Francis Carsac: A világűr Robinsonjai

A szemmel láthatóan gondterhelt nagybátyámon és Ménard-on kívül mindnyájan vidámak voltunk, még Breffort is, aki jókedvűen számolt be arról, hogy milyen nehézségek árán sikerült egy megtisztelő, de nem túlságosan kellemes házasságot elkerülnie a tűzföldi Ona főnök lányával. Engem teljesen lenyűgözött Martine.

Amikor komoly volt, szép arca hideg márványhoz hasonlított, de ha nevetett, csillogott a szeme. És ha fejét kissé hátravetve megrázta dús haját, hitemre, még szebb lett.

Ezen az estén nem sokáig örülhettem társaságának. 8 óra 15 perckor nagybátyám felállt, és intett neki. Ménard-ral együtt hármasban távoztak; az ablakon át láttam, amint az obszervatórium felé igyekeznek.

A kávét a teraszon ittuk meg. Langyos este volt. A lenyugvó nap vörösre festette a keletre fekvő, elég távoli, magas hegyeket. Michel a bolygócsillagászati tanulmányok hanyatlásáról beszélt, amely azóta észlelhető, amióta — az ő kifejezésével élve — a Paul Bernadac-expedíció a „színhelyen” járt. Utána Vandal ismertette a legújabb biológiai kutatások eredményeit. Leszállt az éj. A hegyek felett félhold ragyogott, szikráztak a csillagok.

Az éjszaka hűvösre fordult, ezért visszatértünk a nagyterembe, de odabent nem gyújtottunk világosságot. Szemben ültem az ablakkal, Michel mellett. Ennek a régi estének minden részlete mélyen bevésődött az emlékezetembe! Az obszervatóriumnak az égre rajzolódó kupoláját nézegettem, és körülötte a melléktávcsövek részére épült tornyocskákat. A társalgás félbeszakadt. Michel meg én félrehúzódva beszélgettünk. Nem tudtam, miért, de boldognak és könnyűnek, szinte súlytalannak éreztem magam. Oly kényelmesen ültem karosszékemben, mint ahogy a jó úszó lebeg a vízen.

Az obszervatóriumban apró fény gyulladt ki, elaludt, majd ismét felvillant.

— A főnöknek szüksége van rám — mondta Michel. — Odamegyek.

Karórája világító számlapjára pillantott.

— Hány óra? — kérdeztem.

— 11 óra 36 perc.

Felállt, és mindnyájunk legnagyobb megdöbbenésére ez az egyszerű mozdulat a mintegy három méterre levő másik falhoz vetette.

— De hiszen… súlytalanná váltam!

Magam is felálltam, és elővigyázatosságom ellenére bevertem a homlokom a falba.

— Ejnye!

Megdöbbent kiáltások hallatszottak. Néhány pillanatig úgy keringtünk a teremben, mint a széltől sodort porszemek. Mindenkit egyforma szorongás fogott el. Valami belső ürességet, szédülést éreztünk; a fent és a lent fogalmát csaknem teljesen elvesztettük. A bútorokba kapaszkodva mentem az ablakig. Nem, ez nem igaz, megőrültem!

A csillagok olyan féktelen sarabande-ot jártak, mint ahogy visszfényük szokott táncolni a hul ámzó víz tükrén. Lüktettek, növekedtek, kihunytak, ismét felbukkantak, egyik helyről hirtelen a másikra siklottak.

— Nézzétek! — kiáltottam.

— Ez a világ vége — nyögte Massacre.

— Azt hiszem, valóban ez a vég — súgta Michel, és uj ai a vál amba mélyedtek.

Kimerült szemem elfordítottam a csillagok táncáról.

— A hegyek!

A hegyek ormai kezdtek eltünedezni! A legközelebbi csúcsok még épek voltak, de balra, a legtávolabbiakat úgy lemetszette valami, mint ahogy a kés szeli a sajtot. És ez a jelenség egyenesen felénk tartott!

— A húgom! — kiáltott fel rekedten Michel, és az ajtó felé rohant.

Láttam, hogy hosszú, több mint tízméteres, ügyetlen léptekkel szökdécsel az obszervatóriumhoz vezető ösvényen. Üres aggyal, már a félelmen is túl rögzítettem magamban a természeti tünemény további alakulását. Mintha egy nagy hullám hömpölygőit volna felénk, egy láthatatlan hullám, amely felett minden eltűnik. Az egész talán húsz másodpercig tartott! Hal ottam társaim fojtott kiáltásait.

Láttam, hogy Michel berohan az obszervatóriumba. De hirtelen az obszervatórium is eltűnt! Még csak annyit tudtam megfigyelni, hogy a néhány száz méterrel lejjebb levő, mintegy borotvával lemetszett hegy miként mutogatja rétegeit, akárcsak egy geológiai ábra, és ezt a látványt egy különös, fakó fény, egy Másik Világ fénye világította meg. Egy pil anattal később a kataklizma fülsiketítő zajjal elért bennünket. A ház megingott, én egy bútorba kapaszkodtam. Az ablak szilánkokra zúzódott, mintha belülről egy gigantikus térd nyomta volna ki. Engem valami kiszippantott a helyiségből.

Ismeretlen erejű szél ragadott el társaimmal együtt, köveknek és bokroknak ütődve, fuldokolva gurultunk lefelé a lejtőn, miközben orromból ömlött a vér. Néhány másodperc, és minden véget ért.

Ötszáz méterrel lej ebb szétszórt testek, fa, üveg- és tetőcserép-maradványok közepette tértem magamhoz. Az obszervatórium ismét felbukkant, látszólag sértetlenül. És nappal volt, furcsa, rézszínű nappal. Felnéztem az égre, ahol egy összezsugorodott, vöröslő, távoli napot láttam. Fülem zúgott, bal térdem feldagadt, a szemem vérbe borult. A levegőben furcsa szag érződött.

Első gondolatom a fivérem volt. Néhány méternyire tőlem a hátán hevert. Odasiettem, és csodálkoztam, hogy ismét van súlyom.

Paul szeme lecsukódott, és lábikrájából, amelyen mély sebet ejtett egy üvegcserép, csurgott a vér. Amikor zsebkendőmmel bekötöttem, magához tért.

— Még élünk?

— Igen. Te megsérültél, de a seb nem súlyos. Megnézem a többieket.

— Menj.

Vandal már feltápászkodott. Massacre szeme bedagadt, de más baja nem esett. Paulhoz ment és megvizsgálta.

— Nem veszélyes. A szorítókötés szinte felesleges. Az ütőér nem sérült meg.

Breffort súlyosabb sebet kapott. Fején nagy lyuk tátongott, elvesztette eszméletét.

— Sürgős kezelésre szorul — mondta a sebész. — Van nálam minden, amire szükség van. Benn hagytam nagybátyja házában.

A házra néztem. Elég jól ellenál t. A tető részben hiányzott, az ablakokban nem maradt üveg, a redőnyök leszakadtak, de a többi része épnek látszott. Breffort-t és fivéremet bevittük a házba.

Odabent a felfordult bútorok tartalma a padlón hevert. Felál ítottuk a nagy asztalt, és ráfektettük Breffort-t. Vandal segített Massacre-nak.

Hirtelen rádöbbentem, hogy mind ez ideig eszembe sem jutott a nagybátyám. Az obszervatórium nyitott kapuja mögött semmi nem mozdult.

— Megyek és megnézem — indultam el sántikálva. Amikor megkerültem a házat, ott találtam Anselme apót, a kertészt, akiről teljesen megfeledkeztem. Erősen vérzett az arca. Beküldtem, hogy kötöztesse be a sebét. Az obszervatóriumba érve, felmentem a lépcsőn. A kupola üres volt, a nagy teleszkóp árván meredezett.

Ménard az irodájában megdöbbent arccal igazgatta a szemüvegét.

— Hol a nagybátyám? — kiáltottam felé.

Zsebkendőjével tisztogatva szemüvegét, felelte:

— Amikor az a dolog történt, ki akartak menni; nem tudom, hol vannak.

Kiáltozva szaladtam kifelé:

— Bácsikám! Michel! Martine!

— Hahó! — válaszolta valaki. Egy sziklaomlás mögött, egy kőtömbnek támaszkodva ült nagybátyám.

— Kificamodott az egyik bokája — magyarázta Martine.

— És Michel?

A körülmények ellenére is megcsodáltam az elszakadt ruhából kilátszó válla gömbölyűségét.

— Vízért ment a forráshoz.

— Nos, bácsikám, mivel magyarázza mindezt?

— Mit mondjak? Semmit sem értek. Hogy vannak a többiek?

Beszámoltam neki a helyzetről.

— Le kell menni a faluba, megnézni, hogy mi van ott — folytatta.