Ira Levin - Stepfordi feleségek

Útban a színház felé Sylvia egy komoly, töprengő pillantást vetett barátnőjére.

— Nehéz megszokni?

— Bizonyos értelemben igen.

— Majd menni fog! — mosolygott rá Sylvia. — Mi van a fotózással? Ilyen szempontból biztos nagyszerű lehet; mindent friss szemmel látsz.

— Eddig még semmit se csináltam — vallotta be Joanna. — Bobbie-val együtt végigrohantuk a várost, hogy összehozzunk valami Nőszövetséget. Meg kell mondanom, ilyen szempontból teljes állóvíz az egész.

— A rohangálás, a lárma és szervezés nem neked való — jegyezte meg Sylvia. — A fotózás a te világod, vagy legalábbis annak kellene lenni.

— Tudom — bólogatott Joanna. — A napokban jön majd egy bádogos, aki megcsinálja a tálakat a sötétkamrában.

— Walter egészen felélénkült.

— Így is van. Valóban nem rossz ott az élet.

A musical, az előző évad nagy sikere, csalódást okozott. Hazafelé a vonaton néhány percig még beszélgettek róla, majd Walter feltette a szemüvegét s a papírjaival kezdett foglalkozni; Joanna átnézte a Time-ot, majd rágyújtott és a sötét ablakon keresztül bámulta az időnként mellettük elfutó fényeket.

Sylviának igaza van, a fotózás az ő világa. A pokolba a stepfordi asszonyokkal! Bobbie, természetesen, kivétel ez alól.

Mindkét kocsit az állomáson hagyták, így külön vezettek haza. Joanna ment elöl a családi kocsival, Walter a Toyotával követte. A városközpont teljesen kihalt volt s az utcai lámpák fényében az egész környék olyan volt, mint egy színpad. Igen, a felvételt még az előtt megcsinálja, hogy a sötétkamrája elkészülne! A Férfiegylet épületének ablakai ki voltak világítva, a kocsifelhajtón pedig egy autó állt égő lámpákkal s arra várt, hogy kikanyarodhasson.

Melinda Stavros már ásítozott, de mosolyogva fogadta őket, Pete és Kim pedig már rég az igazak álmát aludta.

A nappaliban az asztalon a lámpa mellett üres tejespoharakat és tányérokat találtak, a kanapén és mellette a padlón egy üres üdítősüveg társaságában, fehér papírgalacsinok hevertek.

Legalább nem adják át a lányaiknak a súrolási mániát, gondolta Joanna.

Walter már harmadszor ment el a Férfiegyletbe, amikor este kilenckor hazatelefonált s közölte Joannával, hogy hazaviszi magával a Tervezőbizottság tagjait, melybe az előző alkalommal őt is beválasztották. Valamit meg kellett szerkeszteni (Joanna még valami gépnek a zaját is hallotta), és nem találtak egy csendes helyet, ahol nyugodtan leülhettek volna megbeszélni a kérdéseket.

— Rendben — mondta az asszony. — Kirakom a felesleges holmit a sötétkamrából, s ott nyugodtan beszélgethettek…

— Nem, figyelj csak — vágott közbe Walter —, maradj te is fent velünk s legyél ott a beszélgetésen! Ketten közülük elég vaskalapos férfipártiak; nem árt nekik, ha hallják, hogy egy nő is értelmesen hozzá tud szólni a dolgokhoz.

— Kösz! És ők nem ellenzik?

— A mi házunkban lesznek.

— Nem inkább egy pincérnőt keresel?

— Óh, istenem — nevette el magát Walter —, téged nem lehet becsapni! Oké, megfogtál! De egy intelligens pincérnőt, rendben? Ugye megteszed? Biztosan hasznunkra lehet a dolog.

— Oké! — egyezett bele Joanna. — Adj még tizenöt percet s akkor intelligens és szép pincérnő is leszek! Nos, mit szólsz az együttműködési készséghez?

— Fantasztikus! Hihetetlen!

Öten érkeztek s egyikük, az alacsony, pirospozsgás, hatvan év körüli, hegyes bajszú férfi, Ike Mazzard, az egyik folyóirat grafikusa volt.

— Nem biztos, hogy szeretni fogom magát — fogadta Joanna meleg kézfogással a férfit. — Teljesen megkeserítette a serdülőkoromat azokkal az álomszép lányokat ábrázoló képeivel.

— Pedig maga is nagyon hasonlíthatott rájuk mosolygott vissza a férfi.

— Erre maga se merne fogadni — szabadkozott Joanna.

A Bizottság tagjai különben a harmincas éveik végén, a negyvenes éveik elején járhattak. A magas, fekete hajú, fesztelenül arrogáns Dale Coba volt az Egylet elnöke.

— Helló, Joanna! — mérte fel zöld szemeinek lekicsinylő pillantásával a bemutatkozáskor. — Örülök, hogy megismerhetem! Biztosan egyike a vaskalapos férfipártiaknak, gondolta Joanna, az asszonyok csak arra valók, hogy lefeküdjenek. A férfi kezének érintése sima, kézfogása lagymatag volt.

A másik három férfi egyikét valami Anselmnek vagy Axhelmnek, a maradék kettőt pedig Sundersennek és Roddenberrynek hívták.

— A feleségével már megismerkedtem — újságolta Joanna a sápadt, pocakos, nyugtalannak látszó Sundersennek. — Legalábbis, ha maga az a Sundersen, aki az utca túlsó oldalán lakik.

— Valóban? — csodálkozott a férfi. — Igen, azok mi vagyunk. Stepfordban rajtunk kívül nincsenek Sundersenek.

— Meghívtam egy összejövetelre, de nem tudott eljönni.

— Nem túlzottan társasági ember — nézett el Sundersen Joanna mellett, s érezhetően kerülte a tekintetét.

— Bocsásson meg, nem értettem tisztán a keresztnevét — folytatta Joanna a társalgást.

— Herb — hangzott a válasz, s a férfi tekintete ismét máshol járt.

Joanna bekísérte a társaságot a nappaliba, majd kiment a konyhába jégért és szódáért s odavitte Walternek az italszekrényhez.

— Elég intelligens? Elég szép? — kérdezte súgva s férje rámosolygott.

Joanna ezután visszament a konyhába s kis tálkákban chipset és földimogyorót tett az asztalra. Senki sem tiltakozott, amikor poharát a kezében tartva egy röpke „Megengedik?” után leült Walter mellé a heverő végére. Ike Mazzard és Anselm vagy Axhelm felemelkedett a helyéről, a többiek is úgy tettek mintha fel akarnának emelkedni, kivéve Dale Cobát, aki nem hagyta magát zavartatni. Továbbra is markából ette a földimogyorót, s zöld szemével lekicsinylő pillantásokat vetett a nőre.

A karácsonyi játékokról és a városkép megőrzésének tervéről beszélgettek. Roddenberry a Frank keresztnévre hallgatott, szimpatikus pisze orra, kékre borotvált arca volt s egy kicsit dadogott. Cobát Diznek becézték, ami nem illett rá túlzottan. Arról folyt a diskurzus, hogy a városban megszaporodott zsidók miatt ez évben gyújtsanak-e hanuka-gyertyákat és állítsanak-e betlehemet a főtéren. Egymás után vetették fel a legkülönbözőbb ötleteket.

— Mondhatok valamit? — kérdezte Joanna.

— Hát persze — vágta rá azonnal Frank Roddenberry és Herb Sundersen. Coba hátradőlt a fotelben és tarkójára font kézzel, kinyújtott lábakkal a menynyezetet bámulta (minden bizonnyal lekicsinylően).

— Nem gondolják, hogy sikere lenne, ha valami esti előadás-sorozatot indítanánk felnőttek számára? — kérdezte. — Vagy megrendeznénk a szülők és tizenévesek fórumát. Az egyik iskolai osztályteremben is meg lehetne tartani…

— És milyen témáról? — érdeklődött Frank Roddenberry.

— Bármilyenről, ami érdekli az embereket — válaszolta Joanna. — A drogkérdés mindnyájunkat foglalkoztat, de úgy tűnik, hogy a Krónika az asztal alá söpri a problémát. Aztán ott van a rockzene… és nem is tudom… bármi, ami az embereket egy kicsit kimozdíthatja otthonról, hogy meghallgassák mások véleményét és beszélgessenek egymással.

— Ez érdekes — jegyezte meg előrenyújtott és keresztbe tett lábakkal, a halántékát vakargatva a vékony, szőke, csillogó szemű, nyugtalan tekintetű Claude Anselm-vagy-Axhelm.

— Így talán a nők is kimozdulnak otthonról — folytatta Joanna. — Ha nem tudnák, akkor ez a város a bébiszitterek számára katasztrófa sújtotta területnek számít.