Ira Levin - Stepfordi feleségek

A megszokottnál kicsit hangosabban kellett beszélnie. Carol a konyhaajtóban állt, még mindig elég távol ahhoz, hogy kényelmesen lehessen beszélgetni, pedig ő már ott volt a rácsos kerítés mellett húzódó virágágynál.

— Ma délután Kim nagyon jót játszott Allisonnal — folytatta. — Úgy tűnik, hogy remekül kijönnek egymással.

— Kim nagyon aranyos kis teremtés — mosolyodott el Carol. — Én is örülök, hogy ilyen jó kis új barátnőt szerzett a szomszédban. No, jó éjszakát, Joanna tette még hozzá, majd megfordult, indulni készült vissza a házba.

— Várj csak egy kicsit! — szólt utána Joanna.

— Igen — fordult arccal feléje Carol.

Joanna azt kívánta, bárcsak ne lenne ott az a virágágyás és a kerítés se lenne ott közöttük, s ő közelebb mehetne. A fene essen belé, ugyan mi lehet olyan sürgős abban a neonfénnyel kivilágított és sárgaréz tálakkal teleaggatott konyhában?

— Walter Tedhez készül átmenni — szólt át Carol meztelennek látszó alakjához. — Ha leteszed a gyerekeket, akkor te is átjöhetnél hozzám egy kávéra.

— Kösz, át is mennék szívesen — hangzott Carol válasza —, de a nappaliban ki kell fényesítenem a parkettát.

— Most, este?

— Egyedüli alkalom az iskola kezdetéig.

— Nem várhat még egy kicsit? Az iskola csak három nap múlva kezdődik.

— Nem — rázta meg a fejét Carol. — Már úgyis régóta halogatom. Tele van cipőnyomokkal. És Ted különben is a Férfiegyletbe készül ma este.

— Minden este eljár?

— Majdnem.

Te jó isten!

— Te pedig maradsz itthon s végzed a házimunkát?

— Itt mindig van mit csinálni — sóhajtotta Carol. Tudod, hogy van ez! Most is előbb a konyhát kell rendbe raknom. Jó éjszakát!

— Jó éjszakát! — köszönt el Joanna s figyelte, ahogy profilból erőteljesen kirajzolódó dús kebleivel együtt, Carol is eltűnik a konyhaajtóban. Egy-két pillanat, és újra megjelent a mosogató fölötti ablak mögött, megnyitotta a csapot, s nagy igyekezettel hozzálátott valaminek a súrolásához. Csillogó, vörös haja most is rendezettnek látszott; orra keskeny, arca pedig (a fenébe is) feltűnően intelligens, telt, jókora keblei ringatóztak súrolás közben.

Joanna visszalépett a teraszra. Nem, hála istennek, ő nem tudta, hogy van ez! Nem tudta, hogy milyen megrögzött háziasszonynak lenni. Hogy is lehetne Tedet hibáztatni, ha egy ilyen balek ennyire felkínálkozik neki, hogy kihasználja?

Inkább az asszony hibáztathatná a férjet. Walter könnyű dzsekiben lépett ki a házból.

— Nem hiszem, hogy egy óránál tovább maradnék — mondta.

— Egyszerűen nem akarom elhinni, amit ez a Carol Van Sant az előbb mondott — dohogott Joanna. Nem tud átjönni egy kávéra, mert fel kell fényezni a nappalit. Ted minden este eljár a Férfiegyletbe, ő pedig marad otthon és végzi a házimunkát.

— Jézusom! — csóválta meg a fejét Walter. — Hozzá képest az anyám egy Kate Millett.

— Később találkozunk! — nevette el magát a férfi, majd arcon csókolta feleségét és keresztülvágott a teraszon.

Joanna egy újabb pillantást vetett a most már fényesebben ragyogó csillagra… kezdj most el dolgozni te! — gondolta s visszament a házba.

Vasárnap reggel vadonatúj családi kocsijukkal kirándulni mentek. Gondosan bekötötték a biztonsági öveket, Joanna és a Walter az üzletekről és a vásárlásról beszélgetett, Pete és Kim pedig az automata ablakot húzgálta le s föl míg Walter rájuk nem szólt, hogy hagyják abba. Napfényes, és olyan szikrázóan tiszta napjuk volt, hogy az szinte már az ősz előjelének is tűnhetett. Beautóztak a stepfordi városközpontba (fehér oszlopsorral alátámasztott, árkádos, képes levelezőlapra kívánkozóan rendezett üzleti negyed), hogy az árengedményt biztosító kuponjaikkal valami szerszámot és gyógyszert vegyenek. Ezután a Kilences úton dél felé indultak egy újonnan megnyílt bevásárlóközpont felé, hogy ugyancsak a kuponokkal — árengedményes cipőt vegyenek Pete-nek és Kimnek, majd (micsoda időveszteség!) rövid időre betértek egy árengedmény nélküli, dzsungelt utánzó játszótérre. Ezután az Eastbridge Roadon keletnek fordultak s megálltak egy McDonald'snál (Big Mac, csokoládé shake), aztán valamivel távolabb betértek egy régiségboltba (nyolcszögletű sarokasztalka, származási papírok nélkül). Északnak, délnek, keletnek és nyugatnak véve az irányt, az Anvil Roadon, a Cold Creek Roadon, majd a Hunnicutt, Beavertail és Burgess Ridgen végighaladva körbeautózták egész Stepfordot. Megmutatták Pete-nek és Kimnek az új iskolájukat, majd azokat az iskolákat, ahova később fognak járni (házvásárlás közben Joanna és Walter már megismerkedett a környékkel). Megmutattak nekik egy kívülről-kitudja-micsoda környezetkímélő szemétlerakót és egy piknikezőhelyet, ahol éppen egy mesterséges tavacskát építettek a városka lakói számára. Joanna Pete kérésére elénekelte a Jó reggelt csillagfény című dalocskát, majd négyesben rázendítettek a MacNamara csapata indulóra, melynek végén különböző hangszereket utánoztak. Kimnek hányni kellett, de Walternek még volt elég ideje félrehúzódni, kikapcsolni rajta a biztonsági övet s — hála istennek — még időben ki tudták szedni a járműből.

Ez már lecsillapította a kedélyeket. Visszatértek a stepfordi városközpontba… nagyon lassan, mert Pete közölte, lehet, hogy neki is hányni kell. Walter menet közben megmutatott egy fehér falú épületet, a könyvtárat, majd a Történelmi Társaság kétszáz éves, ugyancsak fehérfalú kúriában lévő székhelyét.

Kim az ablakon át az eget bámulta, és egy papírvékonyságúra koptatott, hányás elleni cukorkát szopogatott, majd egy épületre mutatva megszólalt:

— Ez micsoda?

— A Férfiegylet székháza — felelte Walter.

Amennyire csak a biztonsági öv engedte, Pete is előrehajolt.

— Ide fogsz menni ma este? — kérdezte.

— Pontosan! — válaszolta Walter.

— És hogyan jutsz fel oda?

— A domboldalon van a kocsifeljáró.

Közben egy kisteherautó mögé értek, melynek nyitott utasterében egy keki öltözéket viselő férfi állt, s mindkét kinyújtott karját a kocsi oldalának feszítette. Barna haja volt, hosszúkás arca és szemüveget viselt.

— Nem Gary Claybrook van abban a kocsiban? — kérdezte Joanna.

Walter egy rövidet rápöccentett a dudára, s a nyitott ablakon integetni kezdett kifelé. Szemben lakó szomszédjuk feléjük fordult, elmosolyodott, intett nekik, majd megfogta a kormányt. Joanna is mosolyogva integetett.

— Helló, Mr. Claybrook! — ordította feléje Kim.

— Jeremy hol van? — kérdezte Pete szintén ordítozva.

— Úgyse hallja, mit mondotok! — szólt rájuk Joanna.

— Én is szeretnék így utazni egy teherautón — szólalt meg ismét Pete.

— Én is! — visszhangozta Kim.

A kocsi kerekei kicsit megcsúsztak, s csikorogtak a meredek balkanyarral felfelé vezető emelkedőn. Gary Claybrook magabiztosan mosolygott feléjük. A kisteherautó hátulja félig tele volt különböző kisebb kartondobozokkal.

— Vajon mit keres itt? Szeszcsempészettel foglalkozik? — találgatta Joanna.

— Ha olyan jól keres, ahogy Ted mondja, akkor biztosan nem — felelte Walter.

— Óh!

— Mi az a szeszcsempészet? — érdeklődött Pete.

A kisteherautó féklámpái kigyultak, az irányjelző pedig azt mutatta, hogy balra akar kanyarodni. Joanna közben elmagyarázta, hogy mit jelent a szeszcsempészet.