Ira Levin: Stepfordi feleségek

— És… sikerült? — kérdezte Joanna.

— Nem — válaszolta Walter.

— Óh! — sóhajtott megkönnyebbülten az asszony. Nos — mosolygott a férfire a sötétben — már fel is ébredtem. — Férje mellé feküdt, odafordult s a karját nyújtotta feléje. Walter is megfordult, átkarolták egymást és csókolóztak. Walternek whisky íze volt. — A tapintat jó dolog — súgta Joanna Walter fülébe —, de azért, jézusom…

A végén úgy alakult, hogy ebből sült ki életük legjobb szeretkezése… legalábbis Joanna számára.

— Hű-ha! — sóhajtotta a fürdőszobából kilépve. A lábaim még mindig remegnek.

Walter az ágy szélén űlve cigarettázott s rámosolygott. Joanna kényelmesen férje karjai közé furakodott, s kezét a mellére vonta.

— Mit csináltak veled? — kérdezte. — Valami pornófilmet vagy ilyesmit néztetek?

— Nem volt olyan szerencsém — mosolyodott el Walter, s cigarettájából Joannának is adott egy szippantást. — Nyolcötvenet elnyertek tőlem pókeren, s telebeszélték a fejem a városrendezési bizottság Eastbridge Roaddal kapcsolatos gonosz terveivel.

— Már attól féltem, hogy sokat találtál inni.

— Én? Két whiskyt ittam. Nem nagyon ivós társaság. És te mivel foglaltad el magad?

Joanna elmondta, s beszélt a fekete férfit ábrázoló felvételhez fűzött reményeiről is.

Walter beszámolt arról is, hogy kikkel találkozott: a Van Santék és Claybrookék által javasolt gyerekorvossal, egy folyóirat grafikusával, aki az egyik legnagyobb hírességnek számít Stepfordban, két másik ügyvéddel, egy pszichiáterrel, a rendőrfőnökkel és a központi piac igazgatójával.

— A pszichiáter biztosan pártolja az ötletet, hogy nők is járhassanak az egyletbe — jegyezte meg Joanna.

— Mellette van a dolognak — felelte Walter. — És Dr. Verrynek is ez a véleménye. Másokat nem kérdeztem ezzel kapcsolatban; első alkalommal még nem akartam túlságosan sokat nyüzsögni.

— Mikor mész el újra? — kérdezte az asszony s hirtelen attól kezdett félni (miért is?), hogy a holnap választ kapja.

— Még nem tudom — válaszolta Walter. — Figyelj, én nem szeretném átvenni Ted és Vic stílusát. Azt hiszem, hogy egy hét múlva ismét elmegyek; még nem tudom. Elég vidékiesnek tűnik a társaság.

Az asszony elmosolyodott s közelebb húzódott hozzá.

A ruháskosarat az átkozott magas korlát miatt szinte az arcáig emelve, óvatosan egyensúlyozva az út harmadát már megtette lefelé a lépcsőn, amikor megszólalt az a rohadt telefon.

A kosarat nem tudta sehova letenni, mert legurult volna a lépcsőn, de ahhoz se volt elég hely, hogy megforduljon és visszamenjen, ezért lassan, lábával a lépcsőket tapogatva, folytatta útját lefelé. Közben több oké-t is elmormogott, a telefon sürgető csörömpölésére.

A lépcsősoron leérve végre letette a kosarat a padlóra, s a dolgozószoba asztalán lévő telefonhoz sietett.

— Halló! — köszönt, remélhetőleg mesterkéletlen kedvességgel.

— Helló, Joanna Eberharttal beszélek? — hallatszott a kagylóban a hangos, vidám, kicsit érdes, Peggy Clavengerére emlékeztető hang. Peggy Clavenger viszont a Paris-Matchnál volt, legalábbis akkor, amikor utoljára hallott felőle, s nemhogy Joanna férjhezmeneteléről nem értesült, de talán már azt se tudta, hogy a világon van.

— Igen — válaszolta Joanna. — És én kivel beszélek?

— Hivatalosan még nem mutattak be egymásnak bennünket — folytatta a hang, melynek gazdája sehogy se lehetett Peggy Clavenger —, de ezt most szeretném pótolni. Bobbie, szeretném neked bemutatni Joanna Eberhartot. Joanna, szeretném, ha megismerkednél Bobbie Markowe-val — KOWE-re végződik a neve. Bobbie már majdnem öt hete él itt Ajax körzetében, s szeretne megismerkedni egy szenvedélyes fotóssal, aki érdeklődik a politika és a női egyenjogúság kérdései iránt. Ez pedig te vagy Joanna, legalábbis a Stepfordi Krónika — vagy ahogy egyesek ízlésüknek megfelelően nevezik, a Krónikus Beteg — írása szerint. Valós képet rajzoltak rólad? Valóban nemcsak az érdekel, hogy a rózsaszín súrolópárna jobb mint a kék, vagy fordítva? Helló? Ott vagy még, Joanna? Helló?

— Helló — szólt vissza Joanna a kagylóba. — Igen, itt vagyok, de még mennyire, hogy itt vagyok! Helló! Légy üdvözölve! Látod, megéri, ha az ember egy kicsit hirdeti magát!

— Milyen jó érzés felfordulást látni egy konyhában! — örvendezett Bobbie. — Igaz, az enyémhez nem hasonlítható… nálad nincsenek mogyoróvajas ujjlenyomatok a szekrényeken… de ez is jó, nagyon jó! Gratulálok!

— Egy gyászos kinézetű, kétes tisztaságú fürdőszobát is tudok neked mutatni, ha akarod — válaszolta Joanna.

— Kösz! Inkább iszom egy kávét!

— Neszkávé jó lesz?

— Ezzel azt akarod mondani, hogy más is van? Az alacsony, terebélyes fenekű Bobbie Snoopy kutyával díszített kék trikót, farmernadrágot és szandált viselt. Széles ajkai mögött nagyon fehér fogak ragyogtak, élénk, kíváncsi kék szeme volt, és rövidre vágott sötét haját meglehetősen kusza frizurába rendezte. Kicsiny kezének körmei alatt fekete csík húzódott. David névre hallgató férje tőzsdei elemzéssel foglalkozott és volt egy tíz, egy nyolc és egy hatéves fiuk is. Megivott két kávét, evett hozzá egy darabka csokoládéval bevont kekszet, s a Fox Hollow Lane-n lakó asszonyokról beszélt Joannának.

— Már kezdem azt hinni, hogy itt egy össznépi verseny folyik, amiről én nem értesültem időben — jegyezte meg a csokoládét nyalogatva az ujjáról. — Karácsonykor egymillió dollár és Paul Newman lesz a legtisztább ház jutalma. Komolyan! És ez súrolást, súrolást, súrolást, csuszatolást és megint csak súrolást jelent!

— Itt is ugyanaz a helyzet — bólogatott Joanna egyetértően. — Még késő este is! És a férfiak…

— A Férfiegyletben! — kiáltott fel Bobbie.

Ezután már erről szólt a beszélgetés… a nemek közti idejétmúlt különbségtételről s arról az igazságtalanságról, hogy ebben a városban a nőknek nincs semmiféle szervezete, de még a Női Szavazók Ligája se alakult meg.

— Hidd el, alaposan felmértem a helyzetet — sóhajtotta Bobbie. — Van itt valami Kertbarátok Klubja, meg néhány, öregasszonyokból álló vallási csoport is… mindegy, én úgyse lehetnék egyiknek se a tagja. A „Markowe”-t a „Markowitz” fölött találod a telefonkönyvben… és van egy nagyon is nem létező Történelmi Társaság. Ugorj be hozzájuk s mondj egy hellót nekik. Halottak, élethű megvilágításban.

Dave éppen a Férfiegyletben volt és Walterhez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a szervezetet belülről lehet megváltoztatni. Bobbie-nak már más volt a véleménye.

— Majd meglátod! Előbb kell nekünk a kerítéshez láncolni magunkat, mielőtt ezek bármire elszánnák magukat. És mi van azzal a kerítéssel? Mit gondolsz, ezek kábítószer finomítással foglalkoznak?

Felvetették annak lehetőségét is, hogy majd öszszejönnek a szomszédaikkal s megpróbálják rávenni őket, vegyenek részt aktívabban a város életében. Abban is egyetértettek, hogy az eddig megismert asszonyok nem valószínű, hogy egy lépést is tennének saját felszabadításuk érdekében. Beszélgettek a Nemzeti Nőszövetségről, melynek mindketten tagjai voltak, és Joanna fényképészet iránti vonzalma is szóba került.

— Te jó isten, hiszen ezek nagyszerűek! — csodálkozott rá Bobbie Joanna négy bekeretezett, a dolgozószoba falán lévő nagyítására. — Csodásak!