Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

— Miért kapcsolta ki Calder a tolóerőt?

— Majdnem merőlegesen akart átvágni a résen, de a pörgéssel nem tudott megbirkózni. A Góliát pörgettyűként forgott, tehát úgy is viselkedett, mint a pörgettyű ellenállást tanúsított a tolóerővel szemben, amely hosszanti irányban igyekezett tartani a hajót. Precessziós mozgásba kezdtünk, minél jobban nőtt a sebesség, annál hevesebben körözött a hajó tatja. Így aztán erősen nyújtott spirális pályán haladtunk, a hajó egészen az oldalára feküdt, és minden ilyen kacskaringó átmérője legalább száz kilométer volt. Ezzel a mozgással könnyen a gyűrű szélébe vágódhattunk volna a rés közepe helyett. Calder már tehetetlen volt. Egérfogóba került.

— Ez mit jelent?

— Így szoktuk nevezni a visszafordíthatatlan helyzeteket, amelyekbe könnyű bejutni, de kiút nincs belőlük, tisztelt Bíróság.

Utunk további része már teljesen váratlan volt. Mikor Calder kikapcsolta a hajtóművet, azt hittem, egyszerűen sorsára bízza magát. A műszerek ablakaiban csak úgy villóztak a számok, de már semmit sem lehetett kiszámítani. A gyűrűk szemfájdítóan vakítottak, hiszen jégtömbökből állnak. Forogtak alattunk, mintha körhintán ülnénk, és velük forgott a rés is. Olyan volt, mint egy fekete hasadék. Ilyen pillanatokban hihetetlenül hosszúnak rémlik az idő. Valahányszor a másodpercmérőre pillantottam, úgy rémlett, egy helyben áll a mutatója. Calder az öveit kezdte kikapcsolni, nagyon gyorsan. Követtem a példáját, mert sejtettem, hogy át akarja szakítani a túlterhelési főbiztosítékot, amely a pulton van, de leszíjazva nem érte el. Ha felhasználhatja az egész teljesítményt, még lefékezhetett és kisuhanhatott az űrbe, száz g körüli gyorsulással. Szétpukkantunk volna, mint a léggömb, de megmentette volna a hajót, no és saját magát. Tulajdonképpen már előbb is gondolhattam volna, hogy nem lehet ember, hiszen egyetlen ember sem képes úgy számolni, mint ő… de ez csak most tudatosult bennem. Vissza akartam tartani, mielőtt eléri a pultot, de ő gyorsabb volt. Természetes, hogy az volt. „Ne kapcsold ki magad!” — kiáltott rám a parancsnok. Aztán Calderre kiáltott: „Ne nyúlj a biztosítékhoz!”. Calder nem törődött vele, már felállt. „Teljessel előre!” — kiáltott a parancsnok, és én engedelmeskedtem. Előttem volt ugyanis a második kormány. Nem kapcsoltam rögtön teljes gyorsulásra, csak öt g-re mentem fel, mert nem akartam megölni Caldert, csak el akartam lökni a biztosítékoktól, de ő állva maradt. Döbbenetes látvány volt, uraim, mert egyetlen ember sem marad talpon ötnél! Állva maradt, csak belekapaszkodott a pultba, lehorzsolódott a bőr mind a két kezéről, de tovább kapaszkodott, mert a bőre alatt acél volt. Akkor egyszerre a maximumra kapcsoltam. A tizennégy g letépte a pultról, és a kormányfülke végébe vágta, olyan szörnyű csattanással, mintha egyetlen fémtömb lett volna, a székeink között repült át, és úgy vágódott a falnak, hogy beleremegett a szoba, a szekurit pozdorjává tört azon a helyen, ő pedig valami hihetetlen, semmihez sem hasonlítható hangot adott, aztán hallottam, hogyan dobálja magát ott hátul, hogyan töri-zúzza, ami a keze ügyébe kerül, de már nem figyeltem oda, mert megnyílt előttünk a rés, pörögve zuhantunk felé, a tat vadul keringett, lementem négy g-re, most már csak a szerencsétől függött minden. A parancsnok rám kiáltott, hogy lőjek, egymás után kilövöldöztem a meteorhárító ernyőket, hogy legalább az apróbb morzsákat elsöpörjem, ha elénk kerülnek, sokat nem ért, de ennyi védelem is jobb, mint a semmi. A Cassini óriási fekete torokként tátongott, messze a hajó előtt tüzek lobbantak, a védőernyők kinyíltak, és a jégporfelhőkbe ütközve rögtön el is égtek, gyönyörű szép, óriási ezüst felhők ragyogtak fel és tűntek él egy szempillantás alatt, a hajó kissé megremegett, a jobb oldali érzékelők mutatói mind kilendültek, ez hőlökés volt, súroltunk valamit… nem tudom, mit, és aztán már a túlsó oldalon voltunk…

— Pirx sorhajókapitány úr?

— Igen, én vagyok. Ön hívatott?

— Igen. Köszönöm, hogy eljött. Foglaljon helyet… Az íróasztalnál ülő férfi megnyomott egy gombot a fekete dobozkán, és kiszólt:

— Húsz percig ne zavarjanak. Senkinek sem vagyok itt. Kikapcsolta a készüléket, és látogatójára szögezte figyelmes pillantását.

— Kapitány úr, egy javaslatom lenne az ön számára. Igen eredeti javaslat. Egy bizonyos — kicsit tétovázott kísérletről van szó. Mindenekelőtt azonban meg kell kérnem, hogy az, amit mondani fogok, köztünk maradjon. Akkor is, ha javaslatomat elutasítja. Megígérné ezt?

Pár pillanatnyi csönd állt be.

— Nem — mondta Pirx. Majd hozzátette: — Legalábbis, amíg többet nem közöl.

— Nem szokása látatlanban aláírni valamit, igaz? Ezt abból is tudhattam volna, amit hallottam önről. Rágyújt?

— Köszönöm, nem.

— Egy kísérleti repülésről van szó.

— Újfajta űrhajó?

— Nem. Újfajta legénység.

— Legénység? És az én szerepem?

— A legénység alkalmasságának tüzetes értékelése. Többet nem mondhatok. Most önön a döntés sora.

— Hallgatni fogok, ha lehetségesnek találom.

— Lehetségesnek?

— Helyesnek.

— Milyen szempontok szerint?

— Az úgynevezett lelkiismeret, uram.

Megint eltelt néhány másodperc. Az üvegfalú, nagy szobában olyan csend volt, mintha nem is egy óriási felhőkarcolóban lenne, ahol körülötte még kétezer szoba van, a háztetőn pedig három helikopter-kikötő. Pirx alig látta a vele szemben ülő férfi vonásait, olyan erősen fénylett a háttér: az épület legfelső tizenhat emeletét körülvevő köd vagy inkább felhő miatt. Néha tejfehér gomolyagok sűrűsödtek össze az üvegfal mögött, s ilyenkor úgy rémlett, hogy az egész szoba úszik valamerre, ahová láthatatlan erő sodorja.

— Rendben van. Mint látja, mindent elfogadok. Föld-Föld útról van szó.

— Körút?

— Igen. Megkerülnék a Szaturnuszt, és új automata műholdakat helyeznének körülötte stacionárius pályára.

— De hiszen ez a JOVIÁN-terv.

— Igen, annak egy része, már ami a műholdakat illeti. A hajó is a COMSEC tulajdona, tehát a vállalkozást az UNESCO patronálja. Mint tudja, én ezt az intézményt képviselem. De önre azért esett a választásunk, noha saját pilótáink és navigátoraink is vannak, mert a dologban egy másik tényező is szerepel. A legénység, mint említettem.

Az UNESCO-igazgató megint elnémult. Pirx várakozott, akaratlanul is hegyezve a fülét, de valóban olyan csend volt, mintha mérföldes körzetben még egy papírlap se zizzenne — pedig milliós város vette őket körül.

— Mint bizonyára tudja, hosszú évek óta megvan már a lehetőség az embert helyettesítő, egyre sokoldalúbb gépek gyártására. Azok a berendezések, amelyek egyszerre sok területen is felveszik a versenyt az emberrel, súlyuk és méretük miatt eddig helyhez kötöttek voltak. De a szilárdtest-fizika az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban csaknem egyidejűleg lehetővé tette a mikrominiatürizálás következő, már molekuláris szakaszát. Előállították az aggyal egyenértékű kristályszerkezetek kísérleti prototípusait. Még most is körülbelül másfélszer akkorák, mint a mi agyunk, de ez lényegtelen. Számos amerikai cég szabadalmaztatott már ilyen konstrukciót, és most meg akarják kezdeni az emberformájú automaták, az úgynevezett véges nemlineárisok sorozatgyártását, elsősorban űrhajózási célokra.