Francis Carsac: A világűr Robinsonjai

Mialatt én az üledékek böngészésével foglalatoskodtam, Louis és Vandal megindult felfelé egy meredek úton. Amikor elérték a tetejét, kiáltást hallottunk. Michel meg én néhány perc alatt utolértük őket. Előttünk, ameddig csak elláttunk, olajos vizű mocsár terült el; merev, szürkés növényzet lepte be, mintha por borította volna. A táj ijesztő és lenyűgöző volt. Vandal elővette távcsövét, és körbe jártatta.

— Hegyek — mondta végül.

Átadta a távcsövet. Nagyon messze, délkeletre egy kéklő vonal vált ki az égből.

A földi övezetet képező hegyfok körül a felbuggyanó iszap gyűrődéssé halmozódott fel, elpusztította és betemette a növényzetet. Óvatosan megközelítettük a mocsár partját. A közelről elég áttetszőnek és mélynek látszó víz sós volt.

— Itt minden kihalt — jegyezte meg Vandal. — Se hal, se madár.

— Odanézzetek! — szólalt meg Michel.

Egy iszappadra mutatott, amelyen csaknem méternyi hosszú, zöldes színű élőlény hevert. Egyik végén, a kiugró száj körül hat lágy tapogatója volt, tövükben egy-egy merev, kékeszöld szemmel. A test másik végén a hatalmas farok uszonnyá lapult. Minthogy az iszappad elérhetetlen volt számunkra, közelebbről nem tudtuk megvizsgálni. Miközben újra felkaptattunk a lejtőn, egy másik, ugyanilyen állat futott végig a víz felszínén igen nagy sebességgel; visszahajló tapogatói a testéhez simultak. Jóformán meg se nézhettük, máris alámerült.

Mielőtt visszamentünk volna az autóhoz, még egy utolsó pillantást vetettünk a mocsárra. Ekkor észrevettünk egy felhőt, az elsőt, amióta ebbe a világba kerültünk. A felhő zöldes színű volt, és nagyon magasan lebegett. Csak később ismertük meg szörnyű jelentését.

Amikor az autóhoz értünk, világítottak a lámpái.

— Pedig biztosan tudom, hogy eloltottam — mondtam. — Valaki nyilván babrált a kocsin!

De az autó körül, az út porában a saját lábnyomunkon kívül semmiféle más nyomot nem fedeztünk fel. Megfogtam a gombot, hogy eloltsam a lámpákat, és felkiáltottam: a fogantyú a csiga nyálához hasonló nyálkás, hideg anyaggal volt bekenve.

Visszafordultunk, és egy elágazásnál észak felé indultunk, de errefelé az összeomlott hegyek igen hamar utunkat állták.

— Leghelyesebb, ha visszatérünk a faluba — tanácsolta Louis

—, és a kőbánya felé vezető úton megyünk tovább. Itt már túl közel vagyunk a letarolt vidékhez.

Nagybátyám bekötött lábbal egy karosszékben üldögélt, a plébánossal meg a tanítóval beszélgetett. Közöltük vele, hogy másnapnál előbb ne várjon bennünket, aztán egyenesen észak felé indultunk. Az út előbb felfelé, egy kis hágóhoz vezetett, aztán lejteni kezdett, a párhuzamosan futó völgy felé. Néhány tanyát láttunk; ezek nem sok kárt szenvedtek. A parasztok jószágaikat gondozták, és úgy dolgoztak, mintha mi sem történt volna. Néhány kilométerrel odébb ismét kénytelenek voltunk megál ni az omlások miatt. De az elpusztult terület itt kisebb volt, és közepén egy kis hegy emelkedett sértetlenül. Megmásztuk, s így elébünk tárult a vidék. A „földet” itt is mocsár szegélyezte. Amikor leszállt a vörös éjszaka, a sok gyaloglástól kimerültén, az egyik tanyán kértünk szállást. Hatórai alvás után nyugat felé indultunk. Ez alkalommal nem mocsár állta utunkat, hanem egy komor tenger.

Végül délnek kanyarodtunk. A „föld” mintegy tizenkét kilométeres szakaszon terült el a letarolt vidék előtt. Csodálatosképp az út nagyjából járható volt, és ez nagyon megkönnyítette az utazást. Mégis kénytelenek voltunk lassan hajtani, mert a sziklák időnként félig-meddig eltorlaszolták az utat. Egyik forduló után váratlanul egy épen maradt zugra bukkantunk. Ez egy legelőkkel és erdőkkel körülvett kis völgy volt, amelyben az omlástól eltorlaszolt vízesés alkotta tavacska pangott. A lejtő oldalán egy mocsár volt.

Árnyas fasor vezetett egy kastélyhoz. Amikor rátértem az útra, egy felirat ötlött a szemembe: Behajtani tilos, magántulajdon.

— Azt hiszem — jegyezte meg Michel —, hogy a jelen körülmények között…

Amikor a kastély elé értünk, az épületbe vezető lépcsősor tetején egy fiatalember és két fiatal lány jelent meg. A meglehetősen magas, barna hajú, erőteljes és szépnek mondható fiatalember arca meglepetéssel vegyes haragot tükrözött. Az egyik csinos lány talán a húga lehetett. A másik, az idősebb, túlságosan szőke volt, ami nem lehetett természetes. A fiatalember lesietett a lépcsőn.

— Nem tudnak olvasni?

— Azt hittük, hogy ilyen körülmények között… — kezdte Vandal.

— Semmilyen körülmények nincsenek. Ez magánterület, és a meghívottakon kívül senkit nem akarok itt látni!

Akkoriban még ifjú, heves és nem túlzottan udvarias voltam.

— Ide figyeljen, maga borjú, mi azért jöttünk, mert látni akartuk, hogy ez a dicső kastély, amelyet nyilván nem az őseitől örökölt, nem omlott-e véletlenül arra, amit fej gyanánt visel a nyakán. És most így fogad bennünket?

— Takarodjanak innen — üvöltötte —, vagy kidobatom magukat a tragacsukkal együtt!

Már csaknem kiugrottam a kocsiból, amikor Vandal közbeavatkozott.

— Felesleges vitatkozni. Örömmel távozunk. De engedje meg, hogy figyelmeztessem: mi most egy másik világban vagyunk, ahol az a veszély fenyegeti, hogy a pénzének semmi hasznát nem veszi…

— Mi történik itt?

Széles vál ú, ereje teljében levő férfi jelent meg; vagy tucatnyi, nem túlságosan rokonszenves külsejű alak követte.

— Ezek az emberek engedély nélkül jöttek ide, apám, és…

— Hal gass, Charles! — aztán Vandalhoz fordult.

— Maguk egy másik világot emlegettek. Mit jelent ez?

Vandal megadta a felvilágosítást.

— Így hát nem vagyunk többé a Földön? Roppant érdekes. Ez tehát szűz terület?

— Meg kell mondanom, hogy a területből mindeddig csak egy mocsarat láttunk két oldalról, a harmadikról pedig egy tengert. Már csak a negyedik oldalt kellene felkutatni, ha a fia megengedi.

— Charles fiatal, és nem fogta fel az eseményeket, amelyekből semmit nem értettünk. Előbb földrengésre gyanakodtam. De amikor megláttam a két napot meg a három holdat… Köszönöm, hogy megmagyarázta a helyzetet. Meghívom önöket asztalunkhoz.

— Köszönöm, de nincs rá időnk.

— Dehogynem! Ida, készíttess…

— Valóban nincs időnk — vágtam közbe. — El kell jutnunk legalább a határig, és estére vissza szeretnénk térni a faluba.

— Ebben az esetben nem tartóztatom magukat. Holnap én is odamegyek, hogy megtudjam felfedező útjuk eredményét.

Továbbmentünk.

— Nem túl rokonszenves emberek — jegyezte meg Michel.

— Csirkefogók — mondta Louis. — Nem ismerik őket? A Honneger-család. Svájciak, legalábbis azt állítják.

Fegyverszállításokon meggazdagodott mil iárdosok. A fiú még rosszabb az apjánál. Meggyőződése, hogy minden lány az ölébe hullik a pénzéért. Nincs szerencsénk! Inkább ezek pusztultak volna el a derék polgármester helyett!

— És az a szép szőke?

— Madeline Ducher — mondta Michel. — Filmszínésznő, de híresebb a botrányos kalandjairól, mint a művészetéről. Minden újságban benne van a képe.

— És az a tucatnyi akasztófavirág?

— Valószínűleg bérencek a piszkos munkához — felelte Luis.

— Félek, hogy ezek az emberek még sok bajt fognak nekünk okozni — jelentette ki elgondolkodva Vandal.

Ismét egy letarolt zónához értünk. Egy órába telt, amíg átjutottunk rajta, de ez egyszer nagy örömünkre szilárd talajban folytatódott. Meghatódtam. Valamely ismeretlen növényzetbe félig besüppedt mészkőtömbön ál tam, és kissé tétováztam, mielőtt egy másik világ földjére hágtam volna. De a kevésbé érzelmes Louis és Michel megelőzött. Növénymintákat gyűjtöttünk. Ezek zöldes színű, kemény, szűrős és virágzat nélküli növények, nagyon merev szárú, fémszürke kérgű cserjék voltak. Az állatvilág egyik képviselőjét is alkalmunk volt közelebbről megvizsgálni. Louis fedezte fel. Afféle lapos kígyóhoz hasonlított. Három méter hosszú, vak és gerinctelen volt. „Fején” a két nagy, hegyes, csőszerű rágó Vandal szerint a csíkbogár lárvájának rágószerveire hasonlított. A földi ál atvilágban nem akadt megfelelője. Az állat mintha kiszáradt volna.