Ira Levin - Stepfordi feleségek

— Ugyan már… — vigasztalta. — Nem akarsz játszani azzal a helyes kis Allisonnal? Lehet, hogy megint láttok majd egy mókust…

Pete is odalépett hozzájuk, s megemelte húga egyik hajfürtjét.

— Rajta nem kell csatornát váltani! — szólt rá az anyja.

— Rendben — felelte a fiú, s ujjára csavarta a kislány sötét hajtincsét.

— És rugdosni se kell — szólt rá Joanna Kimre is, és még mindig a hátát dörzsölgetve próbálta megcsókolni a karjaiból már szabadulni igyekvő gyerek arcocskáját.

Walter volt a soros a mosogatással, Pete és Kim pedig csendesen játszadozott Pete szobájában. Joanna egy gyors hideg zuhanyt vett, sortot, trikót, edzőcipőt kapott magára és megfésülködött. Fésülködés közben még rápillantott Pete-re és Kimre; a szőnyeg közepén ültek, s Pete űrállomásával játszottak.

Csendesen visszalépett az ajtóból, s lement az új szőnyeggel borított lépcsőn. Kellemes este volt, a kicsomagolásnak, hála istennek, már a végére értek. Sikerült kicsit lehűlnie, tisztának érezte magát, s most néhány szabad percében — ha szerencséje van, akár tíz-tizenöt percre is — talán leülhet odakint Walterrel, s gyönyörködhetnek egyhektáros telkük fáiban. Keresztülment a nappalin s kilépett az előtérbe. A konyha ragyogott a tisztaságtól s már a mosogatógép is be volt kapcsolva. Walter a mosogatónál állt, s az ablakhoz hajolva a Van Sant hát felé nézett. Hátracsapott fülű nyuszit ábrázoló emblémával díszített ingén apró izzadságfolt sötétlett. Felesége felé fordult s elmosolyodott.

— Mikor jöttél le? — kérdezte s egy konyharuhával megtörölte a kezét.

— Ebben a pillanatban — felelte Joanna.

— Olyan vagy, mintha újjászülettél volna!

— Ugy is érzem magam. Játszanak, mint az angyalok. Nem megyünk ki egy kicsit?

— Oké! — bólintott a férfi, s összehajtogatta a konyharuhát. — De csak néhány percre. Át akarok menni Tedhez. Beszélni szeretnék vele… — hajtotta rá a tűzhely rúdjára a konyharuhát. — Ezért is figyeltem a házukat. Éppen most végeztek a vacsorával.

— Miről akarsz vele beszélni?

Megindultak a terasz felé.

— Már éppen mondani is akartam… — válaszolt Walter menet közben. — Meggondoltam magam, mégis belépek a Férfiegyletbe.

Az asszony megtorpant és férjére nézett.

— Sok fontos dologról szó esik ott és nem akarok kimaradni belőle — magyarázta a férfi. — A helyi politikáról, a jótékonysági rendezvényekről és más dolgokról is…

— Hogy tudsz belépni egy ilyen ódivatú, korszerűtlen…

— Beszéltem néhány emberrel a vonaton — magyarázta Walter. — Ted és Vic Stavros, meg még többen is elmondták, hogy miről van szó. Ők is egyetértenek azzal, hogy ez a „nőknek tilos a belépés” ügy már nagyon elavult — fogta karon menet közben Joannát —, de ezeket a szabályokat csak belülről lehet megváltoztatni — magyarázta tovább. — Ebben én is szeretnék segíteni. Szombaton este kerül sor a hivatalos felvételre. Ted el akarja mondani, hogy ki melyik bizottságban dolgozik — nyújtotta Walter a cigarettásdobozt a felesége felé. — Dohányzol ma este, vagy füstmentes napot tartasz?

— Óh… dohányzom — válaszolta az asszony, s kivett a dobozból egy cigarettát.

A terasz túlsó végében álltak meg. Lassan leszállt az alkony, hűvösödött, a tücskök is rázendítettek, Walter pedig öngyújtójával meggyújtotta előbb felesége, majd a saját cigarettáját.

— Nézd csak az eget! — mutatta Joannának. — Minden pénzt megért, amit erre a házra költöttünk. Joanna a mályvaszínből kékbe, majd sötétkékbe olvadó égboltra pillantott.

— Szép — mondta cigarettájával babrálva. — A szervezeteket kívülről is meg lehet változtatni. Beadványokat lehet szerkeszteni, bojkottálni…

— De belülről könnyebb — vágott közbe Walter. Majd meglátod! Ha mindnyájan olyanok, mint akiket említettem, akkor észre se veszed, és máris Mindenki Egylete lesz az egész. Koedukált pókerjátszma. Szex a kártyaasztalon.

— Ha mindnyájan olyanok lennének, mint akikről beszéltél — jegyezte meg az asszony —, akkor máris Mindenki Egylete lenne. De rendben van, lépj csak be, majd én kigondolom, hogy milyen jelszavakat írjatok a plakátjaitokra. Rengeteg időm lesz, ha az iskola elkezdődik.

— Légy egy kis türelemmel — karolta át Walter a felesége vállát. — Ha az egylet fél éven belül nem nyitja meg kapuit a nők előtt is, akkor otthagyom az egészet, s együtt hirdetjük vállvetve: „Szex — igen; nemek szerinti diszkrimináció — nem!”

— Stepford nem tartja a lépést az idővel — nyúlt az asszony a dohányzóasztalon lévő hamutartó felé.

— Ne légy annyira borúlátó! — Várd csak ki a végét!

Elszívták cigarettájukat s kart karba öltve nézték a pázsit végén, a mályvaszínű égbolt hátterében sötétlő, magas fákat. A fatörzsek mögött fények csillantak, egymás után világosodtak ki a szomszédos utca, a Harvest Lane ablakai.

— Robert Ardreynek igaza van — jegyezte meg Joanna. — Nagyon földhözragadtnak érzem magam. Walter a Van Sant ház felé nézett, majd az órájára pillantott.

— Bemegyek s rendbe hozom magam egy kicsit mondta s arcon csókolta Joannát.

Az asszony megfordult, s egy puszit lehelt férje ajkaira.

— Én még maradok egy kicsit — mondta. — Csak kiálts, ha a gyerekek valami nagyobb zűrzavart csinálnának odabent!

— Oké — biccentett Walter, s a nappali szoba ajtaján belépett a házba.

Joanna dörzsölgette összefont karjait, kezdett lehűlni a levegő. Szemét behunyta, fejét hátrahajtotta s szívta magába a pázsit és a fák tiszta, finom illatát. Tágranyílt szemekkel nézte a tintakék égbolton feltűnő, milliárd kilométerekre lévő első csillagot. Sziporkázó csillagfény — idézte félhangosan, de már csak némán, magában folytatta.

Azt szerette volna, ha megtalálják a boldogságot Stepfordban. Ha Pete és Kim jól tanulnak az iskolában, ő pedig Walterrel együtt valóban jó barátokra talál és tényleg jól érzi itt magát. Bízott benne, hogy Walternek nem lesz gond a bejárás… bár ez a költözés teljes egészében az ő ötlete volt. Azt szerette volna, ha mind a négyük élete gazdagodik, kiteljesedik és nem válik színtelenebbé. Ettől tartott, amikor maguk mögött hagyták azt a mocskos, zsúfolt, bűnözéstől elgyötört, de mégis annyira elevenen lüktető nagyvárost.

Valami mozgásra és zajra lett figyelmes, és a Van Sant ház felé fordult.

A konyhából kiszűrődő fényben Carol Van Sant sötét körvonalait pillantotta meg, ahogy éppen a kukára igyekszik rápréselni a fedelet. Lehajolt, vörös haja megcsillant a fényben, majd egy nagyobbacska, gömbölyű valamivel, egy darab kővel a kezében emelkedett fel s rátette a kuka tetejére.

— Helló! — szölt át neki Joanna.

A magas, hosszúcombú Carol kiegyenesedett és feléje fordult. Lenge ruhájában, a háttérből világító fényben szinte meztelennek látszott.

— Ki az? — meresztette szemét a sötétbe.

— Joanna Eberhart — válaszolt Joanna. — Megijesztettelek? Ne haragudj! — mentegetőzött, s odasétált a telküket Van Santéktól elválasztó kerítéshez.

— Helló, Joanna — viszonozta Carol az üdvözlést jellegzetes, New England-i hanglejtésével. — Nem, egyáltalán nem ijesztettél meg. Gyönyörű este van, igaz?

— Nagyon szép — válaszolta Joanna. — Elkészültem a kicsomagolással és ettől még szebbnek tűnik.