Francis Carsac: A világűr Robinsonjai

KOSSUTH KÖNYVKIADÓ 1972

A mű eredeti címe: Les robinsons du cosmos

Editions Opta. Paris 1970.

Fordította: Gyáros Erzsébet

Az utószót írta: Kuczka Péter

Ebben a könyvben nem a kataklizmát vagy Tellus meghódításának történetét szándékszom elbeszélni. Mindezt részletesen megtalálhatjátok fivérem műveiben. Én egyszerűen csak a saját életemet fogom elmesélni. Ti, akik leszármazottaim vagy társaimnak ivadékai vagytok, és abban a világban éltek, amely születéstek jogán a tiétek, talán szívesen megismernétek egy másik világban született ember érzéseit és küzdelmeit, akit egy példátlan és mindmáig nem tisztázott természeti jelenség vetett ide, és aki annak idején csaknem kétségbeesett, mielőtt megértette, hogy mily csodálatos kaland kínálkozik számára.

Miért írom ezt a könyvet? Közületek valószínűleg kevesen fogják elolvasni, hiszen a lényeget ismeritek. Ezért főképp az eljövendő korok számára írok. Emlékszem, hogy azon a Földön, amely számotokra ismeretlen, és az Űr valamely eldugott zugában rejtőzik, a történészek kíváncsisága az elmúlt idők embereinek tanúságaihoz kötődött. Ha majd öt vagy hat évszázad lepergett, ez a könyv, mint a Nagy Kezdet egyik szemtanújának beszámolója, érdekessé válhat.

Abban az időben, amikor elbeszélésem kezdődik, még nem voltam az a hajlott és kissé fecsegő aggastyán, mint most. Akkor huszonhárom éves voltam; azóta hatvan esztendő telt el. Hatvan év, amely úgy suhant el, mint egy gyors hullám. Tudom, hogy hanyatlók: mozdulataim már nem olyan pontosak, mint valaha, gyorsan kifáradok, és kevés dolgot szeretek, kivéve gyermekeimet és unokáimat, talán még kissé a geológiát, és azt, ha melenget a nap vagy inkább a napok, minthogy itt két nap világít, így hát sietek, hogy lediktáljam Pierre unokámnak egy emberi sors pótolhatatlan és egyedülálló históriáját; az én kezem már túlságosan remeg az íráshoz. Munkámban segít az egész életemben vezetett naplóm, amelyet majd megsemmisítek, ha feladatom elvégeztem. Most minden lényeges dolgot el fogok mondani. Ami a többit, múltam egyszerű örömeit és fájdalmait il eti, nem szándékozom kiszolgáltatni a történészek olykor kissé szadista kíváncsiságának.

Diktálás közben az ablakon át elnézem a szélben ringó búzát, és egy percre úgy tűnik, mintha ismét szülő Földemen lennék, mindaddig, amíg észre nem veszem, hogy a fák kettős árnyékot vetnek…

Mindenekelőtt: ki vagyok én? Számotokra, akik közvetlen leszármazottaim vagytok, szükségtelenek a pontos adatok. De gyermekeitek, később pedig gyermekeitek gyermekei csakhamar elfelejtik még azt is, hogy valamikor léteztem. Milyen keveset tudok én is a saját nagyapámról!

1985 júliusában fejeztem be első tanársegédi évemet a Föld egyik városában, Bordeaux-ban, az ottani tudományegyetem geológiai tanszékének laboratóriumában. Akkor huszonhárom éves, korántsem szép, de jól megtermett fiatalember voltam. Ha most, az ifjú óriások e világában kortól összetöpörödött alakom szánalmas látványt nyújt is, 183 centiméteres magasságom a Földön tekintélyesnek számított. Telluson a 183 csak középtermet! Ha tudni akarjátok, hogy milyen voltam, nézzetek első unokámra, Jeanra. Ő pontos mása hajdani énemnek: barna, nagy orrú, nagy kezű, zöld szemű fiú.

Nagyon örültem kinevezésemnek, így ugyanabba a laboratóriumba kerültem vissza, ahol néhány évvel korábban első kövületeimet rajzolgattam. Sokat mulattam a diákok által elkövetett hibákon, amikor összetévesztettek két hasonló alakot, holott azok a tapasztalt szem számára azonnal megkülönböztethetők.

Elérkezett tehát a július. A vizsgák befejeződtek, és én felkészültem, hogy a szünidőt Paul fivéremmel nagybátyánknál, Pierre Bournat-nál töltsem, aki az Alpokban újonnan épült obszervatórium igazgatója volt. Az ottani 5,5 méteres óriástükör lehetővé tette a francia csillagászok számára, hogy amerikai kolégáikkal azonos esélyekkel versenyezzenek. Nagybátyámat a helyettese, Robert Ménard segítette munkájában, egy negyvenéves, bámulatosán nagy tudású és, igénytelen ember, továbbá egy sereg csil agász, kalkulátor és technikus, akik még nem érkeztek oda, amikor a kataklizma lezajlott, mert kiküldetésben vagy szabadságon voltak. Nagybátyám mellett Ménard-on kívül csak két tanítványa, Michel és Martine Sauvage dolgozott, akiket akkor még nem ismertem. Michel hat évvel ezelőtt halt meg, és Martine, a nagyanyátok, amint tudjátok, csak három hónapja hagyott itt örökre.

Abban az időben sejtelmem sem volt azokról az érzelmekről, amelyek később hozzájuk fűztek. Inkább magányos természetű lévén, őszintén szólva megelégedtem volna nagybátyám és fivérem társaságával — Ménard nem számított —, és a Sauvage testvérpárt fiatalsága ellenére vagy éppen azért holmi betolakodónak tekintettem. Michel akkor harmincéves volt, Martine huszonkettő.

Pontosán 1985. július 12-én 16 órakor hallottam először a kataklizma előjeleiről. Már végeztem a csomagolással, amikor csöngettek. Kinyitottam az ajtót, a küszöbön unokafivérem, Bemard Verilhac ál t, aki szintén geológus volt, akárcsak én. Három évvel korábban részt vett az első nemzetközi Föld-Mars expedícióban. A múlt évben ugyancsak odaindult.

— Ez alkalommal honnan jössz? — kérdeztem tőle.

— Egy kis körutazást tettünk leszál ás nélkül, a Neptunus pályáján is túljutottunk. Akár egy üstökös.

— Minden jól ment?

— Természetesen! Egy sereg csodálatos fényképet készítettünk. De a visszatérésnél nehézségeink támadtak.

— Baleset?

— Nem. Eltértünk az iránytól. A navigátor szerint ez olyan volt, mintha egy hatalmas méretű, anyagi, de mégis láthatatlan tömeg siklott volna be a naprendszerbe.

Az órájára nézett.

— 16 óra 20. Mennem kel. Kellemes vakációt. Mikor jössz egyszer te is velünk? A következő cél: a Jupiter bolygói. És tudod, ott két, sőt több geológus számára is akad majd munka! Azt hiszem, azon a vidéken szép és eléggé újszerű témát találhatsz a disszertációdhoz. Nos, erről még beszélgetünk. Az a szándékom, hogy ezen a nyáron meglátogatom a nagybátyádat.

Az ajtó becsukódott mögötte. Soha többé nem láttam viszont.

Kedves öreg Bemard! Bizonyára meghalt. Most 96 éves lenne. Ha tudta volna, mi vár rám, nyilván nem megy el. Fivérem és én még aznap este vonatra ültünk. Másnap 16 óra körül megérkeztünk a… pályaudvarra, a neve nem fontos; nem jegyeztem fel, és nem jut az eszembe. Jelentéktelen kis pályaudvar volt. Vártak ránk. Egy autóhoz támaszkodva nálam magasabb, szőke fiatalember integetett felénk. Bemutatkozott.

— Michel Sauvage vagyok. Nagybátyja elnézését kéri, de nem tudott kijönni, mert fontos és sürgős munkája van.

— Történt valami a csil agködökben? — kérdezte fivérem.

— Nem a csillagködökben. Talán a Világegyetemben. Tegnap este egy nemrég felfedezett szupernóva miatt le akartam fényképezni az Andromédát. Beirányítottam a számítógépes nagy teleszkópot, de szerencsére, kíváncsiságból a „keresőn” át egy pillantást vetettem a nagy teleszkóp mel ett álló kis távcsőbe. Az Androméda nem volt a helyén! Megtaláltam… de 18 foknyira a normális helyzetétől!

— Ejha! — kaptam fel a fejem. — Bemard Verilhac tegnap azt mondta…