Ira Levin - Stepfordi feleségek

— Igen, boldog vagyok — nézett vissza rá Kit. — És úgy érzem, hogy teljes életet élek. Herb nagyon fontos munkát végez és biztosan nem lenne ennyire eredményes, ha nem lennék mellette. Mi ketten egyek vagyunk, együtt alapítottunk családot, együtt végezzük az optikai kutatásokat, együtt tartjuk fenn a tiszta és kényelmes házunkat és együtt veszünk részt a közösség életében.

— A Férfiegyleten keresztül?

— Igen.

— A Nők Klubjának rendezvényei a házimunkánál is unalmasabbak voltak?

— Nem — válaszolta Kit a homlokát ráncolva —, de nem voltak annyira hasznosak, mint a házimunka. Miért nem iszod a kávédat? Valami baj van vele?

— Nem, csak vártam, hogy kicsit kihűljön — válaszolta Joanna s az ajkához emelte a csészét.

— Óh, igen — állt fel mosolyogva Kit s a kimosott ruhákhoz lépve ismét összehajtogatott valamit.

Joanna a mozdulatait figyelte. Megkérdezze, hogy kik alkották a tagságot? Nem, azok ugyanolyanok lennének, mint Kit, és mi haszna lenne? Belekortyolt a kávéjába. A kávé erős és aromás volt, a legjobb, amit az utóbbi időben ivott.

— Hogy vannak a gyerekek? — érdeklődött Kit.

— Köszönöm, jól — felelte Joanna.

Ezután a kávé márkája után akart érdeklődni, de visszafogta magát és ivott belőle még egy csészével.

Lehet, hogy a műszaki üzlet ablaktáblái érdekesen tükröznék vissza a holdfényt, de csak az ablaktáblákkal egyszerűen képtelenség volt érzékeltetni, hogy hol vannak, és hol tükröződik bennük a holdfény. C'est la vie. Kóválygott kicsit a városközpontban, megérezte a kihalt éjszakai utcák hangulatát. Az egyik oldalon a fehérárkádos üzletsor, a másikon a lankás domboldal, a könyvtárépület és a Történelmi Társaság székháza. Elpocsékolt néhány filmkockát az utcai fényekre, a szemétgyűjtőkre a kor s az idő jellemző közhelyeire. Fekete-fehérben csinálta, de mit számít ez! ? A könyvtár felől egy ezüstszürke macska szaladt ki lassú ügetéssel az úttestre, s lábnyomait sötét holdárnyék követte. Átvágott az úttesten, majd a piac parkolója felé vette az irányt. Nem, kösz, macskafotót most nem kérünk!

Háromlábú állványát a könyvtár előtti füves térségen állította fel, s egy ötven milliméteres lencsével, tizenkét és tizennégy másodperces expozíciós idővel készített néhány felvételt az üzletsorról. Valami furcsa gyógyszerszag terjengett a levegőben… a szellő a háta mögül lengedezett. Majdnem a gyermekkorára emlékeztette, de mégsem volt ugyanaz. Talán a kanalas orvosság szagát érezte? Vagy egy régi játék illata köszönt vissza?

A hold fényénél újratöltötte fényképezőgépét, viszszament az utcán, s valami megfelelő szöget keresett, ahonnan a könyvtárról is csinálhat néhány felvételt. Talált is egy elfogadható helyet s felállította az állványát. Az épület oldalának fehér faburkolatára fekete csíkokat húzott a feje fölött világító hold árnyéka. Az ablakokon át, a belülről gyenge fénnyel megvilágított helyiségekben, a könyvespolcokkal borított falak látszottak. A szokottnál is nagyobb gonddal állította be az élességet, s az expozíciós időt nyolc másodpercről indítva, majd egy-egy másodperccel megnövelve, felment egészen tizennyolc másodpercig. Legalább az egyik felvételen látszaniuk kell majd a könyvespolcoknak is anélkül, hogy a kép többi része túlexponált lenne.

A kocsijához ment a pulóveréért, majd újra fényképezőgépéhez tartva körülnézett. A Történelmi Társaság székháza? Nem, a fák túlságosan is tömör árnyékot vetnek rá és különben is unalmas lenne. De a Férfiegylet épülete… ott fent a dombtetőn… meglepően komikus látványt nyújt: a négyszögletes, tizenkilencedik században emelt, szabályosan szimmetrikus épületet furcsán koronázza a holdfényben csillogó, ferde tv-antenna. Az emeleten lévő négy, padlóig érő ablakon fény áradt az utcára, a redőnyöket felhúzták. Odabent emberi alakok mozogtak.

Levette gépéről az ötvenmilliméteres lencsét s egy harmincöt milliméteresre cserélte, amikor egy fényszóró sugara söpört végig az utcán s azonnal világosabb lett. Megfordult s egy reflektor fénye nyomban elvakította. Behunyt szemmel erősítette meg helyén a lencsét, kezét a szeméhez emelte, pislogott.

Az autó megállt s az elfordított reflektor fénye először narancsszínbe váltott, majd kihunyt. Joanna pislogott néhányszor, s szeme előtt még mindig csillagok futkároztak.

Egy rendőrautó. Ott állt, ahol lefékezett, tíz méterre tőle, az utca másik oldalán. Belülről halk férfihangok hallatszottak; valaki beszélt és tovább beszélt.

Joanna várt.

A kocsi előregördült, egy vonalba ért vele s újra megállt. Egy fiatal, egyáltalán nem rendőrhöz illő hatalmas bajszot viselő rendőr mosolygott rá.

— Jó `stét, asszonyom!

Joanna már többször is találkozott vele, legutóbb a papírboltban, amikor egy rakás különböző színű krepp-papírt vásárolt. Minden színből vett egy tekerccsel.

— Helló! — köszönt vissza Joanna mosolyogva.

A rendőr egyedül ült a kocsiban, biztosan rádión keresztül beszélt valakivel. Talán éppen őróla?

— Ne haragudjon, hogy a reflektorral elvakítottam — mentegetőzött a rendőr. — Az öné az a kocsi a postahivatal előtt?

— Igen — válaszolta Joanna. — Azért nem itt parkoltam, mert éppen…

— Semmi probléma, csak ellenőriztem — mondta a rendőr a fényképezőgépre pillantva. — Jó kis gép! Milyen márka?

— Pentax — felelte Joanna.

— Pentax — ismételte meg a rendőr a fényképezőgépre, majd ismét Joannára pillantva. — És ezzel éjszaka is lehet fényképezni?

— Időfelvételt lehet csinálni vele.

— Óh, persze, persze — bólogatott a rendőr. — És egy ilyen estén mennyi időbe telik az ilyesmi?

— Nos, ez attól függ — válaszolta Joanna.

A fiatal rendőrt az is érdekelte, hogy milyen filmet használ, hivatása-e a fotózás, nagyjából mennyibe kerül egy Pentax, és úgy általában milyen helyet foglal el a fényképezőgépek rangsorában.

Joanna megpróbált nem türelmetlenkedni. Örülnie kellett volna, hogy egy olyan városkában él, ahol a rendőrnek van ideje megállni és néhány percet elbeszélgetni vele.

— Nos — szólalt meg végre a rendőr — azt hiszem, jobb lesz, ha hagyom tovább dolgozni. Jó éjszakát!

— Jó éjszakát — köszönt el Joanna mosolyogva.

A rendőr lassan elindult. Az ezüstszürke macska ismét megjelent s átfutott előtte az úttesten.

Joanna néhány pillanatig tekintetével még követte a kocsit, majd a gépével kezdett foglalkozni, s ellenőrizte a lencse beállítását. A keresőhöz hajolva a Férfiegylet épületére állította gépét és rögzítette az állványon. Fókuszált s az élességet a ferde antennás, négyszögletű épületre állította be. Az emeleti ablakok közül kettő már elsötétült, aztán először az egyiken, majd a másikon is leengedték a redőnyt.

Joanna kiegyenesedett, az épületre nézett, majd a távolban álló rendőrautó stoplámpái felé pillantott.

A rendőr rádión keresztül érdeklődött felőle, majd kérdésekkel tartotta fel addig, amíg nem reagáltak megfelelően, és le nem eresztették a redőnyöket!

Ugyan már, te lány, kezdesz te is megbolondulni! Ismét az épületre pillantott. Odafent biztosan nincs rádiójuk! És miért félnének attól, hogy fényképezi őket? Talán valami orgiát rendeznek? Nőket hozattak a városból? (Vagy ami még rosszabb, innen Stepfordból?) A NAGYÍTÁS DÖBBENETES TITKOKAT TÁR FEL! A Fairview Lane-n lakó Nancy Drew Eberhart fotográfusnak felhőtlen mozdulatlanságba merevedett, látszólag tisztességes háziasszonyokat sikerült időfelvétellel lencsevégre kapni a Férfiegylet ablakán keresztül…