Ira Levin - Stepfordi feleségek

Mind a négyük véleménye szerint „átkozottul jó” volt a film, s mozi után Bobbie és Dave házába mentek, ahol kaotikus állapotok uralkodtak; a gyerekek még fent voltak, s a kutya is összevissza rohangált a házban. Azután, hogy Bobbie és Dave megszabadult a bébiszittertől, a fiúktól és a kutyától, mindnyájan leültek kávézni és túrós süteményt csipegettek a nappaliban, ami úgy festett, mintha tornádó söpört volna rajta végig.

— Tisztában vagyok vele, hogy nem voltam különösen ellenállhatatlan — mesélte Joanna, Ike Mazzardnak egy Bobbie-ról készült rajzát nézegetve, mely a kandallópárkány fölötti kép keretébe volt betűzve.

— Nem tudtad, hogy minden szépség Ike Mazzard szépsége? — kérdezte Bobbie s a rajz szélét a biztonság kedvéért még beljebb gyömöszölte és még jobban begyűrte a keret sarkába. — Istenem, csak fele ilyen jól néznék ki!

— Ugy vagy jó, amilyen vagy — szólalt meg a mögötte álló David.

— Hát nem aranyos? — nézett Bobbie Joannára, majd megfordult s megpuszilta David arcát. — Akkor is te vagy soros vasárnap a korai keléssel — jegyezte meg mosolyogva.

— Jé, Joanna Eberhart! — mosolygott meglepetten Kit Sundersen. — Mi újság? Kerülj beljebb!

— Köszönöm, ha van néhány perced a számomra mondta Joanna.

— Hát persze, hogy van, gyere csak, gyere! — invitálta Kit. A csinos, fekete hajú asszony, arcán kis gödröcskével, alig látszott idősebbnek, mint a Krónika annak idején készült, nem valami fényesen sikerült fotóján. Harminchárom éves lehet, gondolta Joanna az előszobába lépve. Az elefántcsont fehérségű műanyag padló úgy csillogott, mint a reklámfilmeken. A nappaliból baseball mérkőzés hangjai szűrődtek ki.

— Herb odabent van Gary Claybrookkal — magyarázta Kit, s behúzta maga után a bejárati ajtót. — Nem akarod üdvözölni őket?

Joanna odalépett a nappaliba vezető boltíves átjáróhoz s bepillantott a nappaliba. Herb és Gary a heverőn, egy hatalmas képernyőjű, színes készülék előtt üldögélve nézte a közvetítést. Gary éppen egy félig elfogyasztott szendvicset majszolgatott. A dohányzóasztalon lévő tálcára további szendvicsek és két doboz sör volt odakészítve. A makulátlan tisztaságú, gyarmati stílusú bútorral berendezett szobában a drapp, barna és a zöld tónusok uralkodtak. Joanna kivárta, míg a hátráló játékos megszerzi a labdát, aztán beköszönt: — Helló!

Herb és Gary mosolyogva feléje fordult.

— Helló, Joanna! — viszonozták mindketten a köszönést. — Hogy vagy? — érdeklődött Herb. — Walter is itt van?

— Jól, köszönöm — válaszolta Joanna. — Nem, Walter nincs itt. Csak én jöttem át Kittel traccsolni egy kicsit. Jó a meccs?

Herb ismét a képernyőre pillantott.

— Nagyon — felelte Gary.

— Gyere, üljünk le a konyhában! — szólalt meg Joanna mellett Kit, aki ugyanazt a Joanna számára ismeretlen parfümöt használta, mint Walter édesanyja.

— Jó szórakozást! — szólt oda Joanna Herbnek és Garynek.

Gary ismét a szendvicsébe harapott s szeme élénken csillogott a szemüvege mögött. Herb is újra feléje fordult.

— Kösz, megvan! — mondta mosolyogva.

A csillogó műanyag padlón lépkedve Joanna követte Kitet a konyha irányába.

— Kérsz egy kávét? — kérdezte Kit menet közben.

— Köszönöm, most nem kérek — lépett be Joanna is a kávéillatú konyhába. Ott is gyógyszertári tisztaság és rend uralkodott… kivéve természetesen a nyitott szárítógépet és a pulton lévő szennyestartót. A mosógép teljes gőzzel üzemelt. A műanyag padló ugyanúgy csillogott, mint az előszobában.

— Már készen van… — jegyezte meg Kit. — Nem kerül fáradságba…

— Nos, akkor mégis kérek…

Leült a zöld színű, kerek konyhaasztalhoz, Kit pedig csészét és kistányért vett elő a szépen rendben tartott konyhaszekrényből. Minden csésze kis kampón lógott, a tányérok pedig rácson sorakoztak egymás mögött.

— Csend és nyugalom van, hála istennek! — csukta be Kit a konyhaszekrény ajtaját s elindult a tűzhely felé. (Rövid, égszínkék ruhájában alakja majdnem olyan tökéletes volt, mint Charmaine-é.) — A gyerekek Garyéknél vannak Donnával. Én éppen Marge McCormick holmiját mosom. Nem jól érzi magát… alig bír moccanni…

— Óh, szegény… — sajnálkozott Joanna.

Kit ujjhegyével végigsimogatta a kávéfőző fedelét s kávét töltött a csészébe.

— Egy-két nap múlva már kutya baja se lesz mondta mosolyogva. — Hogy kéred a kávét?

— Tejjel és cukor nélkül, ha lehet…

Kit átvitte a csészét s a tányért a hűtőszekrényhez. — Ha megint az összejövetelről akarsz beszélni szólalt meg menet közben — akkor, tartok tőle, hogy még mindig nagyon elfoglalt vagyok.

— Nem arról van szó — nyugtatta meg Joanna s figyelte, ahogy a hűtőszekrénynél matat valamit. Azt szeretném megtudni, hogy mi lett a sorsa a Klubnak.

Kit a kivilágított, nyitott hűtőszekrény ajtajából visszanézett Joannára.

— A Nők Klubjának? — csodálkozott. — Óh, az már évekkel ezelőtt volt. Feloszlott.

— De miért? — érdeklődött tovább Joanna.

Kit becsukta a hűtőszekrény ajtaját s kihúzta a mellette levő fiókot.

— A tagok közül néhányan elköltöztek — tolta viszsza a fiókot, majd megfordult és kiskanalakat tett a csésze mellé a tányérra —, a többiek pedig megunták a dolgot. Nekem legalábbis elegem lett belőle — tette még hozzá az asztalhoz lépve. — Nem csináltunk semmi hasznosat — magyarázta. — A találkozók egyre unalmasabbakká váltak — tette le a csészét, s a tányért közelebb tolta Joannához. — Ennyi tej elég lesz? — kérdezte.

— Igen, így jó. Köszönöm! — bólintott Joanna. De miért nem említetted ezt, amikor itt jártam ebben az ügyben?

— Mert nem kérdezted — mosolyodott el Kit s arcán elmélyültek a gödröcskék. — Ha kérdezted volna, akkor elmondom. Nincs ebben semmi titok. Kérsz egy kis süteményt, vagy valami édességet?

— Nem, köszönöm — válaszolta Joanna.

— Közben összehajtogatom ezeket a holmikat — állt fel Kit az asztaltól.

Joanna figyelte, ahogy Kit a szárító mellett állva leemel valami fehéret a gép tetején lévő csomóból. Megrázta… egy trikó volt.

— És mi van Bill McCormickkal? — kérdezte Joanna. — Ő nem tudja kezelni a mosógépet? Eddig azt hittem, hogy a legkomolyabb űrhajózási szakembereink közé tartozik…

— Most Marge-ot ápolja — felelte Kit a trikót hajtogatva. — Milyen szép fehérek lettek… és nem is gyűrődtek össze, igaz? — kérdezte s az összehajtogatott trikót mosolyogva az üres szennyestartóba tette.

Úgy festett, mint egy reklámfilm főszereplője. Valójában az is, érezte meg hirtelen Joanna. Ezek mindnyájan azok, minden stepfordi asszony az; főszerepet játszanak valami reklámműsorban, meg vannak elégedve a mosóporokkal, a padlófénnyel és a mosogatószerekkel, samponokkal és dezodorokkal. Csinos kis színésznők, nagy mellekkel, kevés tehetséggel; nem túl nagy meggyőzőerővel játsszák a zöldövezeti háziasszony szerepét s körülöttük minden túl szép ahhoz, hogy igaz is legyen.

— Kit — szólalt meg ismét Joanna.

Kit ránézett.

— Még biztosan nagyon fiatal lehettél, amikor a klub elnökévé választottak — kezdte Joanna. — Ez azt is jelenti, hogy intelligens vagy és van benned lendület. Most boldognak érzed magad? Mondd meg az igazat! Úgy érzed, hogy teljes életet élsz?