződtettek. Elvégre pilóta vagyok. Nem is a legrosszabb.

— Ha visszatérünk, újabb nyolcezret vesz föl, ezért a két hétért. Ekkora útért sehol, senkinek nem fizetnek tizenhatezer dollárt, sem első osztályú űrpilótának, sem fedélzetmesternek, sem navigátornak. Senkinek. Tehát ezt a pénzt a titoktartásért kapta. Nem csak velem szemben, hanem általában, például a konkurrens cégekkel szemben. Meg akarták óvni minden kísértéstől.

Brown csinos arcán megrökönyödés tükröződött.

— Hát még haragszik is érte, hogy magamtól idejöttem, és megmondtam…?

— Dehogy. Egyáltalán nem haragszom. Úgy járt el, ahogy helyesnek látta. Mennyi az IQ-ja?

— Az intelligencia hányadosom? Százhúsz.

— Éppen elég ahhoz, hogy bizonyos alapvető dolgokat megértsen. No, mondja csak meg: mit érek én tulajdonképpen azzal, hogy közölte velem a gyanúját Burnsre vonatkozólag?

A fiatal pilóta felállt.

— Bocsásson meg, kapitány úr. Ha így áll a dolog, félreértés volt az egész. Én csak jót akartam. De mivel ön úgy látja, hogy én… egyszóval, arra kérem, hogy felejtse el az egészet… illetve csak azt ne, hogy…

Pirx mosolya láttán elharapta a szót.

— Üljön le. No, üljön csak le!

Brown leült.

— Mi az, amit nem mondott ki? Mit ne felejtsek el? Hogy megígértem: nem szólok senkinek a beszélgetésünkről? Igaz? No és ha most én látnám úgy, hogy mégis csak meg kell szegnem az ígéretemet? Pszt! Nem szakítjuk félbe a parancsnokot. Nézze, nem olyan egyszerű ez a dolog. Maga bizalommal fordult hozzám, és ezt a bizalmat én értékelem. Csakhogy… más kérdés a bizalom, és más a józan mérlegelés. Tegyük fel, hogy most már biztosan tudom, a maga jóvoltából, hogy ki maga, és kicsoda Burns. Akkor mi van?

— Az már… az ön dolga. Mikor hazaérünk, önnek kell minősítést adnia a legénységről…

— Ez az! Mégpedig mindenkiről, külön-külön. De azt, ugye, nem gondolja, Brown, hogy hazudni fogok? Hogy nem a rosszabbakról adok hátrányos véleményt, hanem azokról, akik nem emberek?

— Ez nem az én dolgom — kezdte mereven a pilóta, aki az egész szónoklat alatt nyugtalanul fészkelődött. Pirx egy pillantással torkára forrasztotta a szót.

— Csak ne játssza itt nekem a fegyelmezett káplárt, aki nem néz túl a csizmája orrán. Ha maga ember, és szolidáris akar lenni az emberekkel, akkor próbálja komolyan fontolóra venni ezt az egész históriát, és átérezni a saját felelősségét…

— Hogyhogy… „ha”? — rezzent össze Brown. — Hát ön nem hisz nekem? Hát ön… arra gondol…

— Ugyan, dehogy! — vágott közbe gyorsan Pirx. — Hiszek magának. Hogyne hinnék. És ha már leleplezte magát, amit én nem szándékozom erkölcsi vagy más efféle szempontból megítélni, arra kérem, tartsa velem továbbra is a szolgálaton kívüli kapcsolatot, és számoljon be mindenről, amit észlel.

— Most már végképp nem értem — motyogta Brown, és akaratlanul felsóhajtott. — Előbb lehord, most meg…

— Nézze, Brown, ez két különböző dolog. Ha egyszer már elmondta, amit nem kellett volna, nincs értelme egyszerűen visszakozni. Más lapra tartozik, persze, a pénz. Talán csakugyan helyes, hogy leleplezte magát. De a pénzt én a maga helyében nem fogadnám el.

— Hogyan? De… de kapitány úr… — Brown kétségbeesetten kereste az érveket, végül talált is egyet: — Akkor rögtön rájönnének, hogy megszegtem a szerződést! Még be is perelnének…

— Ez már a maga dolga. Nem mondom, hogy adja vissza a pénzt. Megígértem, hogy ez a beszélgetés köztünk marad, és nem szándékozom beavatkozni ebbe az ügybe. Csak megemlítettem, nem utasítás formájában, hanem magánemberként, hogy mit tennék én a maga helyében, de maga nem én, én nem vagyok maga, és kész. Van még valami?

Brown megrázta a fejét, kinyitotta a száját, aztán becsukta, vállat vont, mozdulata. mást is kifejezett, mint a beszélgetés kimenetele miatti csalódását, de nem szólt többet. Az ajtónál ösztönösen kihúzta magát, majd távozott.

Pirx mélyet lélegzett. „Minek is szaladt ki a számon, hogy „ha ember”! — szidta magát. — Micsoda pokoli játszma! A fene érti ezt a Brownt. Vagy csakugyan ember, vagy fortély az egész, amivel nemcsak megtévesztenek, hanem még azt is figyelik, nem akarom-e szerződésszegő módszerekkel megtudni, ki a robot, ki nem… No de ebben a menetben egész jól álltam a sarat… Ha igazat mondott, ezentúl kicsit feszenghet a bőrében, azok után, amiket beolvastam neki. Ha pedig nem… akkor végeredményben semmit se mondtam. Micsoda história! Jól bemásztam a csőbe!”